Sima tokot fogtak a Dunában

A tokfélék megritkulásáért elsősorban a folyószabályozás, a meder megváltozása és a mértéktelen halászat a felelős. A sima tok mára Európa egyik legritkább tokféléje lett, legutóbb 1989-ben a Drávából, majd 2003-ban Apatinnál került kézre. A mostani példányt a WWF által rehabilitált Szabadság-sziget mellékágától 20 km-re fogták ki. A hímek 6-9, a nőstények 12-14 évesen válnak ivaréretté. A sima tok védett állat. A most kifogott halat mesterséges szaporítás céljából a Halászati és Öntözési Kutatóintézetbe, Szarvasra szállították.

Ugyancsak a Wikipédiából: a sima tok elterjedési területe a Duna medencéje (a Duna mohácsi szakaszától lefelé), ritkán előkerül a Tiszából és a Drávából is. A sima toknak 12-15 hátvértje van, az első hátvért a test legmagasabb pontja. A halnak 55-66 oldalvértje és 12-16 hasvértje is van. Teste feltűnően vaskos, zömök, orra rövid, kúposan tompuló, alsó ajka egységes, középen nem szakad meg. Kerekded keresztmetszetű bajuszszálai a belső oldalukon rojtozottak. A sima tok felül élőhelyétől függően hamuszürke, vörhenyesbarna vagy sötétbarna, oldalai világosabbak. A hasoldal és a vértek piszkosfehérek. Valamennyi úszója enyhén szürke árnyalatú, a hasúszók olykor sötét foltokkal. Testhossza ritkán elérheti a 200 centimétert. Súlya általában 8-10 kilogramm, maximálisan 40-50 kilogramm.

A sima toknak négy formája ismert: a Dunában, a Vaskapu-szoros (Románia) felett az édesvízi forma él, ami már nem vándorol a tengerbe, hanem a Vágban, a Tiszában, a Marosban stb. ívik. A három másik forma íváskor a tengerből úszik fel a folyókba. A Kaszpi-tenger körzetében ősszel (a teleléshez kapcsolódva a folyók mély, nyugodt mederrészeibe) vagy tavasszal vándorolnak fel. Valamennyi forma március-májusban ívik. A sima tok táplálékai a vízfenék talajában élő gerinctelen állatok (főként puhatestűek), valamint fenékhalak.