Az önkény újra itt van az EU szívében

Egy írás erejéig maradjunk még a tegnapi évfordulónál, a prágai tavasz ötven évvel ezelőtti eltiprásánál. Igaz, ez az írás, amely a Politico című amerikai portál európai kiadásában jelent meg, valójában nem a csehszlovák emberarcú szocializmus kudarcot vallott kísérletéről, hanem a jelenről, a demokratikus Európát fenyegető mai veszélyekről szól.

Emberi jogi és Európa-párti politikai aktivisták közös alkotása. A szerzők, említsük meg őket név szerint: Franziska Brantner, a német parlament zöldpárti tagja, Alexis Prokopiev, a Russie-Libertés elnevezésű párizsi NGO alapítója, Anna Garmash, egy ukrán diaszpóra-NGO vezetője, Evan O’Connell uniópárti politikai kommentátor, Małgorzata Szuleka, a lengyel Helsinki Alapítvány tisztségviselője, valamint Blaise Gonda, francia–magyar EU-párti aktivista és tudós.  

A cikk kiinduló gondolata, hogy most, amikor megemlékezünk a prágai tavasz szétzúzásáról, nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy azt mondjuk, immár leáldozott az autoriter hatalmak kora, Európában biztosítottak az alapvető szabadságjogok, és a kontinens polgárai nem akarják, hogy visszatérjenek azok a brutális kormányzatok. Ez azonban téves állítás lenne. Az önkény újra itt van az EU szívében, és a fenyegetés már nem a Brezsnyev-doktrína ugyan, de ugyanaz a szabadság elleni gyűlölet táplálja – áll a Politico által közölt cikkben.

A szerzők szerint demokratikusan megválasztott kormányok bontják le az alapjogokat. A „reakciós forradalom” középpontjában Magyarország és Lengyelország áll, őket szorosan követi Olaszország és Ausztria, és ezeknek a kormányoknak a választási sikere más európai politikusokat is arra bátorít, hogy ezt az utat kövessék.

A cikk szerzői szerint túlzó lenne az 1930-as évekkel való összehasonlítás. De az 1945-ben és az 1989-ben legyőzött erők ideológiai utódai már benn vannak több európai ország kormányában, és Európa újra kettészakadhat – fogalmaznak.

Felhívják a figyelmet arra, hogy Európa hatalmas kihívásokkal néz szembe: a klímaváltozással, az egyenlőtlenségekkel, a migrációval, és ezekről csak a demagógok hihetik, hogy könnyen megoldhatók. És akkor még nem említettük a digitális forradalmat, illetve azt a befolyást, amit néhány multinacionális vállalat gyakorol az életünk fölött.

Ezek a kihívások – folytatódik a Politico által közölt írás gondolatmenete – megvilágítják, mennyire gyenge Európa a világ porondján. De mi lehet az alternatíva? Azok, akik a nemzeti határok mögé való visszatérést hirdetik, azt gondolják talán, hogy jobb válaszokat képesek adni a digitális kor kihívásaira vagy az éghajlat-változásra? A harag, amit felelőtlenül szítanak, nem eredményez hasznosítható pozitív válaszokat ezekre a kérdésekre.

Európa – írják a szerzők – veszélyben van, mert nem védte meg eszméit, és nem vállalt globális vezető szerepet. A demokrácia, a mérlegelés és a konszenzus túlságosan szelíd dolognak látszik azokhoz az egyszerű válaszokhoz képest, amelyekkel az úgynevezett illiberális vezetők házalnak.

A cikk kitér arra, hogy igazuk van ugyan azoknak, akik a reakciós mozgalmak felemelkedésének az okai között rámutatnak a Kreml vezetőire, de leszögezi, hogy „mi magunk is felelősek vagyunk”, nekünk is harcolnunk kell. Nem ülhetünk tétlenül, miközben egy reakciós forradalom megpróbálja lebontani szabad, pluralista társadalmunkat – írják közös cikkükben a különféle nemzetiségű európai politikai aktivisták. Konkrétan felhívják a figyelmet arra, hogy a jövő évi európai parlamenti választás esélyt ad a közös jövő megvitatására. „Meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget, mert nem tudjuk, hogy mennyi maradt még belőle” – zárul a Politico cikke.

Néhány mondatot még arról, hogy a The Washington Postban Daniel Brett brit politikatudós a minap kirobbant romániai tömegtüntetések okait elemzi, és próbálja felvázolni a lehetséges folytatást. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a PSD, a román Szociáldemokrata Párt egyre inkább populista és autoriter nyelvezetre tért rá, amikor azzal akarta igazolni a politikáját, hogy az ügyészek túllépték hatáskörüket, és hogy a korrupció elleni erőfeszítések politikailag motiváltak. Fontos ugyanakkor megjegyezni – folytatódik az elemzés –, hogy a romániai demokrácia visszaszorulása védekezőbb jellegű és kevésbé ideologikus, mint Magyar- vagy Lengyelországban. A román elitnek azt a vágyát tükrözi, hogy megvédhesse a kommunizmus bukása óta felhalmozott gazdasági és politikai nyereségét. E nyereség tetemes részét illegális úton, lopással, illetve korrupció révén tudta realizálni, tehát a korrupcióellenes intézkedések világos fenyegetések a számára.

Daniel Brett arra is kitér, hogy a tiltakozók nem egységesek, és a korrupció letörésén túl nem nagyon vannak világos céljaik. A szociáldemokraták így kihasználhatják a tüntetők megosztottságát, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tiltakozások rövid intenzív szakaszai után az élet visszatér a normális kerékvágásba.