Gasztronómiai pillanatképek Brüsszelből

(Kiküldött munkatársunktól) Másképp lát egy országot, aki néhány napra érkezik oda turistaként vagy meghívott vendégként, aki fél éve tanul ott, netán öt évet már ledolgozott, illetve, aki ott született. Mindenki mást lát meg, aki csak a felszínt érzékeli, olykor talán igaztalan pillanatképpel szolgál, másszor pedig az lát rá jobban a furcsaságokra, aki nem szokta azt meg, már kisgyermekkora óta.  Szintén igaz ez a helyi (ez esetben a belgiumi) konyhaművészetre.

De létezik-e egyáltalán belga kulinária? Nos, erre sok ott élő magyar, de inkább belga felháborodnék, de leginkább Agatha Christie Hercule Poirot-ja sértődnék meg, hiszen ő igazi belga hazafiként mindentől el volt ragadtatva, ami hazai. Valóban: se szeri, se száma a belga szakácskönyveknek és főzős műsoroknak, amelyek nem elsősorban azt firtatják, honnan ered egyes ételek alapötlete,.

Holland és francia, flamand és vallon ízek, fogások, sütemények kínálják magukat a büfékben, amelyek közül mind több a bio, az organikus. Hogy mi, belgák hova álljunk? No, ezt hagyjuk is, mert ezt a viccet, ami egész másról szól, szerencséjükre nem ismerik a belgák…

Brüsszelbe, már csak az Európai Parlament egyik székhelyeként is, és a sok ezer dolgozót foglalkoztató épületeknek, irodáknak, hivataloknak köszönhetően, naponta a világ minden tájáról érkeznek az emberek, nem beszélve a turisták millióiról. Minden elfogy tehát, a kávézók tömve, az éttermekben idejében kell asztalt foglalni, és mintha a gasztronómia is futószalagon gördülne. Kevéssé figyelmes a pincér, nem szól egy szót sem a fogásokról, nem mutatja meg a palackot, amikor tölt – igaztalan volna persze az általánosítás, egy tapasztalásból.

Csakhogy hasonló élményt/tapasztalatot szereztem az ötcsillagos szálloda recepcióján is – vendég vagy, oké, na és. Várj a sorodra!

 

Fegyelem és választék

Az Európai Parlament vendégeként az egyik legérdekesebb élmény az ott dolgozók belső kantinjának megszemlélése volt. Saláták, levesek, szendvicsek, édességek, pudingok és müzlik, magok „rágcsának” és kis csokik nassnak – és persze mindből volt vega és vegán, cukor- vagy laktózmentes. A képviselők és vendégeik pedig fegyelmezetten álltak sorba.

Az Európai Parlament épületével szemközti heti piacon viszont igazi francia módra tárgyal az eladó-tulajdonos-pékmester hölgy egy francia vevővel: bár csak egy kiló kenyérről van szó, ennek ürügyén elemzik a nemzetközi helyzetet és az időjárást, és az is kiderül, vendégség készülődik. A pulton heverő négy cipó közül az egyiknek a komótos kiválasztása fél órába telt, és közben eszmét is cseréltek. Ugyanez a helyzet a sajtos pultnál – alapos nézelődés, komoly döntési folyamat zajlik.

Mellettem egy úr, novemberben, zakóban és sálban csupán, szürcsöli az osztrigát, hozzá persze a kötelező pezsgőt. A távolabbi asztalnál két hölgy vesz egy üveg pezsgőt – gondos töprengés után választja ki a tucatnyiból – és kora délelőtt, állva, elegáns flőtéből iszogatja. Mindezen senki sem lepődik meg, miután pezsgőt bármikor lehet inni errefelé, minden különösebb apropó nélkül.

Az árak a magyar átlagfizetéshez képest persze magasak, de akik évekig itt élnek és dolgoznak Belgiumban, hamar megszokják az euró-összegeket, mert van miből kifizetniük. Árakról tehát nem érdemes beszélni, sem összehasonlítani őket a hazaiakkal.

 

Likőr, sör, hosszú kávé

A kávé inkább amerikai, mint olasz, hatalmas poharakban kortyolják a fiatalok, mint az üdítőt, a villamoson, a metrón, a járdán rohanva. Persze olasz espresso is akad, méghozzá autentikus. A Bozar múzeumhoz közeli kis vintage kávézóban - lomtalanítás közben összeszedett, szándékosan kopott és ahány, annyiféle bútorok között – egy magyar kispapa tologatja a babát, közben a laptopján dolgozik és persze hosszú kávét szürcsöl.

A belga likőrök és sörök legendásak – van, aki túl cukrosnak ítéli őket, más meg nem szereti a meggyes sört, de a legtöbb fajta kiváló, évszázados hagyományai vannak errefelé a sörfőzésnek. A vendéglátás dübörög, a Michelin-csillagos étteremtől a különféle nemzeti konyhák éttermeiig és a gyorsbüfékig minden megtalálható, és egyik sem kong az ürességtől.

 

Az amerikai gyorséttermek Európa francia nyelvű övezetében annyira nem népszerűek, mint a keleti részen, de persze ezek sem hiányoznak a palettáról.

Csokoládé, akár csupa nagybetűvel is írhatnók. Itt elkerülhetetlen élvezet, egyben pedig a belga történelem egyik sötét fejezeteinek is gyümölcse. Nyilvánvaló, hogy a gyarmatosításnak köszönhető mind Hollandia, mind Belgium gazdagsága, no meg még ezernyi más történelmi tényezőnek és tulajdonságnak, de tény, hogy a csokoládé olyan nemzeti intézmény, mondhatni belgikum, mint – valaha volt – a csipke. Mert ez utóbbiról kevesebbet hallani, viszont a jó csokoládé világszerte reneszánszát éli. Soha ennyi önjelölt mérnökből, tanárból és pszichológusból átvedlett csokoládémester nem ténykedett a világban, mint manapság – bár ez nem elsősorban Belgiumra jellemző.

 

Csoko-csoko, csokoládé…

Nem a kagyló formájú fehér-fekete csokis bonbonok itt a sztárok, ezt nálunk már a kínai piacokon is lehet kapni. A márkák egyik sztárja a Leonidas, aminél talán, elegánsabb csöppet a Neuhaus.

Ami nem volt elegáns, a csokoládé őskora, amely Afrika egy részének holland, illetve belga gyarmatosításáról szólt, egyben a kakaóbab termesztésének kezdeteiről. Akkor még egész másra használták a csokoládét, például a gyógyszerek ízesítésére, már aki meg tudta fizetni. A kakaót – amelynek nálunk inkább a „holland az állandó jelzője – számos fűszerrel ízesítették.

A gépesített csokoládégyártás már 1835-ben megjelent Belgiumban, és azóta is egyre fejlődik, a klasszikus műhelyek is haladnak a korral, a divattal. Ma már találkozhatunk a karamelles, mogyorós krémek mellett egyre több gyümölcsös, kávés, sőt virágos és zöldséges ízzel… és persze nem maradnak el a polgárpukkasztó wasabis és chilis nyalánkságok sem.