Az újságíró archívumából: Ahol a deszkák valóban a világot jelentették…

Kelet-Németországot az iránta érdeklődők annak idején általában úgy könyvelték el, hogy ott a művészetet is szoros gyeplőn tartja az állampárt irányította kulturális kormányzat. Ám ha a megfigyelő, az érdeklődő(bb) újságíró odafigyelt, meglepetésekkel is találkozhatott. Fokozottan érvényesült ez az 1980-as évek második felében, amikor az NDK ideológiai vezetése egyre elkeseredettebb küzdelmet folytatott a gorbacsovi Szovjetunióból beáramló új áramlat, a „glasznoszty” ellen. Erről szólt a Népszabadság berlini tudósítójának, Farkas József Györgynek a Deutsches Theater új premierjéről 1988. július 26-án megjelent írása is, ami már tovább mutatott, mint egy szimpla színikritika… (A képen a berlini Deutsches Theater.)

A lelkiismeret diktatúrája – Bemutató a berlini Deutsches Theaterban

Berlin nagy múltú prózai színháza, a Deutsches Theater július elején mutatta be Mihail Satrov „A lelkiismeret diktatúrája” című darabját. A műfaj – a szerző meghatározása szerint – „publicisztikai dráma kísérlete”, amelyben a publicisztikát főképp a cselekmény színhelye, egy közelebbről meg nem jelölt újság szerkesztősége jelenti, a többrétegű történet pedig maga a sűrű dráma.

Satrov ismert és általában elismert színpadi szerző az NDK-ban is. S bár művei értelemszerűen főként a szovjet közönségnek íródtak, az ottani múlt és jelen viszonyát elemzik a színház adta eszközökkel, ám hatásuk nem torpan meg az országhatárnál. A lelkiismeret diktatúrájának berlini premierjén is a közönség a szereplőkkel együtt élt, lélegzett, rezdült, s ezt csak részben magyarázza, hogy a bemutatóra eljött az NDK színházi életének krémje. A hatás elsőrendű oka, hogy a darabban felvetett kérdések, konfliktusok, nézetek összecsapása korántsem idegen az NDK politizáló közönsége számára; a színház emellett – a szerző hozzájárulásával – saját átdolgozásban mutatta be Satrov művét.

A konfliktus már az első mondatban jelentkezik:

– Nem bírom tovább! Nincs még egy olyan unalmas újság, mint a miénk! – fakad ki a szerkesztőség fiatal munkatársnője. A főszerkesztő lekezelő sürgetésére – hogy „vevő lenne” épkézláb ötletekre – az ifjabb kollégák bizarr javaslattal állnak elő: valahol rábukkantak egy 1920-i bírósági tudósításra: eszerint több vasutas eljárást kezdeményezett Lenin ellen, arra hivatkozva, hogy hibák vannak a forradalom menetében. A fiatal újságírók javasolják, hogy játsszák le saját maguknak ezt a pert, vegyék az egészet magnószalagra, és arról leírva tegyék közzé az újságban. A főszerkesztő (Klaus Piontek érett, parádés alakítása) először elborzad az eretnek, szentségtörő gondolattól, ám végül is belemegy a kísérletbe. Nála is tovább vonakodik a korosodó újságíró-kolléga (Dieter Mann remekel a szerepben), aki az egyik leány biztatására – „ez csak játék, nem lesz belőle semmi baja!” – a sokat tapasztaltak rezignáltságával jegyzi meg: – Maga még nagyon fiatal!...

Kezdődik tehát a játék a játékban, ám a színen kifejtett gondolatok mindennek inkább nevezhetők, mintsem játékosnak. Leninről többé nem is esik szó, a per tanúk felvonultatásából áll. Ilyen minőségben, a forradalom tanújaként idézik meg például, Dosztojevszkij egyik hősét, aki a terror módszerét és gyakorlatát magasztalja föl. Ő is és a spanyol polgárháború francia veteránja is a tömegek értetlenségéről, a forradalom átalakulásra való felkészületlenségéről szónokol, s ezzel indokolja a diktatúra szükségességét, annak erőszakos, bürokratikus eszközökkel való fenntartását. A bürokrácia elburjánzásának, mindenhatóvá válásának bírálata (amely röviddel a szovjet pártkonferencia után nyomatékos hangsúlyt nyer) különösen frappánsan fogalmazódik meg az óvatos, idős zsurnaliszta odavetett megjegyzésében:

– Nem ismerek a történelemből kommunista hajlamú cárokat, de annál inkább cári hajlamú kommunistákat!

A színház produkciójának különleges ízt ad, hogy nem mindenben követi az eredeti darabot, hanem – a színlapon is jelezve – saját átdolgozásában adja elő. Így megszólal például benne Rosa Luxemburg, és igencsak kemény igazságokat mond a színpadi – és a színpadon kívüli – hallgatóság szemébe a szabadság értelmezéséről a proletárhatalom keretei között. A szellemi ütésváltásokra a koronát két olvasói, levél ismertetése teszi fel. Az egyiket egy iskolás lány írta a szerkesztőségnek kétségbeesett kiábrándulásában afölött, hogy az általa korábban nagyra becsült diáktársai – mint kiderült – csupán magas beosztású szüleiknek köszönhetően, azokkal a hátuk mögött tudtak és mertek eredetiek, okosak, sőt, lázadók lenni. A főszerkesztő ezt kontrázandó húzza elő az „ellenlevelet”, amelyet „egy háromgyermekes anya” írt, nyugtalanságában a mai ifjúság életszemlélete, túlzott kritikai beállítottsága miatt. Nem tisztelik az elődök által kialakított viszonyokat, bírálják a múltat, amikor pedig rend volt, fegyelem volt... A színpadról a hírhedt szovjet konzervatív vitairat, az Andrejeva-levél szavaira kísértetiesen emlékeztető gondolatok hullanak a döbbenten figyelő nézőtérre. Sokuk előtt ismert az Andrejeva-levél, hiszen a Szovjetszkaja Rosszijában megjelent írást annak idején a Neues Deutschland is közölte (csakúgy, mint utóbb a Pravda válaszát).

A darab vége felemás helyzetet tükröz. A berlini előadás eltért az eredeti Satrov-műtől, amelyben a konzervatív főhős rááll – vagy inkább beletörődik – a hangfelvétel közzétételébe. A Deutsches Theater színpadán másképp alakulnak a dolgok:

– Minderről lehet beszélni – jelenti ki nagy hangon a főszerkesztő, majd hozzáteszi: – De kerüljék a rázós témákat! Ezután a magnófelvételit széttépi és távozik. S hogy mégis remélni lehet a jó irányú kibontakozást, arra az óvatos, idős kolléga utal szavaival és tetteivel. Segít összeszedni a magnetofon-szalagokat, miközben – így tűnődik: – Korábban a „gondolkodni utasítás szerint" volt a jelszó. Ezt követte az utasítás gondolkodás nélkül. S most? Gondolkodni utasítás nélkül?! Tényleg fantasztikus...

Szavait a közönség tapsvihara fogadja.