A szárnyassalátától a számítógépig – 150 éves született Herman Hollerith

A mai napig egészségesnek tartott étek szeretete azonban önmagában még kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy Hollerith úr nevét följegyezzék a számítástechnika annalesei, s megjegyezze az utókor. Ahhoz arra is szükség volt, hogy csak négyévente legyen születésnapja, tekintettel arra, hogy február 29-én látta meg a napvilágot (1860-ban, a New York-állambeli Buffalóban). A harmadik összetevője a receptnek egy villamoskalauz.

Úgy tartják, a február 29-i gyerekek (mint tudjuk, a hiedelmekkel ellentétben nem ez a szökőnap, hanem február 24.) a matematika csillagjegye alatt születnek. Ha másért nem, pusztán azért, mert folytonosan számolniuk kell: mikor is ünnepelhetek megint igazi születésnapot? Hogy is van ez a 400-zal osztható évszámokkal? A négygyermekes pfalzi latintanár legkisebb sarja eleven eszű fiúcska volt. Egészen addig, amíg a helyesírásról nem esett szó. Kilenc esztendősen fogta magát, és egyszerűen kiugrott az emeleti osztályterem ablakán, mert nem fűlt a foga a tollbamondáshoz. Attól kezdve magánoktatásban részesült, s akkor már kibontakozott a természettudományok iránt táplált vonzalma is.

Tanulmányai befejeztével Hollerith bányamérnök lett. Előadásokat tartott az egyetemen, egy időben a szabadalmi hivatalban dolgozott, kifejlesztett egy elektromos szabályozót a vonatszerelvények fékberendezéseihez (amit azonban a vasút a gőzüzemű rendszereket előnyben részesítve félredobott). Professzorainak egyike jóvoltából bekerült a Census Bureau-ba, amely nem más, mint az Egyesült Államok Statisztikai Hivatala.

Amerika tizedik népszámlálása 1880-ban magában hordozta a növekvő gazdaság és a sok bevándorló minden jegyét. Felölelte a megszámláltak állapotát, tulajdoni helyzetét, háztartását és bőrszínét – több mint kétszáz kérdést kell megválaszolni. Segédkezők egész hada töltötte ki a kérdőíveket, amiket tehervonatszám küldtek Washingtonba. Az eredmények pedig csak akkorra készültek el, mire a következő népszámlálás – tíz esztendő múltán – már a kapukon dörömbölt. A 11. cenzus kiértékelése – Hollerith-nek köszönhetően – már mindössze hat hétbe telt.

Mindez pedig a szárnyassaláta miatt. A buffalói evezősklubban ugyanis Hollerith beszédbe elegyedett Kate Sherman Billings-szel. Az ifjú hölgy meghívta őt, hogy otthonukban kóstolja meg a kedves mama szárnyassalátáját. Így keveredett el a szépreményű fiatalember Kate atyjának, John Shaw Billings, a statisztikai hivatalban a halálozási adatokért felelős orvos házába. A derék doktor arra bíztatta a mérnök urat, hogy gondolkodjék el egy adatokat összesítő masina megszerkesztésén.

Lyukkártyák, lyuklemezek és lyukszalagok tulajdonképpen már a 18. század közepe óta léteztek – példának okáért a kintornák, a gépzongorák és a szövőszékek működtetésére. Hollerith azonban tovább ment náluk, és két újításával megvetette a modern számítógépek alapjait: az értékeléshez elektromosságot alkalmazott, az információkat pedig átírta a kettes számrendszer nyelvére, ami kizárólag 0-kat és 1-eseket használ – áram be, áram ki.

Őskomputerének tulajdonképpeni kiötlője azonban nem ő, hanem egy villamoskalauz. Tőle leste el Hollerith a potyautasok kiszűrésére alkalmazott trükköt: a menetjegyet a megfelelő lyukasztással érvényesítik, megjelölik az utasok akkor még nyilvántartott ismertetőjeleit, például a nemüket, a bőrük színét és hasonlókat. Ezzel pedig kizárták az – igazán „gyönyörű” magyar szóval – átruházhatóságot.

Hollerith a maga által tervezett kártyákat sorokra és hasábokra osztotta, a négyzeteket pedig egy „igen”-nel vagy „nem”-mel kódolható értelmezéssel ruházta föl: férfi? az Egyesült Államokban született? bőrszíne fehér? – a lyuk „igen”-t jelent. Az életkort tízes csoportból álló mezők – 20 és 30 év közötti? – tárolják.

A kártyákon lévő jeleket egy érzékelő doboz olvassa le. Ahol lyuk van, ott egy rugós pecek csapódik egy higannyal teli tálkába, rövidre zárva az áramkört, ami működteti a számológépet. A jelfogók megfelelő huzalozásával a feltételek egymással kombinálhatók, például: az összes 20 és 30 év közötti fekete férfi száma összegezhető.

Hollerith 1899-ben nyújtotta be szabadalmát. Egy versenyszámlálás közben St. Louis városának négy kerületének adatait öt és fél órán belül kiértékelte – a konkurenciának két teljes napra volt szüksége hozzá. Teljes siker: 1890-ben a tizenegyedik amerikai népszámlálás kérdőíveit, az Egyesült Államok 65 millió polgárának adatait lyukkártyákon rögzítették és 43 Hollerith-géppel dolgozták fel.

A számlálást végző kétezer kérdezőbiztosra az idő szempontjából nagy nyomás nehezedett; némelyek alkalomjöttén diszkréten a berendezésekből még a higanyt is kiöntötték, hogy így csenjenek maguknak a javítási szünet jóvoltából néhány percet egy cigaretta elszívására. Ennek ellenére az első durva számok már hat hét elteltével nyilvánosságra kerültek, a végeredmény pedig decemberben.

Később a találékony mérnök tovább könnyített gépei programozhatóságán, és a szerkezetek hamarosan önmaguktól adagolták a kártyákat. Amikor pedig összekülönbözött a statisztikai hivatallal, és magával vitte a masináit, sorokban álltak értük a gazdasági életből érkezett jelentkezők. Hollerith akkor még valamit kifundált. Egy olyan értékesítési módszert, amellyel máig él a számítástechnikai és mobiltelefon-szakma: jutányosan adta el a berendezéseit – a nagy pénzt a lyukkártyákon kereste.

Így érkeztünk el az 1896. évig: akkor alapította meg Hollerith a cégét: a Tabulating Machine Company-t (TMC). A cégháló 1911-ben a notórius kolerikus számba menő mérnök fejére nő, ezért eladta egy üzletembernek, Charles Flintnek, aki más cégekkel együtt a TMC-t a Computing-Tabulating-Recording Company-ban egyesítette. Ez a birodalom vette föl 1924-ben az International Business Machines nevet – létrejönt az IBMhttp://www.ibm.com/hu/hu.

A komputer ősapja akkor már régóta visszavonult a magánéletbe. Feleségével, Lucia asszonnyal – nem, nem a szárnyassalátás Kate-tel! – hat gyermekük született; borjúkat nevelt, csónakokat gyűjtött, farmján csűröket, kocsiszíneket, madárházakat épített. A nyugodt élet dacára szívinfarktus vitte el 1929-ben.