Hát!?! Borzongató! Hátborzongató!

Meg kell osztanom önökkel egy történetet az életemből.(Gyengébb idegzetűek itt abbahagyhatják az olvasást.) Anno, amikor pszichológusnak tanultam, természetesen kötelező volt a bonctermi látogatás. Egy fiatal, jó izomzatú, élete/halála teljében lévő, 40-es férfi feküdt a boncasztalon. Visszásan hangzik, de semmiféle averzióm, szégyenérzetem nem volt, hogy ott állok földi mása mellett, és kíváncsi érdeklődéssel követem a veseátültetés műtéti nyomait. Mi több, gyönyörködöm az öltések precízségében, finomságában. (A műtét remekül sikerült, a beteggel tüdőembólia végzett.)

Egyszer csak belém nyilallt: hogy' lehetek ennyire szenvtelen? Mi az oka, hogy nem riadok meg a látványtól? Nem érzem magam illetéktelennek? Mi hiányzik ahhoz, hogy érzelmek törjenek fel bennem? Nos, AZ ÉLET! Az, hogy nem emelkedik a mellkasa a természet rendje szerint, hogy nincs egy apró, önkéntelen rezdülés az arcán, hogy a test egy munkadarabbá változott. A tudomány, a kísérletezés, a továbblépés szempontjából egy fontos momentum, de már nem élő valóság.

Mostani életünkből egyre inkább eltűnik a lehetetlen. A technika korunkra jellemző előretörésével, azt érzem, minden túlgépiesedik. Egyre kevesebb út vezet „lélektől lélekig”. Az idő halad, egyre gyorsabban. Igyekszünk lépést tartani, semmiből nem kimaradni, lemaradni, világszinten tájékozottnak lenni. Minden, ami infót hordoz, fontosabbá válik, mint a botos néni a villamoson, a gyerekünk, akit majd fölnevel a tudomány, a szerelem, elvégre szexhez a neten is hozzá lehet férni. Lombikba zárjuk magunkat, mielőtt még lombikba zárt petesejtként élni kezdenénk. „Tudósok finom kristályműszerén” hihetetlen eredmények születnek. A tökély, a célszerűség szentesíti az eszközt? Miközben minden gépesített csodának (is) rajongója vagyok, szeretném, ha mögüle nem szorulna ki az ember. Az emberi szellem, művészet, lelkesedés, alkotásvágy, egymás felé fordulás.

Naponta tapasztalom, hányan keresnek érzéseket, segítő kézfogásokat, odafigyelést, amik emberré, társas lénnyé tesznek bennünket.

Tévébemondói múltamból merítve sok élmény éltet mind a mai napig. Levelek, telefonok, személyes találkozások. „Láttam ám, hogy tegnap szomorú volt. Mi a baj?; Tegnap magányosan üldögéltem otthon a tévé előtt. Zsuzsika volt szolgálatban. Úgy éreztem, csak hozzám beszélt. igaz-e?;  Tegnap bemondta a hírekben, csak éppen a végét csíptem el. Hogy is volt? Tessék nekem elmagyarázni!”

A bemondók világa különösen volt hétköznapi, megragadható, és egyidejűleg vágyakat gerjesztő. Akivé lenni, egy más minőséget sugallt. Főként fiatal lányoknál megpedzendő célt. Megmutatkozni, példaként feltűnni és kitűnni. Megélni az „egyedi vagyok” érzését. Egyben annak megélését is, hogy felelős vagyok a mondandómért, a beszédemért, mert figyelnek rám, mert értéket közvetítek.

Nem akarok Luther kazánfűtő, Platon barompásztor, Michelangelo asztalos mellé begyömöszölve lenni egy falanszterbe, ahol legfeljebb napi szóforgató lehetnék. Egy bábu. Lehet, hogy mint a tudomány eszközét megcsodálnának, de lehet, hogy fittyet sem hánynának a létezésemre.

Most már csak azt kéne elmondanom, hogy miért is törtek rám ezek a gondolatok.

Tudod mit – merthogy a számítógép nyelve a tegezés –, megnyomok egy gombot, bemásolom a linket a netről, te is megnyomsz egy gombot, és megnézed, ami megjelenik a képernyődön.

„Mondd! Te kit választanál?”