Eladók vagy kereskedők?

Még a télvégi leértékelések során vetődtem el egy (nem kínai) üzletbe, ahol minden darab egységáras, akciós volt. Igaz, csak az eladó nem volt kínai, a ruhaféle persze a távoli ázsiai országban készült, de hogy milyen körülmények között, az sejthető és külön cikket érne meg. (A DW felvételén: kínai varroda.)

Kiválasztottam két darabot, és még szemeztem egy harmadikkal is. Ez egy kétrészes ruha volt, régen úgy mondtuk volna komplé, külön-külön nem hordható, láthatóan egybetartozó. Ez is ezer? Nem látja, hogy az két darabból áll, akkor kétezer – mondja unottan a kislány.

Ha én kereskedő lennék és látnám, hogy három darabot kiválasztott a vevő az árutól zsúfolt kínálatából, akkor azt is ezerért adnám, mellesleg darabonként nem is eladhatók azok a holmik.

Drága hölgyem (ez nálunk felér egy anyázással, ha eljutunk az emelt hangú drága hölgyemig, akkor már baj van), én alkalmazott vagyok, nem változtathatok az áron – hallom a választ.

Igaz, a tulajdonos, ki tudja, merre, mely országban, azt sem tudja az alkalmazott, hogy hívják, az üzletvezető meg áru után kajtat. Tehát akik kapcsolatban állnak az eladóval, azok a legtöbb esetben nem kereskedők. Hanem árukirakodók, kávézó, beszélgető partnerek, barátnők, kollégák, biztonsági őrök, alkalmazottak, ki tudja még, kik ők, de nem kereskedők.

Bemegyek egy multilánc hatalmas áruházába és böngészek a pólók, vagy miként „újmagyarul” mondjuk, felsők között. Arra téved véletlenül egy árukirakodó. Kérdem, hogy ez a póló pamutból készült-e? Tessék megnézni a címkét – vágja oda a hölgy és arrébb vonszolja a próbafülkékben szerte hagyott halomnyi ruhát.

Megnéztem a címkét, és a póló nemhogy pamutból készült, de biopamutból! Ha én kereskedő lennék, bizony, öles táblákon hirdetném, hogy nálam bezzeg bioanyagból készült felső is kapható, és gyakran csinálnék élénk hírverést is eme divatos irányzatnak.

Ebben a két kis hétköznapi esetben benne van a magyar ruházati kereskedelem szinte minden rákfenéje. A pult mögött állók – bocsánat, nincs is pult már – automatikus üzemmódra kapcsolt, minden önálló véleménytől, gondolkodástól megfosztott szerepe, valamint a szakértelem és a marketing hiánya.

Nem voltam még tanúja annak, hogyan választanak, vesznek fel eladókat üzletekbe. De biztos vagyok benne: a fő szempont sosem az áruismeret. A legfontosabb bizonyára a célcsoport – ha fiataloknak szóló butikról van szó, legyél te is fiatal, csinos. Talán még annyit hozzá tesznek, hogy köszönj. Egy szia elég lesz a te korosztályodnak (miért is?) egy jó napot kívánok, az  „öregeknek” , ebbe aztán mindenki belefér 40 felett. Csókolom, olyan nincs – sajnos mégis akad, mint hungaricum, de ezt most hagyjuk, akárcsak a „Segíthetek?” című őrületet – miért kéne nekem segíteni? Legfeljebb én segíthetek önöknek, mert ha itt vásárolok, nő a profit – na, ettől a választól leesett az álla a kislánynak. Hogy is érthette volna, hiszen nem tanult politikai és semmilyen gazdaságtant.

A mai árukínálat nem kíván anyagismeretet – hallottam egy tapasztalt kereskedőtől –, kivéve talán, ha méteráruról van szó. Nos, igen, az idősebb korosztály még tudja mi fán terem a szatén, a düsesz, a puplin, a batiszt, a kloké, a muszlin, a moaré, a brokát, a piké, a santung.  De a mai tucatáruk tömegei nem ezekből az anyagokból készülnek a messzi Távol-Keleten, hanem gyakran pamutnak hazudott műszálból.

Azok a kereskedők, akikkel beszéltem, azt is mondták, nem az anyag számít ma, hanem a szabás, a szín, a díszítés.

Én ezt nem hiszem. A fiatalok között is vannak sok ezren, akik allergiásak a műszálra és szívesen vennének, például, egy tiszta pamutból készült melltartót vagy fürdőruhát. Ez szinte elérhetetlen álom.

A pesti Nyugati pályaudvarral szembeni hajdani magyar, ma már állítólag kínai tulajdonú nagyáruházba belépve megcsap az a tipikus szag, amitől rögtön kifordulok, mert érzem, tudom, hogy itt szinte minden a tengeren hónapokig konténerek mélyén zötykölődött műanyag. Aztán erőt veszek magamon és megéri: jó áron találok igazi pamut fehérneműt, és rábukkanok meglepő felfedezésekre is.

Próbálgatás közben észreveszem, hogy a 85C-nek nevezett melltartók még a 70-es méretet sem érik el. A rakosgató eladó mosolyogva, jótékonyan figyelmeztet: jaj, ezek kínai nőkre valók, ne tessék figyelni a méretjelzésre, nem ér az semmit. Tényleg nem ér, de akkor miért nem lehet ezt legalább egy nagy táblán kiírni, ha már mindegyik darabon nincs feltüntetve?

A hazai ruházati kereskedelem áru- és anyagismerete, úgy gondolom, nem öncélú tudás, hanem része a fogyasztóvédelemnek is.

Sajnos, az igényes, „normális” üzletekre hajazó kereskedelmi egységek száma kevés. Azért létezik még egy-két magyar butik, amelyik profi, többnyire olyan, amelyik saját maga gyártatja az árut. Érdeke tehát duplán is, hogy eladja. Az Emporium üzletekbe belépve például olyan érzésem támad, mintha egy normális országban élnék: felnőtt nők beszélgetnek értelmesen felnőtt nőkkel, és pontosan tudják, hogy a pult két oldala mit jelent. Igaz, ezek nem kétfilléres holmik, de jobb is: le kellene már végre szoktatni a magyar vásárlókat az impulse-őrületről. Igy hívják külföldön az ok és ész nélkül, hirtelen, vett olcsó rongyokat, a „csak éppen volt öt percem és betévedtem egy plázába” jellegű beszerzéseket. Egyébként érdekes, hogy a tévében szinte soha nincs ruházati tematikájú reklámspot. Úgyis minden elkel – gondolhatnánk.

Pedig a valóságban nem kél el. Ennek az is az oka, hogy még az utóbbi évtizedben is érezhető a felgyorsulás: régen szezononként változott a kollekció, ma már hathetenként cserélik az árut, hogy csak vegyél és vegyél, dagadjon a szekrényed, költsd a pénzedet értelmetlenül.  Ennek az őrült tempónak az internetes vásárlás az egyik oka: a laptopodon vagy a mobilodon percenként változik ugyanis a kínálat…

Ami megmarad – azt megsemmisítik vagy elégetik! Hogy Magyarországon hol, hogyan, azt homály fedi, de az egyik híres svéd áruházlánc megmaradt áruinak állítólag ez volt a minap a sorsa, ahogyan arról egy külföldi lapban olvastam.

Mi lenne, ha az itthon megmaradt ruhaféléket szegényeknek, hajléktalanoknak adnák? – kérdeztem egy eladótól. Na, még csak az kéne!  Akkor ugyanis az ázsiója romlana a márkának, no meg, ha más ingyen kapja, nekem miért pénzért adják?

A fiataloknak szóló multimárkák üzleteiben kizárólag a korosztály-azonosság a szempont, természetes a tegeződés – amin egyébként a 30 éven felüli értelmesebb magyar nők már megsértődnek és joggal. Az eladó dolga annyi, hogy kipakoljon, blokkolja a kiválasztott árut vagy visszahordja a helyére a próbálgatás után hátra hagyott ruhahalmokat. (A ruhahalom szándékos! Azt a látszatot kelti a korántsem olcsó termék, hogy fillérekbe kerül, tömegcucc, megengedheted magadnak.)

Second hand-bolt (kép: augsburger-allgemeine.de)

Hogyan jutottunk el idáig? A dolog szerintem összefügg a magyar ruházati ipar hanyatlásával, szétesésével, a gyárak szétverésével, megszüntetésével, a kínai üzletek elterjedésével és a „second hand”-láz csúcsra járatásával. Léteznek ugyanis olyan civilizált országok, ahol nincsenek a főutcákban turkálók és nem engedik be a rossz minőségű kínai árukat. Védik a hazai ipart!

Már a pesti Kossuth Lajos, a Váci és a Petőfi Sándor utcában is használtruha-boltok nyíltak, ahol az eladók persze ugyanúgy felvigyázók és a vevők után szitkozódva rendbe rakók.

Másképp nem megy – hallottam egy ismerőstől –, ha én kedves vagyok a vásárlóval, rám szólnak a kollegák, mert akkor tőlük is elvárják, hogy strapálják magukat. Ugyanaz a helyzet, mint a kórházakban az ápolónők között – bocsánat a kivételtől!

Ha kérdezünk egy eladótól valamit, meglepődik – többnyire sajnos, nem szakképzettek ők, annyit tudnak a ruházati szakmáról, mint egy fodrász vagy egy adminisztrátor, ami érthető, hiszen azok voltak még tegnapelőtt.

A second hand persze, létezik nyugati országokban is, csak éppen más a küldetése – színesíteni a reguler árukínálatot, izgalmas újdonságokat kínálni a különlegességek után kajtató vintage-őrülteknek. Nálunk szinte kizárólag szociális szerepe van – minden faluban található egy másodkézből való termékeket kínáló bolt, többnyire a kocsma mellett – és egyben kiszolgálja a kényszervásárlók veszedelmesen növekvő táborát.

A magyar használtruha boltokban – turkálókban – dolgozók közül ráadásul kevesen tudják kimazsolázni a márkásat, a minőséget az áruhalomból. Nem ismerik fel sokszor, hogy mit jelent egy ritkán feltűnő Fiorucci, Laura Biagotti vagy egy Emilio Pucci címkével ellátott darab. Aki mégis felismeri, az abból él, hogy megveszi a kilós turkálókban és eladja darabonként 5-6-szoros áron ugyanazt a blúzt vagy szoknyát – az interneten. Igaza van, a tudás nemcsak hatalom, pénz is. De az is gyakori, hogy a művelt, hozzáértő eladó válogatja át kora reggel a napi halmazt, és a törzsvevőknek félre rakja a jobb cuccokat, sokszor megrendelésre, azok meg másképpen honorálják. Elvégre Magyarországon élünk.
Ami a távol-keleti boltokat illeti: hiába várnám is el egy kínai eladótól, hogy magyar nevén ismerje az anyagfajtákat, a mosási tudnivalókat és más egyebeket, amelyek csak nagyító alatt láthatók a címkén. Nem véletlen, hogy egyes külföldi tulajdonú magyar láncok üzleteiben – figyelmességből – nagyító is van: a pultok végéhez láncolva (!), ha szükséges, segítségével tudja az ember kiböngészni a hasznos tudnivalókat. Egyáltalán, hogyan lehet így beszélni fogyasztóvédelemről?

Már csak abban bízom, hogy talán, egyszer felnő egy olyan nemzedék, amelynek fiai és lányai tudatos vásárlók lesznek.

Meggyőződésem azonban, hogy csak akkor lehetünk, mi, vásárlók, tudatosak, ha ez eladók – jobban mondva, talán és egyszer: a kereskedők – is azokká válnak…