Az újságíró archívumából: Nem tudok felejteni – beszélgetés a 100 éve született Szabó Magdával

A lexikon első mondata: Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. – Hadd idézzek meg most egy budai, Júlia utcai, tizenöt évvel ezelőtti találkozást! (Képek: civishir.hu, Petőfi Irodalmi Múzeum, pentheon.lapunk.hu).

Szabó Magda 85 éves, ez nem látszik rajta, sem a stílusán, sem a mozgásán, sem a művein. Hosszú életét tenyerén mutatja, kivételesen megnyúlt az életvonala. Ha megfordítom a kezét, legalább ötven évvel fiatalabb, sima a bőre

– A kozmetikum – mondja. – Tudtad, hogy miből írtam a doktori disszertációmat? – néz rám. – Ovidiusnak abból a művéből, amely a női szépségápolásról értekezik. Elég szokatlan disszertáció volt, és mégis erre kaptam a fokozatot.

Szabó Magdával kapcsolatban semmi nem tűnik föl szokatlannak. Az sem, hogy nemrég meglepte az olvasót Für Elise című új könyvével, amely megjelenése óta a sikerlisták tetején trónol. A könyvben feltűnnek a korábbi regények: a Freskó, az Abigél, a Pilátus, a Katalin utca, a Danaida hőseinek, történeteinek ihlető figurái. Az Álarcosbál (ez is egy remek korábbi regényének címe, amely most új kiadást ért meg) véget ér. Az írónő leveszi, talán letépi a maszkot, s ott áll az olvasó előtt sminktelenül, díszletek nélkül.

– Igen, ez volt a szívem vágya, hogy még egyszer elmondjam, amit gyerekésszel nem tudtam, és amit a sajtó vagy a nyilvánosság előtt mindig titkoltam. Amikor az ember reálisan felméri a saját halálát, úgy éreztem, le kell csupaszítanom magam, mert engem szerettek az olvasók, tanácsot kértek tőlem, bíztak bennem, hát osszuk meg a titkokat egészen, álljak pucéron.

Milyen titkokról van szó? Az írónő itt szembenézett szülei szerencsétlen szexuális életével. A tökéletes anya és feleség frigid, a tökéletes férj és apa bánatában verseket ír, és titkos imádottja van. Az ilyesmit érzi a gyerek, de nem tudja. Tudja a felnőtt, de elhallgatja. Különösen, ha egy olyan kiváló debreceni protestáns családba születik bele, amelyben mindkét oldal felmenői írtak teológiai könyveket, szépprózát vagy tudományos dolgozatokat. És a többi titok: hogy miként tanult meg háromévesen írni? És miért nem lett zongorista, ha annak szánták?

És még egy ok, amiért vállalkozott erre a számvetésre. Minden indulat nélkül mondja:

– Szembe kellett néznem a saját jellemem alakulásával, a torzulásokkal, a tévedésekkel, a szándékolt ártani vágyással. A bennem lévő gyűlölettel, amely illetlen és értelmetlen, hiszen nem old meg semmit. A szeretet se nagyon, mert a kereszténység állandóan térdre bukik önmagában. De legalább iparkodik.

Szokatlan megfogalmazás ez a református egyház világi elnökétől, nevetve teszi hozzá: nem is lesz rá büszke a püspök úr. Sokszor volt dühös. Ilyenkor, ahogy mondja, valakinek a személyébe bújva tudta ábrázolni a vegytiszta gyűlöletet. Az író nem lehet szenvedélyek nélkül. Ügyesen kell kordában tartania, ha úgy érzi, nincs szüksége rá, majd el kell eresztenie.

A Für Elise-ből az is kiderül, hogy Debrecen legtálentumosabb jósnője, Kovács néni a hatéves leánynak már megjósolta jövőjét, a hosszú életet, az utazásokat, és azt, hogy mindez mindig a nyilvánosság színpadán történik meg. Azt is, hogy férje jóval hamarabb fog meghalni. A Kovács jósda szinte tökéletesen váteszkedett. De édesanyja, Jablonczay Lenke is látó volt.

Szabó Magda pedig rendesen babonás, ahogy kell. Gyerekként egyszerre legalább kilenc férfiba volt szerelmes. Szerelmei kis kivétellel regény- és mesehősök. Elsőként a görög Akhilleusz volt vágyainak alanya. Majd jött a romantikus Szentirmay gróf egyenesen Jókai könyvéből. Aztán még az arisztokratamentő Vörös Pimpernel. Képzeletben volt Posa márki felesége is Schiller Don Carlosából. De az is lehet, Verdi operájának baritonja dobogtatta meg a szívét. Kicsi lány volt, és nem tudhatta, hogy Posa márkit kivégzik az inkvizíció emberei a harmadik felvonásban, így korán özvegységre jutott volna. Lélekben Scarlett is volt Az elfújta a szél-ből, kemény akarattal, hódító szemekkel. Amerikában ösztöndíjasként elsőre Hollywoodra volt kíváncsi, kereste a Sunny boyt. Azt hitte, a slágercím valódi férfit takar.

De ugyanígy vágyott arra, hogy a canterbury-i érsek hitvese legyen. A hatvanas években egy angol követségi fogadáson a nagykövet bemutatta neki a canterbury-i érsek feleségét. Az írónő hangosan felnevetett, amit senki sem értett. Aztán megjelent egy Básti Lajoshoz hasonló külsejű férfi csodálatos bíborszínű ruhában, egyszerű aranylánccal s corpus nélküli kereszttel a nyakában. Akkor érezte, hogy Szabó Magdaléna, aki gyermekkorában apjával otthon latinul beszélt és férjei közé választotta az érseket, bár azt sem tudta, hogy nősülhet-e, és hol van az a Canterbury, jól döntött.

Jól döntött akkor is, amikor férjével, Szobotka Tiborral együtt tíz évig a hallgatást és az éhezést választották. Ahogy az Újhold nevű irodalmi folyóirat köré tömörült költők, írók és irodalomtörténészek tették az ötvenes évek első felében, akik nem akarták dicsőíteni a Rákosi-korszakot.

– Én az újholdas eszmét nagyon szerettem, sajátos módon mindannyian iszonyúan műveltek voltak, nyelveket tudtak, mindenki éhezett, és senki sem volt hajlandó dicshimnuszokat énekelni. Nem is kellett megtagadni utóbb egyetlen sorunkat sem.

– Nekem nagyon sokat jelentett a hatvanas években, hogy még megírása évében sikerült a Freskó című könyvem kéziratát külföldre kicsempészni, és a könyv a világhírű német író, Hermann Hesse kezébe került. Ő azt mondta, „szőröstül-bőröstül vegyétek meg ezt az aranyhalat, és vigyázzatok rá".

(Itt jegyezzük meg, az aranyhal szereti az aranyszínt. Egyik születésnapjára barátnője, Szántó Piroska festő idézte fel Magda fantasztikus ruhatárát, és mérhetetlen vonzódását a jobbnál jobb göncök iránt. Egy ízben egy belvárosi üzlet kirakatában egy szép kicsi cipő díszelgett, mellette a felirat: „Ebben a cipőben fog Szabó Magda meghajolni a Nemzeti Színház pénteki premierjén." A korabeli írók-költők nyilván irigyelték tehetségesen komponált ruhakölteményeit, a magyar vagy külföldi butikok legutolsó termékeit. És mindehhez még szép és tehetséges is. Kis japán babának nevezte egyik hódolója, mások a vadmacskát látták benne, volt, akinek papnőt jelenített meg.)

Hermann Hesse szavaira felfigyelt a nemzetközi sajtó, és a hatalom is tudta: nem léphet akármit.

– Tudom – néz kicsit a levegőbe Magda – megbocsátani és felejteni keresztényi kötelességem volna. De a felejtés és a megbocsátás nem ugyanaz. Nem vagyok hajlandó elfelejteni azt, ha valaki harminc évvel ezelőtt a fejemet kérte, és ma mosolyog rám. Mert az erkölcsöt apámtól, Szabó Elektől tanultam, aki mindig úgy fogalmazott, hogy az nem az alantas szerveknél kezdődik. Hanem arról szól, hogy mit teszünk a másik emberért, hogy segítség nélkül ne hagyjunk senkit.

A titkok lelepleződtek, és az írónő valóban reálisan fölmérte a halálát, mondhatni gondoskodott az utókoráról is. Az otthonával szemközti másik kis lakás a Szabó Magda–Szobotka Tibor-múzeum, amelyet alapítvány üzemeltet majd halála után.

Ezt a világ legtermészetesebb módján magyarázza, miközben átmegyünk a másik lakásba. Idegenvezető, művelt teremőr és lelkes múzeumlátogató egyszerre. Gyönyörű portré a Jablonczay ősről, közös fotó férjével, Szobotkával. Ő már húsz éve halott, de ha az írónőt hallgatjuk, férje friss és eleven, ahogy szerettei általában.

A múzeumban megszámlálhatatlan relikvia, kézirat, festmény. Az idő itt összecsúszik, a húsz éve halott férj mintha élne, a tárgyak viszont a Régimódi történetből (korábbi munkája, színházban is adták) ismerősek. A kincsek javát még nem hozták ide, valahol még gondosan őrzik, hiszen a figyelem és gondoskodás mégiscsak az élőt, az írónőt illeti meg. A szobor, amelyet Varga Imre készített róla, még szintén nincs itt.

– Azt majd csak halálom után fogják leleplezni – mondja Magda. Itt van Tasy Géza is, a Szobotka–Szabó-kuratórium elnöke, egy későn fölfedezett rokon, akinek az írónő halála után annyi dolga lesz (Magda szerint), hogy még egy könnyet se tud majd hullajtani. Tennivalója most is van bőven. Kíséri az írónőt a felolvasó-körutakra itthon és külföldön, tárgyal a kiadókkal, szortírozza az újságírókat, s gondoskodik Magda kutyáiról is.

Az nyilvánvaló, ha kutyás zsurnaliszta készíti az interjút, előnyben van. Az ebek rögtön megérzik a szimpátiát, s gördülékenyebbé teszik az írónő felé vezető utat. S biztos akkor sem ugatnak esztelenül, ha a kuratórium ülésezik a szomszédos lakásban. Tulli, a barna szemű husky, „aki” hatvan kilométert kutyagolt, hogy új gazdára találjon, legalább annyira imádat tárgya, mint nagyhírű elődje Artúr, a macska volt.

A zsurnaliszta pedig kérdez: mit kívánna magának Szabó Magda? Elgondolkodik:

– A jó Isten tartsa meg a humorérzékét, amiért ilyen sokáig élnem engedett, s az eszemet se vette el, tartsa meg a memóriámat, a mozgáskészségemet. Tartsa meg az igényeimet, hogy ne adjam fel, hogy képes legyek a számtalan terv közül annyit megvalósítani, amennyi az engedélyezett időbe belefér. De ezen a fokon, amin ma vagyok. Ne éljem meg önmagam hanyatlását, mert azt nagyon szégyellném.

Az engedély, amit az Úristentől kér, nyilvánvalóan a Für Elise folytatására szól. Hiszen mostani könyvében gyerekkorát írta meg kendőzetlenül, ám a folytatásban már a felnőtt Szabó Magda történetét kaphatná kézbe a szerencsés olvasó.

Hihetetlenül gazdag az írói életmű, francia, flamand, angol nyelvterületen éppoly ismert, mint hazánkban. Alkotója számos kitüntetést kapott, idejében vagy megkésve, és mindegyikhez a maga sajátos módján viszonyul.

Szabó Magda olyan asszony, hogy amikor megkapta a Corvin-láncot, azt gondoltam, most biztos az villan át az agyán: Jézus Mária, milyen ruhát vegyek föl hozzá?

– Igazam volt? – kérdeztem. – Hát persze – nevet, és végigsimít egyik kezével a másikon, ahol a réz jegygyűrűt és a Szobotkától kapott első rózsaköveset viseli. Férjének nemcsak könyvet szentelt, de díjat is alapított, amit negyedik alkalommal a napokban osztottak ki.

A születésnapi ünnepségek kicsit megfárasztották: Debrecen polgármestere teljesítette kívánságát, s a Csokonai Színház bemutatta a Kiálts, város! című darabját. Bölcskei Gusztáv püspök úrtól pedig megkapta a debreceni Nagytemplom kilincsét. Belevésték: „Főgondnoka: Szabó Magda".

Kilincse van, de igazán nem kell kilincselni a kézirataival. Kiadója már alig várja a géppel írt folytatást. Magda vakon, tíz újjal gépel, ha elégedetlen a szöveggel, félre teszi. De nem dobja ki. A folytatás Bécsben játszódik majd, az Anschluss idején, ahol a református diáklány erősen katolikus környezetbe kerül. A nyelvet még nemigen tudja. S idegenként egy háborúra készülődő világba csöppen.

Magda, hogyha úgy gondolja, átsétálhat a múzeumába. A valódiba, meg a virtuálisba. Ott feszül a világhálón is, talpig elektronizálva. Mert aki szívesen kutakodik a weben, megtalálja az írónő munkáit a róla szóló irgalmatlanul sok cikket, kritikát. Szabó Magdát nem izgatja annyira a világháló. Kopog az írógépén, átsétál a múzeumába, majd visszajön saját életébe, ahol két kutyája, megmaradt rokonsága és sok tízezer olvasója várja.

Amikor ezen sorokat írtam ‒ mondhatnám némi archaikus éllel, 2002 volt. Nem egészen két évvel később, Hágában találkoztunk újra, ahol a Partra, magyar! nevű hollandiai magyar kulturális évad díszvendégeként remek előadást tartott. Visszakísértem közös szállodánkba, egészen a szobájába, odakészítem ágyához a pohár vizet, amikor azt mondja: kislányom jól csukd be az ajtót, nehogy bejöjjenek a fasiszták.

Kedves Magda, most, hogy századik születésnapodat köszöntöm, megidézem (persze csak próbálkozom) kissé távol vagy az evilági zűrzavaroktól, kérlek magyarázd meg ezt a mondatot! Megérted, s én is meg fogom érteni. És még egyszer köszönöm sok százezer egykori és mostani olvasód nevében, hogy annyit hagytál ránk.

Alkalmi bélyeg kibocsátásával emlékezett meg a Magyar Posta a Szabó Magda írónő (1917-2007) születésének 100. évfordulójáról. A bélyeg Elekes Attila grafikusművész tervei szerint 200 000 példányban készült az ANY Biztonsági Nyomda Nyrt.-ben.

 

Abigél 250-szer

(VBÉ, 16:00) Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából két helyen is megemlékeztek Budapesten. Az Operettszínház a 250. alkalommal játszotta ma az írónő egyik legsikeresebb könyvének, az Abigélnek színpadi adaptációját. Mint a színház igazgatója, Lőrinczy György elmondta, az évfordulóra egy nyíregyházi iskola tanulóit hívták meg, s tervezik a darab tájolását több vidéki helyszínen.

A jubileumi előadással egy időben kamarakiállítás is nyílt a színház első emeletén fotókból és kosztümökből. A kiállítás kurátora az a Borbás Andrea, aki már „Mennyi titkom van” címmel most is látható bemutatót rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban ugyancsak fotográfiákból s az írónő jó néhány relikviájából. A dolgok természetéből adódik, hogy a PIM kiállítása nagyobb ívű, mint amire a színháznak lehetősége van. Dr. Hoppál Péter államtitkár a nemzeti kultúra kiemelkedő alakjainak fontosságát és hagyományőrzését hangsúlyozta, Pröhle Gergely, az irodalmi múzeum igazgatója az Abigél keletkezésének a körülményeiről beszélt a diákoknak.

Nevezetesen arról, hogy miként vette rá Janikovszky Éva, Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, akkor a Móra Kiadó szerkesztője Szabó Magdát a könyv megírására, és figyelte árgus szemekkel, hogy mielőbb végezzen a regénnyel.

Azt, hogy Abigél figurája mennyire élő, mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumba kérések ezrei érkeztek neki címezve. Erre az Operettszínház kiállításán is nyílik lehetőség, a szervezők tollat, papírt és gyűjtőhengert helyeztek el a feladók számára.

Ma este a PIM-ben pályatársak és kutatók emlékeznek meg Szabó Magda írónőről, a legtöbbet fordított magyar szerzőről.