Az újságíró archívumából: történelemformáló öntudatos diplomata

Flesch István, a Magyar Távirati Iroda Táncsis Mihály-díjas (1997) nyugalmazott szerkesztője egész életre szóló mély benyomást szerzett az országról és népéről, amikor 1966 decemberében különtudósítóként járt Ankarában és Isztambulban. Pályája a prágai tudósító poszt elfoglalásával folytatódott, majd következett Tokió és Bonn. Amikor a Német Szövetségi Köztársaság egykori fővárosából hazatért, erősen feltámadt benne a régi emlék és az érdeklődés a Török Köztársaság, valamint az alapító nagy államférfiak és bátor katonák fényes nemzedéke iránt. (A képen: Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök, İsmet İnönü török elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök konzultál a kairói konferencián, 1943. december 12-én. A második kairói konferencia segített létrehozni a háború utáni Európa alapjait. (A fénykép forrása: https://photos.state.gov/galleries/ankara/9104/dostlar_arasinda_foto_sergisi/3.html) 

Írásainak a sokak által kedvelt és még többek által nem ismert Türkinfo (kétnyelvű magyar–török kulturális alapítvány hírportálja) adott publikálási lehetőséget. Az alábbi dolgozat két és fél évvel ezelőtt, 2015. március 5-én jelent meg a Turkinfo portálon, semmit sem vesztett értékéből, ezért az Infovilág jó szívvel ajánlja elolvasásra. Lapunk meggyőződése, hogy sokak számára forrásmunkaként használható.

Új megvilágításban Törökország szerepe a sztálingrádi csata idején

Törökország a minap nem várt oldalról kapott elismerő szavakat „második világháborús történelmi érdemeiért”. A nem várt oldal Moszkva volt, ahol némely szaktekintély ma már úgy látja, hogy a török kormány 1942–43-ban „jelentős mértékben hozzájárult a Vörös Hadsereg sztálingrádi győzelméhez”. Ez a meglepő és eddig soha nem hallott dicséret Jurij Dubinyin nyugalmazott orosz nagykövet egyetemi előadásában hangzott el, amire  érthetően azonnal felfigyeltek Törökországban. Mások mellett az angolul, arabul és oroszul is híreket sugárzó Cihan (Világ) sajtóirodában. 

Az isztambuli-ankarai olvasók érdeklődését kiválképp felcsigázta, hogy a professzor a patinás Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében beszélt tanítványainak. A „diplomácia titkok” és a „diplomácia művészete” kérdéskört taglalva egy olyan eseményről osztotta meg tudását ifjú hallgatóival, közöttük sok külföldivel, amelyről az egykori beavatottakon kívül másoknak eddig nemigen lehettek pontos értesüléseik. A történtek még történészi-szakmai körökben sem váltak közkinccsé, s ha „hétpecsétesnek” nem is, a nemzetközi közvélemény számára mind ez ideig mégiscsak „diplomáciai titoknak” számítottak. A moszkvai tudósítást átvette a muzulmán ihletettségű Zaman című befolyásos török napilap, az ország egyik legnagyobb példányszámú újságja is.

Prof. dr. Jurij Dubinyin ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy országának déli-kaukázusi szomszédja akkori magatartásával, döntésével – voltaképpen egy agressziós cselekménytől való tartózkodásával, illetve egy diplomata e cselekmény várható elmaradásáról szóló és igaznak bizonyuló jelentésével – kedvezően befolyásolta a Sztálingrád térségében kibontakozott hadműveleteket, a szovjet–német háború kimenetelét. S ez a török hozzáállás végül is világtörténelmi jelentőségűnek  bizonyult. Hogyan? Miképpen? Milyen döntésről volt szó? – kérdezzük. Méghozzá annak ismeretében, ahogyan korábban nem egészen így értelmezték – főként a szovjet korszakban Moszkvában, de némely nyugati történészi körökben is – Törökország óvatosan egyensúlyozó, „lényegében azonban Németoszágnak kedvező” második világháborús semlegességi poltikáját.

Az egyetemi előadó felelevenített egy réges-régi történetet, felidézte ifjúkori beszélgetését diplomáciai mesterével, Szergej Vinogradov volt ankarai nagykövettel, aki beszámolt neki 1942 késő őszének sorsöntő napjairól. Vinogradovot 1940-ben 33 évesen nevezték ki a törökországi szovjet nagykövetség tanácsosává, nemsokára ő lett az ügyvivő. A Szovjetunió ellen indított német támadás után ugrásszerűen megnőtt az ankarai szovjet képviselet politikai súlya, a semleges török fővárosban egyaránt ott szolgáltak az antifasiszta koalíció diplomatái és a tengelyhatalmak megbízottai. Egy 1941-i brit filmhíradó kockáin egymás után tűnik fel a színen Sir Hughes Knatchbull Hugessen angol, Franz Papen német és Szergej Vinogradov szovjet nagykövet. Éppen egy török fogadásra, a köztársaság kikiáltásának október 29-i ünnepségére siettek. (Az Egyesült Királyságnak ez az említett képviselője fogadta 1943 szeptemberének elején egy brit hajó fedélzetén a Márvány-tengeren Veress László fiatal diplomatát, Kállay Miklós miniszterelnök kormányának küldöttét, s tárgyalt vele Magyarországnak a tengelyhatalmaktól való elszakadásáról).

A helyzet különösképpen kiéleződött 1942 őszén, amikor a világ lélegzet-visszafojtva figyelte a sztálingrádi csata alakulását, és amikorra a németek mélyen előretörtek a Kaukázus, Baku és a Közel-Kelet irányában is. A Wehrmacht alakulatai már több hegyszorost is uraltak, s így a Kaukázuson túli területeknek már csak egy keskeny sávja választotta el a frontvonalat a szovjet–török határtól.

Nagyon sok múlott azon, hogy a katonai és stratégiai kulcshelyzetben lévő Török Köztársaság milyen magatartást tanúsít. A valódi török szándékokat azonban rejtély övezte. A helyzet Moszkva szempontjából látszólag nem sok jóval kecsegtetett. Annál is kevésbé, mivel az „aktívan vagy fegyveresen semleges” Törökország nyáron még súlyos engedményt tett a németeknek: Berlin kérésére Ankara oly módon „egyengette” a Dél-Oroszországban Sztálingrád felé hömpölygő diadalmas német 6. hadsereg útját, hogy megerősítette keleten elhelyezett katonai egységeit, és összevont 26 hadosztályt a török–szovjet határon. Johannes Glasneck NDK-beli német történész kutatásai szerint ezzel jelentős szovjet erőket kötöttek le a határ túlsó oldalán, s így a németeknek megkönnyítették, egyben meg is gyorsították Rosztov és a Kubán-alföldi területek elfoglalását.  

Török részről azonban rámutattak arra, hogy „ezzel a lépéssel csupán színlelték németbarátságukat.” Valójában Törökország „aktív semlegességével megoltalmazta a Szovjetuniót attól, hogy a németek Anatólián és a Kaukázuson keresztül ollóba fogják, eltorlaszolták továbbá a németek útját a Közép-Kelet, Irak és Afrika felé”. Szovjet források szerint a török kormány azonban egy ideig „kacérkodott a Szovjetunió megtámadásával is”. A németek valóban ezt szeretették volna. 1941-i kezdeti nagy győzelmeik után frontlátogatásra hívtak meg török tábornokokat. Egyikük, Emir Erkilet lelkes hangú cikkben számolt be a látottakról és arról, hogy a „Führer” is fogadta őket. Hazatérve azonban hiába próbálták meggyőzni Inönü köztársasági elnököt a „németek küszöbönálló teljes győzelméről.” Az államfő – miniszterelnökével és vezérkari főnökével ellentétben – nem hagyta magát befolyásolni. A köztársaság-alapító Atatürk egykori harcostársa, szellemi örökségének letéteményese és hivatali utóda ellenállt mindenfajta kalandor vállalkozás csábításának. Egy évvel korábban, 1940 márciusában, a „furcsa háború” idején pedig elutasította francia és angol szövetségesei ama sugalmazását is, hogy engedje át országa légterén harci repülőgépeiket, amelyek bombatámadásaikkal megbéníthatnák a bakui olajkitermelést. A Szovjetunió akkor rendszeresen olajat szállított a vele még szövetségben álló Németországnak, amely már hadban állt Angliával és Franciaországgal, Törökország újdonsült szerződéses szövetségeseivel. 

Szergej Vinogradovot 1942 őszén sürgősen hazarendelték Ankarából. Az utasítást nem indokolták. Akkor sem, amikor hosszú és viszontagságos utazás után repülőgépen valahogy hazajutott Moszkvába. Természetesen azonnal jelentkezett a külügyminisztériumban, de ott sem szolgáltak semmiféle felvilágosítással. Elöljárói vállukat vonogatták, és ujjukkal némán felfelé, a mennyezetre mutogattak, jelezvén, hogy a hazahívást a legfelső szinten rendelték el. Egy szállodában helyezték el, s ott kellett várakoznia. Az éjszaka kellős közepén érte jöttek. Közölték, hogy autó várja odalent. A gépkocsi a szovjet vezető dácsájába vitte, ahol rögtön Sztálin elé vezették. Utóbbi – több politikai bizottsági tag társaságában – éppen a vacsoraasztalnál ült. Az üdvözlések után Sztálin felemelte a hangját: „Adjatok vodkát a követnek!” Valaki töltött neki. „Igyál csak követ!” - biztatta. A „vendég” ivott – természetesen „Sztálin elvtárs egészségére”.

–   Mondd csak, te, követ, megtámad bennünket Törökország? – kérdezte minden átmenet nélkül a „házigazda”.

–   Nem, Sztálin elvtárs! Nem lép be ellenünk a háborúba.

–   Még adjatok neki vodkát! Újra töltöttek.

–   Igyál csak, követ!

Miután Vinogradov másodszor is kiitta a vodkáját, Sztálintól ismét ugyanazt a kérdést kapta:

–   Na jó, tehát akkor megint kérdezem, háborút indít-e ellenünk Törökország?

–   Nem fog indítani, Sztálin elvtárs.

–   Akkor rendben, most távozhatsz, követ. Menj vissza Ankarába, de ne feledd, milyen felelősséget vállaltál! – fejezte be Sztálin.

Szergej Vinogradov ezek után visszarepült Ankarába, Sztálin parancsára pedig a Vörös Hadsereg több egységét a határról átdobták a sztálingrádi frontra. A döntő pillanatban ezek hatékonyan erősítették az ott küzdő alakulatokat, s kivették a részüket a győzelemből.

Dubinyin annak idején megkérdezte Vinogradovtól, hogy szemtől szembe Sztálinnal, mi adta neki az erőt és bátorságot ahhoz, hogy ilyen szilárd meggyőződéssel állíthassa: a törökök nem fognak támadni. Voltak-e török forrásai, vagy más módon hozzájutott-e bizalmas értesülésekhez?

–   Nem – válaszolta. – Semmi ilyesmi nem volt. A törökök nagyon barátságosak voltak, annyira, hogy néha még a külügyminiszter is leült velem sakkozni. De soha nem bíztak rám államtitkokat, s különleges információkat sem tudtam szerezni. A Sztálinnak adott válaszaim tartalmát tekintve azonban mégis teljes mértékben biztos voltam a dolgomban. Következtetéseimet az ottani helyzet megfigyelésére, ismeretére alapoztam, na, meg az országban tapasztalható általános hangulatra, az elit beállítottságára. Mert ez néha fontosabb, mint bármiféle titkos okmányok megszerzése – idézte a professzor Vinogradovot.

A háború után a törökországi diplomatát a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével akarták kitüntetni. Amikor azonban a felterjesztést Sztálinnak láttamoznia kellett volna, a Kreml ura áthúzta. S helyette Lenin-rendre, erre a sokkal magasabb kitüntetésre javasolta nagyszerű, vérbeli ankarai diplomatáját. Azt a Szergej Vinogradovot, aki ismeretségei, tapasztalatai alapján tudta, megérezte: a Törökországot vezető államférfiak – kormányuk minden következetlensége, a háborús ellenfelek közötti életveszélyes kötéltánca és némelykor elvtelennek tetsző lavírozása ellenére – nem csatlakozhatnak a hitleri Németország táborához. Mert ezzel kockáztatnák függetlenségüket, köztársaságuk legnemesebb hagyományait, humánus alapelveit. Nem utolsósorban pedig azt az Atatürktől származó nem hivatalos iránymutatást, amely szerint brit szövetségesük tábora a küzdelemben csatát veszíthet ugyan, de a háborús győzelem végül mindenképpen az övé lesz. Tudták, hogy Hitlernek volt külön terve Törökország megszállására, értesültek arról is, hogy a náci vezér azzal fenyegetőzött, hogy „szükség esetén kezelésbe veszi” (rommá változtatja) ősi városaikat, mindenekelőtt Isztambult, amelynek szinte a kapui előtt álltak a balkáni német csapatok. Ezért húzták-halasztották, s csak 1945 elején jelentették be Németországnak szóló hadüzenetüket. De Inönü 1943 elején a törökországi Adanában találkozott Churchill-lel, majd az év végén Kairóban tárgyalt Roosevelttel és újra Churchill-lel. Vinogradovnak csalhatatlan diplomáciai érzéke és tehetsége súgta meg, hogy minden ellenkező látszat ellenére Törökország a „lelke legmélyén” a háború alatt végig megmaradt a szövetségesek hű partnerének.

Most már csak az a kérdés, hogy a Vinogradov-jelentés említése annyi évtized után csupán véletlen esemény volt-e az egyetemi oktatás folyamatában. Vagy e „dácsai történet” váratlan elővétele előhírnöke annak, hogy az Oroszországi Föderáció szorosabbra kívánja fűzni kapcsolatait szomszédjával, a Közel-Kelet viharaival keményen dacoló Török Köztársasággal.