Gálya nincs, gályatartóhal van a pesti állatkertben

Aki még nem látott olyan halat, amelyik a feje tetején tapadókorongot visel, annak okvetlenül érdemes ellátogatnia a Fővárosi Állat- és Növénykertbe! A tengeri akváriumban ugyanis pár napja már ilyen teremtmény is megcsodálható. A gályatartóhalról van szó, aminek az a legfőbb sajátossága, hogy a feje tetején, és részben a hátán is egy különleges tapadókorongot visel. A bojtorjánhal néven is ismert halak a természetben ennek segítségével kapaszkodnak fel a cápák, ráják, kardhalak, tengeri vitorláshalak, holdhalak, tonhalak, nagyobb tengeri teknősök, esetleg különféle cetek hasa alá, hogy vitessék magukat. Ezek a halak ugyanis szinte egész életükben valamilyen nagyobb gazdaállathoz kötődnek, és az általa elfogyasztott táplálék maradékával élnek. Ha a gazdaállat épp táplálkozik, annak közvetlen közelében maradva a szájához úsznak, és igyekeznek megszerezni egy-két „morzsát”, máskor azonban egyszerűen csak vitetik magukat.

Miért „gályatartó”?

A gályatartóhal furcsa nevét egy ősi tengerészlegendának köszönheti. Eszerint a hal képes arra, hogy a tengeren haladó hajókra, gályákra, vitorlásokra kapaszkodva a haladásban megakassza őket. Ezt a szokatlan vélekedést több ókori és középkori forrás is megörökítette. A leírások szerint a tengerészek azt tapasztalták, hogy a tengeren haladó hajók és gályák néha rejtélyes módon megállnak, hiába dagadnak a vitorlák, illetve hiába feszítik meg erejüket az evezősök. A víz alá merülve ilyenkor szinte mindig találtak gályatartóhalakat a hajóra tapadva, ezért alakult ki az a vélekedés, hogy ezek az állatok tartják vissza a hajótestet. Az néha valóban előfordul, hogy a hajók furcsamód megakadnak az aránylag mély, zátonymentes vízben, ennek azonban nem hal, hanem egy „réteglimány” nevű jelenség az oka. A különböző sótartalmú, hőmérsékletű és sűrűségű víztömegek rétegződésekor előfordulhat, hogy a felszínen más irányban áramlik a víz, mint akár 1-2 méter mélyen, a hajógerinc mélységében. Ilyenkor – különösen a nagyobb merülésű hajókkal – valóban megeshet, hogy alig tudnak előre haladni. Ezt a jelenséget azonban a régi idők tengerészei nem tudták megmagyarázni, így gyanújuk a gályatartóhalra terelődött. A halak természetesen máskor is ott voltak a hajó aljára tapadva, de csak az ilyen szokatlan események bekövetkeztekor találkoztak velük, hiszen máskülönben senkinek sem jutott eszébe lemerülni, hogy megnézze, mi a helyzet a hajó alatt.

A tapadókorong működési elve egyszerű: a hal az izmai segítségével mozgatni tudja a tapadófelület lemezkéit, így – a kiszemelt felülethez tapadva – vákuumot képes előidézni. A tapadás olyan erős, hogy csak nahy erőfeszítéssel lehet őket eltávolítani, és rendszerint a gazdaállatok is tehetetlenek velük szemben. Az állatkerti megfigyelések szerint a cápák nem nagyon lelkesednek ugyan a frissen rájuk tapadt „potyautasokért”, de mivel nem nagyon tudnak velük mit kezdeni, egy idő után hozzászoknak a jelenlétükhöz. Egyes vélemények szerint a kardhalak is főként azért szoktak a vízből kiugrálni, hátha a visszacsobbanáskor a víz lesodorja a rájuk tapadt gályatartóhalakat.

Afrika keleti partjai mentén, a trópusi Amerikában és Ausztrália északi partvidékén a gályatartóhalakat „horgászatra” is használják. A hal farkára zsinórt kötnek, majd elengedik a vízbe, s mikor az rátapad valamilyen nagyobb állatra, a zsinórnál fogva kihúzzák a gazdaállattal együtt. Ezzel a módszerrel különféle halakon kívül teknősöket is szoktak fogni. A szokatlan eljárást egyébként már Kolumbusz is megfigyelte.

A sügéralakúak (Perciformes) rokonsági körébe tartozó bojtorjánhalfélék családján (Echeneidae) belül a természettudósok nyolc fajt tartanak számon. A Fővárosi Állat- és Növénykertben látható állat a nagy gályatartóhal (Echeneis naucrates) nevű fajhoz tartozik, ami a meleg tengerekben honos. Esetenként a Földközi-, illetve az Adriai-tengeren is előfordulhat. Mérete ritkán haladja meg az egy métert, tömege pedig a két kilót.