Esélytelenül

Még mindig nem hisszük el. Bajnok a Honvéd. A fociban. Bajnok, ahogy Puskásék, Tichyék, Détáriék korában.

Kóstolgatjuk a szavakat: elsők, aranyérmesek, Magyarországon a legjobbak. A háttérben nincs támogatóként a rettegett Farkas Mihály, a Honvédelmi Minisztérium, a játékosok nevelődnek és nem a sorkatonaság elől menekülnek a klub védőszárnyai alá. Valamikor, egy átkosnak nevezett rendszerben, miközben Déva váraként épült a kommunizmus, Kispesten összejött (némi erőszakkal) a világ legjobb klubcsapata. Aztán jött egy forradalom, késői romjain épült a munkás-paraszt hatalom, és a világklasszisok mentek oda, ahová a sors rendelte őket, a világba, szerte szét. A történelemnek 1956 dicső felkelésként maradt meg, a sportban holokausztként, Trianonként, az értékek, a Honvéd elveszejtőjeként. Amikor a leverést sirattuk Puskásért, Kocsisért, Cziborért is hullottak a könnyeink.

Ez egy más csapat. Még a szurkoló is bajban van, ha az összeállításról kérdezik. Van valami talján, egy gólkirály, néhány tehetséges fiatal, olykor csokiszín is feltűnik a mezben, de elhalkul a ritmus a névsor számbavételekor. Srácok vagy éltesebb mesteremberek küzdenek a pontokért, zseninek, varázslónak, fenoménnak csak azok szólítják őket, akik a sokadik kupica után hintónak nézik a talicskát.

De, akkor is: a Kispest, a Honvéd a bajnok, amerikai oligarcha tulajdonossal, olasz edzővel. 

Ez már az új világ, a mindent eldöntő meccsen a magyar oligarcha csapatát kellett megverni, elvégre a nézőtéren a miniszterelnök barátja tulajdonosként szorított a Videotonért. Szerencsére a futball tisztessége a politika fölé kerekedett, győzött a jobb, mert ennek így kellett lennie. A mi kutyánk kölykei morogtak, enni kértek, de nem haraptak. A közbeszerzésekben, a legendák „honosításában” mohó pártkatonák, nem lopkodtak a pontzsákból, nem környékeztek meg játékvezetőket, és ha csapatuk kikapott, megírhatta az újság. Persze csak az eredményt, a nézőszám nemzetbiztonsági adat, esetleg a szorzásban a szorzandó. Földi halandó nem tudhatja, hányan vesznek jegyet, a televízió kamerái sem tévedhetnek az üres lelátókra, a bajnokság a magyar narancs, és a szotyi keveréke, kicsit savanyú, de lehet köpködni. Maga a mezőny egyhangú, a klubtulajdonosok többsége Fidesz oszlop, a pártigazgatót az Üllői úton verték le, a frakcióvezetőt Debrecenben, az adóhatóság vezetőjét Mezőkövesden. Az alapítóatya, az Európai Parlament mai képviselőjének MTK-ja pedig a Quaestor-botrány fociáldozatát helyettesítő Gyirmóttal zuhant a másodosztályba.

Bajnok tehát a Honvéd. Egy esztendővel ezelőtt talán senki sem hitt ebben. A kiesés valósabb lehetőségnek tűnt föl, mint a mai ünneplés. A hozzáértők, a szakemberek a pénz, a támogatottság mindenhatóságáról értekeztek. Elmondták, hogy kiket nem lehet legyőzni, és miért nem. Állították, ez egy ilyen világ. Aztán a nem jegyzettek, az esélytelenek megmutatták.

Ma még senki sem tudja: ki, mit ért meg ebből a történetből?