Drága John!

Ha hitted volna annak idején, hogy bármelyik bevásárló cetlid vagy egy görögországi nyaralásról küldött képeslapod fontok ezreit éri majd… Ha hitted volna, hogy Yoko performanszai ma már bármelyik kortárs galériában hétköznapi dolognak számítanak… Igen, léteznek emberek, akik megelőzik a korukat.

Igaz, ettől nem lesznek könnyebben elviselhetők. Szétszórtság, nárcizmus, önzés, trágárság, szélhámos jógikkal barátkozás, kábítószer-fogyasztás és alkoholmámor – kinek lett volna ez, pláne akkor, rokonszenves. A zsenikkel nem együtt élni kell, inkább olvasni őket – jegyezte meg kedves kolléganőm, amikor a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb írójáról, a férjéről kérdeztem...

Még a Beatles-en belül sem vélekedett mindenki egyformán a tehetségről, az ízlésről, a társadalmi korlátokról. Mint minden beatzenekarban, a leghíresebben is dübörögtek viták, sőt egy idő után felvetődött óhatatlanul a szétszakadás gondolata. Ezek a fékezhetetlen fiatal emberek sem voltak egyformák, az „ok nélkül lázadók” sem lázadtak egyféleképpen.

A kiválóan rajzoló és egyes szövegeiben költői tehetséget megvillantó John Lennon leveleit és feljegyzéseit olvasva megdöbben a kortárs olvasó is, akinek életében pedig oly fontos szerepet játszott a Beatles. Amikor fiatal újságíróként John Lennon halálára nekrológot írtam róla - Drága John! – így címeztem, közvetlenül neki.  De nem csak neki szóltak a sorok, hanem egy egész gyászoló korosztálynak, világszerte.

A lövés pillanatában már sejthető volt, hogy egy legendát öltek meg, értelmetlenül. A világ megrendült. Gyilkosát 38 év után sem merik szabadon engedni, és ezzel talán az életét védik meg az amerikai börtönhivatalnokok, hiszen bizonyára hasonló sorsra jutna, mint amit elmebajosan Lennonnak szánt.

Hunter Davies könyve levél- és cetligyűjtemény és egyben persze korrajz is. Ki hinné ma, 2018-ban, hogy az amerikai hatóság nem akart zöldkártyát adni Lennonnak, miközben sorsolással azt ma bárki elnyerheti? Az amerikai hivatalnokok ugyanis nem hatódtak meg a kábítószerező világsztártól, hiszen az a dalszövegeiben, a költeményeiben, meg a nyilatkozataiban mindent a földbe tiport, amit a prűd amerikai vezetők szentnek tartottak.

John Winston Lennon, akit ötévesen elhagyott az apja, és anyja helyett a nagynénje nevelte, tudott nagyon kedves is lenni – sokáig, még a Beatle-mánia kezdetén is saját maga válaszolt a rajongói levelekre. Amikor aztán ezek már milliós levéláradattá dagadtak, nem bírta a munkát és csak néhány rajongóval levelezett. És tudott nagyon kegyetlen is lenni, és mindeközben szinte állandóan trágár szavakat használt, mintha csak ezzel érzékeltette volna az örök lázadást, mindennel szemben, ami a hivatalos Anglia volt.

Hiába tüntették ki a legmagasabb brit birodalmi renddel, ő képes volt ilyen kijelentésekre: az olcsó üléseken ülők tapsoljanak, ha tetszik a zenénk, a drága helyeken lévők, elég, ha az ékszereiket zörgetik… Miközben egyszer pökhendin azt nyilatkozta, az a célja a zenével, hogy gazdag akar lenni. Sikerült – de ez sem volt elég a boldogsághoz és a hosszú élethez.

A könyv szerzőjének szerencséje, hogy Lennon grafomán volt, volt miből válogatni. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb leveleket ma a fiai őrzik, és azok családja, és bizonyára sosem fogják piacra dobni, mint ahogy azt teszi néhány gyűjtő, amikor megszorul.

A recenzornak kötelessége megemlíteni a kiváló fordítást: Bánosi György kiemelkedő munkát végzett. Hiszen a szövegek jó része szlengben íródott, méghozzá egy szűk világ akkori, azaz 40–50 évvel ezelőtti szlengjében. És hiába a fordítás – az eredeti szövegek még Lennon anyanyelvén sem mindig érthetők.

Sokmillió ember értette és imádta a zenéjét és szövegét annak idején, még ha némely cselekedetét nem is.

Yoko Onót viszont soha nem bocsátották meg neki az angolok.

A kötet a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg