Hajmeresztő légikikötők – amikor az álomrepülés rémálom a pilóta számára

Ha szabad ezúttal személyes élményekkel kezdenem, akkor mindenképpen meg kell említenem néhány valóban izgalmas pillanatot az életemből.

1976 októbere, Athén. Igaz, nem a levegőből, hanem a földről élveztem az Ellinikon repülőtér forgalmát: a gépek igen alacsonyan húztak el a Glüfáda (Glyfada) üdülőhely szállodái és strandjai felett. Ezt a légikikötőt a szó szoros értelmében felszántották, és a helyén sportlétesítményeket alakítottak ki, miközben a görög főváros nemzetközi repülőterét, az Eleftheriosz Venizelut Athéntól 7 kilométerre, a hegyek közt húzódó völgyben építették meg.

1978 augusztusa, Kuba. A havannai repülőtér első szempillantásra olyan, akár a többi. Amikor azonban tüzetesen szemügyre veszi az ember, föltűnik, hogy a leszállópályát vasúti sínpár keresztezi, s ha jön a vonat, leeresztik a sorompót. Azóta persze jócskán megélénkült az idegenforgalom, nyilván megszüntették a több mint vicces szituációt.

1979 szeptember, Honolulu (Hawaii). A leszállópálya nem egyéb, mint egy éppen akkora, téglalap alakú sziget, és csak egy keskeny köldökzsinór, a gurulóút köti össze a szárazfölddel (ami természetesen ugyancsak sziget, Hawaii legnagyobb szigete: Oahu). A helyzet még 1990 szilveszterén is hasonló volt, de azóta már elkészült két biztonságosabb kifutó is (nem az óceánban); a régi meg az újak között pedig exkluzív golfpálya létesült. (A Hawaiin is nevelkedett Obama elnök kedvenc sportja.)

1980 márciusa, Rhodosz szigete. A Malév járata először száll le a Maritsa repülőtéren. Kellemetlen a megközelítés, ezért kapott a gép a TU154-eshez mit sem értő, de a légikikötőt jól ismerő görög navigátort. Két hegyvonulat között, szűk légifolyosón lehetett csak megközelíteni a kurta leszállópályát, a tenger felől éles bal fordulóval. Az utasok szerencsére mit sem vettek észre a manőver veszélyeiből. Azóta új repülőtér épült: a Diagorsa közvetlenül a tengerparton fekszik. Ott sem könnyű a landolás, de legalább nincsenek hegyek.

Utolsóként szabadjon fölhívnom a figyelmet Bécs repülőterére: a Budapest és az osztrák főváros között autózóknak Schwechat előtt, az autópálya fölött látható betonterasz az út menti árok fölött hirtelen abbamarad. Nos, ez az egyik kifutópálya vége, és azt a célt szolgálja, hogy a netán túlszaladó gépek ne a sztrádára zuhanjanak alá.

A személyes élményeken túl a repülő-, no meg az idegenforgalmi szakma hivatalosan is nyilván tart olyan légikikötőket, amelyek személyzetnek-üdülésre vágyónak egyaránt rémálomként jönnek elő. Mind közül az élre sorolják St. Martin szigetén a Juliana hercegnő repülőteret, ami közvetlenül a strand mellett épült meg. A Karib-tengeri üdülőparadicsomot azonban nem csupán kis sport- és helyi közlekedésre alkalmas gépek közelíthetik meg, hanem hatalmas gépmonstrumok is. A strand látogatói okkal méltatlankodnak: leszálláskor egy 300 tonna tömegű Jumbo Jet nemcsak füldugók után „kiált” – nem árt, ha a fürdőzők holmijukat is szorosan magukhoz ölelik, nehogy fölkapja a légörvény. A gépmadarak ugyanis mindössze 20 méterrel suhannak el a fejük fölött.

Néhány példa a leghajmeresztőbb repülőterekről, a világ legtöbb kellemetlenséget okozó és legveszedelmesebb leszállópályáiról (Képgaléria és video itt.)

• Juliana hercegnő repülőtér, St. Martin: A Karib-tengeri sziget repülőterének leszállópályája elég hosszú ugyan a kis és a közepes méretű gépek számára, a nagy utasszállítók azonban szinte súrolják a Mako Beach-et szegélyező kerítést. (Talán ezért is ellenzik olyan hevesen Balatonalmádiban a szentkirályszabadjai repülőtér fejlesztését és bekapcsolását a nemzetközi légi forgalomba.)

• JFK (a meggyilkolt Kennedy elnök emlékét őrző) nemzetközi repülőtér, New York: A leszállópályát övező, kerek formájú gurulóút valódi vizuális kihívás a pilóta számára. További vészforrás: a föl- és leszálló gépek keresztezik a közelben fekvő La Guardia és Newark repülőtér légifolyosóját.

• Metakene kifutópálya, Lesotho: a 400 méter, kicsinyke szalag közvetlenül egy szakadék szélén ér véget. Itt csak tapasztalt pilóták tudnak a földről elemelkedni, különben a gép a 600 méter magas sziklafal alatt tátongó mélységbe zuhanna. Rosszmájúan tegyük hozzá: akárcsak egy anyahajón, csak itt legalább nem hullámzik a tenger…

• Hulule nemzetközi repülőtér, Maldív-szigetek: a légikikötő nem más, mint egy szigetecske a tenger közepén. Az egyetlen kifutópálya a sziget egyik végétől a másikig ér. Leszálláskor a repülőgép futóműve jóformán lábfürdőt kénytelen venni.

• Toncontín repülőtér, Honduras: a hegyes tájon a pilóták a biztonságos leszállás céljából arra kényszerülnek, hogy fordulónál egészen drámai, 45 fokos szögbe állítsák gépüket; ilyenkor bizony emelkedni kezd a gyomor.

• Gibraltári repülőtér: a mintegy 1800 méter hosszú kifutópálya a Földközi-tengerbe torkollik, és nagy célbiztonságot követel a pilótáktól: alighogy megérintik a földet, máris rá kell taposniuk a fékre.

• Funchali repülőtér, Madeira: a légikikötő hegyek és az Atlanti-óceán között fekszik. Leszálláskor előbb a hegyet kell megcélozni, és csak az utolsó percekben lehet ferde helyzetben a pályára fordulni – igazi idegkoptató pillanatok.

• Barra repülőtér, Skócia: leszállásnál a strandon található három pálya közül az egyik akár már iszapos is lehet, ugyanis megszilárdult homokból áll. Ha az árapály függvényében működő légikikötő zárva van, ugyanitt turisták fürdőznek. Jóllehet, a repülőteret a legszebbek egyikeként tartják nyilván, rövid pályahossza miatt azonban mind a fel-, mind pedig a leszállások igazi kalandot jelentenek, és nem egyszer katasztrófába torkollanak.