Egy terméketlen diszkusszió margójára –  a Sargentini-jelentés parlamenti vitáinak tanulságai

A 91. évében járó Tálas Barna professzor emeritus a magyarországi Kina-kutatók nemzetközi hírű doyenje – derül ki a Wikipedián olvasható bejegyzésből. Kínai neve: pinjin átírásban hangsúlyjelekkel: Dài Bónà, népszerű magyar átírásban: Taj Po-na; hagyományos kínai: 戴伯納; egyszerűsített kínai: 戴伯纳) sinológus. A Magyar–Kínai Baráti Társaság tiszteletbeli elnöke. Alább közzétett gondolatsorának ajánlásaként írja: „Kína-kutató politológus identitásom ellenére, az utóbbi hetek közmédiáját látván és hallván, felidulásomban egy olyan esszészerű fejtágító tanulmányt írtam, amelyet – több tanult barátom véleménye szerint is – érdemes volna a gondolkodó értelmiségiek szélesebb köre számára elolvashatóvá tenni.” Professzor Úr, megtesszük, elvégre a hír szent, a vélemény (ma még) szabad.

„A Sargenti-jelentés a kibővített Európai Unió belső ellentmondásait hozta felszínre. A Sargentini-jelentés megrendelése, elkészítése, megvitatása és elfogadása azt mutatja, hogy az Európai Unió a 21. században bekövetkezett bővítésekkel és a brüsszeli központ föderalista törekvéseivel napjainkra olyan válságba került, amely már szétfeszíti a lisszaboni szerződés kereteit, az abban megfogalmazott elvek és célok valamennyi tagországra kiterjedő érvényre juttatását.

Ennek egyik alapvető oka részben abban keresendő, hogy az Európai Unió egyes kelet-közép-európai államok felvételével olyan országokat bocsátott be a liberális demokrácia elveire épülően integrálódni kívánó államok közösségébe, amelyek történelmi fejlődésük során soha nem tapasztalták meg a társadalmi–gazdasági és politikai–ideológiai berendezkedésnek ezt a fejlettebb európai országokban is csak elég nehezen kialakult formáját. A másik ok, hogy az Európai Unió fejlettebb országaiban az utóbbi időben egyre inkább erősödött föderatív unió kiépítésre irányuló törekvés, szemben a tagállamok szuverenitásból minél többet megőrizni akaró irányzattal.

A kelet-közép-európai országok az elmúlt néhány évszázad alatt kipróbálták az önkényuralmi és tekintélyuralmi diktatórikus rendszerek számos formáját, a demokráciának azonban – a két világháború közötti Csehszlovákia kivételével ­– csak az előbbiekhez hasonló jellegű és tartalmú „népi” és „szocialista” válfaját ismerték meg. Ezért ezekben az országokban az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszerváltás után hatalomra került politikai pártok vezetői sem voltak képesek a választások eredményeként rájuk ruházott hatalmat a liberális elvek szerint működő demokratikus jogállam követelményeinek megfelelően gyakorolni.

Ezzel egyidejűleg jelenleg – legalább is számomra – úgy tűnik föl, hogy Európában irreális egy olyan integrációs cél kitűzése, amelynek eredményeként a 21. század első évtizedeiben egy – az Amerikai Egyesült Államoknál nagyobb lélekszámú, műszaki–gazdasági tekintetben pedig erősebb és fejlettebb – európai nemzettudattal rendelkező, multikulturális Európai Egyesült Államokat hozzanak létre. Európa ugyanis nem Amerika, s még csak nem is Ausztrália, ahol a zömében bevándorlókból szerveződött modern társadalmak csupán az elmúlt két évszázadban alakultak ki, s ráadásul a gyarmatosítók által megsemmisített ősi civilizációk romjain. A sorsközösség és közös közvetítő nyelv használata ugyanis ezeknél az országoknál történelmileg rövid idő alatt bizonyos mértékű amerikai és ausztrál identitásélményt és tudatot alakított ki, amiben persze a második világháborúban és a koreai háborúban való katonai részvétel és fegyveres harc élménye is hozzájárult.

Európa népeinek és nemzeteinek civilizációs, etnikai, gazdasági, honvédelmi, kulturális, műszaki–tudományos, vallási–világnézeti fejlődése évezredekig tartott és merőben eltérő történelmi körülmények között ment végbe. Ez a hosszan tartó fejlődés Európa különböző régióiban szinte valamennyi fentebb felsorolt területen olyan nagy különbségeket alakított ki, különösen az elmúlt száz évben, amelyeket nem lehet – gyakran még egy adott ország keretein belül sem – néhány évtized alatt felszámolni. Gondoljunk csak Németország keleti és nyugati része, vagy Olaszország északi és déli része között ma is fennálló nagy különbségre. De akár még egy sor kisebb országot – köztük hazánkat – is említhetném példának.

Ahhoz, hogy az Európai Unió az elmúlt három évben megindult felbomlásának vagy részekre szakadásának mélyebb okait világosabban láthassuk, két kitérőt is kell tennünk Európa civilizációs fejlődése és ennek során kialakult geopolitikai régiói néhány fő vonásának emlékezetbe idézésével. Ezek ismeretében ugyanis az is kiderül, hogy e bomlási folyamat mögött nem csupán egyes politikusok szubjektív törekvései húzódnak meg, hanem a társadalmi–gazdasági és civilizációs–kulturális fejlődés különbségeiből adódó és folyamatosan táplálkozó, objektív ellentmondások is. Érdekessége a mostanra kialakult helyzetnek, hogy ezeket a belső ellentmondásokat és feszültségeket főként a 2015-ben megindult migrációs áradat, illetve az ahhoz való hozzáállás és viszonyulás hozta felszínre.

Az első kitérő: Európa civilizációs fejlődésének fő vonásai. Európa civilizációs fejlődése az ókori görög-római politikai–jogi és a középkori zsidó–keresztény vallási–világnézeti hagyományokra épül. Ez utóbbinál azonban már időszámításunk első ezredfordulója után bekövetkezett egy szakadás, amelynek törésvonala kezdettől fogva a keleti és nyugati kereszténység földrajzi határvonalán húzódik. A nyugati kereszténységen belül ez bomlási folyamat az újkorban is folytatódott, a 15. században az anglikán egyháznak a római katolikus egyházból való kiválásával, a 16. és 17. században pedig a reformáció és az ellenreformáció – vallásháborúkkal tarkított – küzdelmével. A középkorban a 8. századtól a 15. század végéig az Ibériai-félszigeten a mórok területfoglalása nyomán átmenetileg az iszlám vallás és kultúra is  tért hódított. Ennek hatása az európai civilizációra azonban csak közvetett volt.

A 15. század végétől kezdődően Európa nyugati államalakulatainak a civilizációs fejlődését egyre inkább a „nagy felfedezések”, s az ezek nyomán meginduló spanyol, portugál, angol, holland, francia tengerentúli területfoglalások és gyarmatosítások, s az ezekből származó jövedelmek határozták meg. Ennek következtében Közép- és Kelet-Európa feudális monarchiáinak társadalmi–gazdasági és civilizációs–kulturális fejlődése elmaradt a nyugat-európai monarchiák és köztársaságok e területeken bekövetkezett és polgári forradalmakkal is felgyorsított fejlődése mögött. Ezekben a monarchiákban csak a 19. században kezdtek hatni és terjedni az angol és francia polgári forradalom eszméi, valamint az angol ipari forradalom műszaki eredményei és tőkés gazdálkodás módszerei.

A polgári forradalmak „nemzetállam” és a „köztársaság” eszméje a 18. és 19. században, a feudális királyok önkényuralmával szemben haladó eszmének, s a társadalom fokozatos polgárosodását elősegítő ideológiai fegyvernek bizonyult. A 20. században azonban már mindkét eszme jobbára csak hivatkozási alapul szolgált, alantasabb célok megvalósításához. Az előbbi a nacionalizmus és a sovinizmus ébren tartásával és szításával a területszerző imperialista háborúkhoz, a másik pedig a szélsőséges bal- és jobboldali diktatúrák, valamint a kozmopolita finánctőke „demokratikus” uralmának a fenntartásához és leplezéséhez.

A 20. században a két világháború kimenetele következtében vett lényegesen más irányt Kelet-, Nyugat-, Észak-, Dél- és Közép-Európa társadalmi–gazdasági, politikai–ideológiai és tudományos–technikai fejlődése. Ezek közül is különösen a második világháborút követő négyhatalmi megállapodás nyomta rá a bélyegét a „vasfüggöny” által kettéválasztott Európa keleti vagy nyugat felén elhelyezkedő országok társadalmainak életkörülményeire és fejlődésére. Bár mindkét rendszernek voltak negatív és pozitív vonásai, de – a keleti szocialista rendszerek négy évtized után bekövetkezett összeomlása miatt – a történelmi emlékezet jelenleg a nyugati kapitalista rendszereket tartja életképesebbnek.

A 20. század második felében, a korábban az addig szemben álló és egymást gyengítő két európai nagyhatalom: Franciaország és Németország vezetői felismerték, hogy a második világháború után kialakult bipoláris világrendben csak úgy válhatnak alapvető érdekeiket megfelelően képviselni képes világgazdasági és világpolitikai szereplőkké, ha kibékülnek és összefognak, s több más európai országgal együtt – Közös Piac néven – egy integrációs tömörülést hoznak létre. Újabb keletű elgondolásaik szerint ez az integrációs szervezet –sikeres működés esetén – idővel egy olyan Európai Egyesült Államokká bővülhet és fejlődhet, melynek komplex ereje a 21. század közepére felülmúlhatja a 20. században a világ legerősebb szuperhatalmává vált Amerikai Egyesült Államokét is.

Második kitérő: Európa geopolitikai régiói és azok fő jellemzői. A 21. század második évtizedének vége felé Európa legalább tíz olyan geopolitikai régióból tevődik össze, amelyek között olyan történelmileg kialakult civilizációs törésvonalak húzódnak, amelyek még hosszú ideig meghatározó befolyást fognak gyakorolni az adott régióhoz tartozó országok vezetőinek és állampolgárainak a gondolkodására és magatartására.

– Az első Nyugat-Európa, az Európai Unió ún. „magállamai”: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, és Németország nyugati része, amelyek egy nemzetek feletti Európai Egyesült Államok leginkább érdekelt és elkötelezett hívei. Ezen belül Németország túlsúlya és egyes francia vezetők kisebbrendűségi komplexusa a zavaró tényező.

– A második a brit szigetek, azaz Nagy-Britannia és Írország, amelyek a Brexit miatt jelenleg az egyik legnagyobb gondot okozzák az EU-nak, de amelynek egyes országrészei között a régión belüli zavartalan együttműködéshez szükséges érzelmi és kulturális integráció sem ment még végbe.

– A harmadik Közép-Európa, amihez a mai Ausztria, Csehország, Németország keleti része (a volt Poroszország, Szászország és Szilézia), Szlovénia, továbbá a nem EU-tag Liechtenstein és Svájc tartoznak. Társadalmi–gazdasági fejlettsége és történelmi hagyományai miatt, ide lehetne sorolni még Olaszország északi tartományait is. Ez jelenleg Európa legheterogénebb országcsoportja, amelyben régi és új semleges országok, valamint korábbi fasiszta és szocialista történelmi múlttal rendelkező országok egyaránt szerepelnek.

– A negyedik Kelet-Közép-Európa, vagyis a mai Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Horvátország. Miután a Kelet- és Kelet-Közép-Európa közötti civilizációs törésvonal valójában a keleti (bizánci) és nyugati (római) kereszténység földrajzi határvonalán húzódik, e régióhoz sorolandók még a mai Romániának és Szerbiának évszázadokon át a Magyar Királysághoz tartozott területei is. Ez Európa nemzeti érzéseit tekintve évszázadokon át leginkább megsértett és az etnikai diszkriminációnak a legnagyobb mértékben kitett népeket és népcsoportokat felölelő régiója, különösen, ha az utóbb felsorolt országok többségénél a viszonylag nagy számban ott élő cigányságot is számításba veszem.

– Az ötödik régió Kelet-Európa, azaz a mai Belorusszia, Oroszország, Moldova, Románia és Ukrajna, amelyeknél nagyobbrészt az orosz, kisebb részt a magyar, a román, újabban pedig az ukrán nacionalizmus soviniszta megnyilvánulásai okoznak ma is gondot.

– A hatodik és hetedik Észak-Európa két régiója, nevezetesen a balti köztársaságok: Észtország, Finnország, Lettország és Litvánia, valamint a skandináv országok: Dánia, Izland, Norvégia és Svédország régiója. Az előbbi négy az elmúlt évszázadokban a cári és a szovjet Oroszországtól szenvedett sokat, s ezért bizonyos mértékig érhető a még ma is kitapintható oroszellenes beállítottsága. Az utóbbi négy pedig – a zordabb éghajlat ellenére – Európa egyik leggazdagabb, legnyugodtabb és ezért leginkább élhető és élvezhető régiója.

– A nyolcadik a Balkán-félsziget és vonzáskörzetének országai: a mai Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Ciprus, Görögország, Koszovó, Macedónia, Montenegró és Szerbia. Ez Európának a közel négy évszázados török megszállástól legtöbbet szenvedett régiója, s egyben mind a mai napig a nacionalista, soviniszta érzületek és vallási ellentétek miatt „Európa puskaporos hordója”.

– A kilencedik és tizedik Dél-Európa Földközi-tengeri térségéhez tartozó országok: Olaszország, Málta, Monaco és Franciaország három régiója, illetve az Ibériai-félsziget térségéhez tartozó országok: Andorra, Portugália, Spanyolország és Franciaország két régiója. Ezekre – a kedvezőbb éghajlat ellenére – a nehezebb megélhetés és a kiterjedtebb szegénység és az északabbra fekvő régióktól való nagyobb mértékű gazdasági elmaradottság a jellemző.

Ezen túlmenően néhány Európán kívüli államnak (pl. Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Törökország) vannak európai területei, illetve vannak Európához sorolt egyéb ázsiai területek is (pl. Abházia, Dél-Oszétia, Észak-Ciprus, Hegyi-Karabah, Örményország). Ezeknek az államoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása az eddigieknél is több nehézséget okozna, amint azt a Törökországgal folytatott több évtizedes próbálkozás kudarca is megmutatta.

Egy független szemlélő benyomásai a Sargentini-jelentés európai és hazai parlamenti vitájáról. Túlságosan sokszereplős színjátékot láttunk, csapnivalóan rossz, időnként ripacsként játszó, de ennek ellenére messzemenően túlfizetett színészekkel. Süketek párbeszéde folyt, mert a hozzászólók látszólag azokkal a fogalmakkal sincsenek tisztában, amelyekről vitatkoznak, illetve önkényesen, saját érdekei szerint értelmezik, illetve forgatják ki eredeti jelentésükből azokat. A vita során felmerült ilyen fogalmak a politikai szótár leggyakrabban használt szavai közé tartoznak. Ezekből e helyütt csupán két tucatot sorolok fel példaképpen: autonómia, demokrácia, diktatúra, diszkrimináció, emberi jogok, jogállam, jogegyenlőség, integráció, konzervatívizmus, korrupció, legális/illegális migráció, liberalizmus, menekült, nacionalizmus, nemzet, nemzetállam, nemzetáruló, önrendelkezés, patriotizmus, populizmus, sovinizmus, szekularizáció, szolidaritás, szuverenitás.

Az egymással szögesen ellentétes álláspontot képviselő vitapartnerek a vita során mindvégig gátlástalanul eltorzították a valóságot, akár saját véleményüket fejtették ki, akár az ellenfél véleményét jellemezték. Országokat és pártokat képviselő, értelmesnek és tanultnak látszó, felnőtt emberek politikusként úgy viselkedtek, mint a civakodó gyerekek az óvódában vagy az iskolában. A szavazás eredményének ünnepélyes kihirdetésekor viszont a teátrális érzelmi megnyilvánulások egész sorozatában gyönyörködhettünk.

A felszólalók tartalmi kérdésekben is megengedhetetlen túlzásokba estek. A vita során a bevándorláspártiak például az államhatárokat semmibe vevő tömeges migrációt is „alapvető emberi jogként” tüntették fel, holott ez ilyen formában pár száz év óta már sehol sem jogszerű. A bevándorlást ellenzők viszont gyakran tudatosan nem tettek különbséget a legális és illegális bevándorlás, a menekült és a migráns között. Ezt egyébként az utóbbi években már megszokhattuk. A bevándorláspártiak az illegális és a tömeges migráció veszélyeit többnyire bagatellizálni igyekeznek, és elsősorban az emberiesség és a szolidaritás elvét hangsúlyozzák. A bevándorlást ellenzők viszont rendszeresen ennek épp az ellenkezőjét teszik. A bevándorlásból származó veszélyek túlhangsúlyozásával, a rémísztő külföldi példák szorgos összegyűjtésével, s azoknak a média valamennyi eszközén keresztül történő, naponta többször ismétlődő bemutatásával igyekeznek megfélemlíteni és állandó félelemben tartani lakosságot.

A migráció kérdésében fennálló nézetkülönbségek előtérbe helyezésével a Sargentini-jelentés vitájára meghívott magyar miniszterelnöknek sikerült elérnie, hogy a figyelem a jelentésben szereplő összes többi kérdésről elterelődjék. Sőt, még azt is megengedhette magának, hogy a néhány héttel korábban bevezetett „bevándorlási különadóról”, mint dicséretre méltó eredményről számoljon be a jelenlévőknek, amit a jövőben mindenfajta „bevándorlást segítő tevékenység végzésének anyagi támogatása” esetén fognak kiróni a civil szervezetekre. Holott ilyen adó kiszabása a magyar jogrend szerint is csak az illegális bevándorlást segítő tevékenység anyagi támogatása esetén lenne indokolt, ami viszont eddig is bűncselekménynek számított. Ráadásul a legális migrációt Magyarországon korábban épp a kormány segítette elő, az ún. „letelepedési kötvények” külföldi pénzintézetek által történt árusításával.

Ilyen történelmi előzmények után egy olyan ország vezető politikusának, ahonnan a munkát kereső, illetve vállaló emberek jelenleg is évente tízezrével vándorolnak ki és be, az Európa Parlamentben és magyar parlamentben arról beszélni, hogy „Nem engedem meg, hogy Magyarországból bevándorló ország legyen” enyhén szólva demagógia, keményebben fogalmazva: hazugság. Azok között a migránsok között ugyanis, akik 2015 óta Európán kívüli országokból próbálnak az Európai Unió legfejlettebb országaiba tömegesen eljutni, a legjobb esetben is legfeljebb néhány ezer kívánna – más lehetőségük nem lévén – Magyarországon bevándorlóként letelepedni, s itt „párhuzamos multikulturális társadalmat” létesíteni. Ennek ellenére a magyar kormány a schengeni egyezményre hivatkozva az utóbbi években a déli határaink védelmére a rendkívüli intézkedések egész sorozatát hozta meg. Korábban az EU-tagállamok vezetőinek a többsége feleslegesnek és túlméretezettnek találta ezeket az intézkedéseket, egy részük ma már elismeréssel szól róluk. Nemrég még az elkötelezetten bevándorlóbarát német kancellár is elismerte, hogy „Magyarország bizonyos értelemben nekünk végzi el a munkát uniós külső határa védelmével”.

De ugyanígy félrevezető és korszerűtlen állítás a 21. század Európájában régi értelemben vett „nemzeti államokról” beszélni és az Európai Uniót „szuverén nemzetállamok önkéntes szövetségének” feltüntetni. Az EU-nak ugyanis csak jelző nélküli „tagállamai” vannak, amelyeket csak alapos vizsgálat és különböző követelményeknek való megfelelés után bocsátották be ebbe a zárt közösségbe. Ennek fejében a csatlakozó országok kormányainak – úgy látszik nem eléggé pontosan – meghatározott kérdésekben és területeken állami szuverenitásuk egy részéről le kellett mondaniuk. Ezért állítják az EU vezető politikusai közül sokan, hogy a jelenlegi politikai berendezkedése és jogrendje fennállása esetén Lengyelországot és Magyarországot ma nem engednék az EU-hoz csatlakozni. A szuverenitás védelme nagyobb hangsúllyal az utóbbi években, a nemzetek feletti („szupranacionális”) megoldások gyakoribb keresése nyomán került előtérbe, főként olyan tagállamok vezetői részéről, amelyek az ilyen megoldásokat országuk érdekei szempontjából hátrányosnak ítélték, vagy több elvi kérdésben is szembe kerültek a brüsszeli központ álláspontjával.

Néhány érv és gondolat az emberi közösségek jövőbeni alapvető együttélési szabályainak a megfontolásához és kidolgozásához.  Az idő alatt, amíg ezt a részben Strassbourgban, részben Budapesten folyó parlamenti színjátékot néztem és az egymást követő rövid, pár perces felszólalásokat hallgattam, az alábbi – már jóval korábban kialakult – meggyőződésemben erősödtem meg. Itt lenne az ideje annak, hogy a Föld gondolkodni képes élőlényeinek előrelátó és intelligens képviselői – a mesterséges intelligencia eszközrendszerének a felhasználásával – az elkövetkező évszázadokra (az „évezredekre” szót nem merem leírni!) végig gondolják és mindenfajta emberi közösségre nézve kötelező érvénnyel kidolgozzák az emberi együttélés jövőbeni alapvető szabályait, s azok megtartását valamennyi szinten és valamennyi területen hatékonyan ellenőrizni és kikényszeríteni képes intézmények létesítésének alapelveit. Ehhez néhány érv és gondolat:

1. Az emberi közösségeknek mindenkor voltak, vannak és lesznek különleges jogokkal felruházott vezetői, akik felelősek az adott közösség megélhetésének és védelmének biztosításáért, s a felnövő új nemzedék megfelelő neveléséért és oktatásáért. A különböző emberi közösségek vezetői régebben főként fizikai tulajdonságaik (testi erő, ügyesség), vagyoni helyzetük (állatszám, földbirtok), illetve szellemi adottságaik és képességeik (hagyomány- és hitismeret, írástudás, meggyőző erő, tapasztalat) révén kerültek az adott közösség élére. Ez alól csak isteni származásúnak vagy „Isten kegyelméből uralkodónak tekintett” császárok, királyok és más egyeduralkodók jelentettek kivételt, akik öröklés útján jutottak hatalomhoz, s a nevükben eljáró tisztségviselőket ők nevezték ki. Ezt váltotta fel az újkorban előbb az alkotmányos monarchia, majd idővel a különböző típusú politikai rendszerek, amelyek végül is világszerte a parlamentarizmus jelenlegi formáinak a kialakulásához vezettek.
2. Az elmúlt másfél–két évtizedben azonban kiderült, hogy a parlamentarizmusnak ez különböző ideológiai nézeteket valló pártok képviselőit padsorokba ültető rendszere, s a hasonló elvek szerint létrehozott világszervezetek teljesen alkalmatlanok a 21. században felvetődött világproblémák érdemi megvitatására, s ebből kifolyólag az emberiség és az élővilág létét fenyegető globális veszélyek elhárítására. Ennek alapvető oka a különböző szintű parlamentekbe delegált képviselők kiválasztási módjában és azoknak különböző célokból szerveződött pártokhoz való kötődésében keresendő. Ezért minél rövidebb időn belül merőben más elvek szerint kiválasztott képviselőkkel és más hatáskörrel működő szervezetek létrehozására és kiépítésére volna szükség, országos, regionális és globális szinten egyaránt.
3. Az ember tudatának alapeleme a „Ki vagyok én? Kikhez tartozom?” kérdésre adott válasz: vagyis az önazonosság, az identitás felismerése. Ez minden korban a környezet, a nevelés, a tanulás és a tapasztalat hatására alakul ki az emberekben, többnyire az adott társadalomban uralkodó eszmék, szokások és törvények szellemében. Ezért az egyik legfontosabb emberi szabadságjog az identitástudat kifejezésének a szabadsága kell, hogy legyen. Abban az értelemben is, hogy az ember szabadon választhassa meg: a vele együtt élő emberek különböző célból és módon szervezett közösségei közül melyekkel kíván azonosulni vagy melyekhez kíván első sorban tartozni. Természetesen egy adott ember egyidejűleg többféle közösséghez is tartozhat, de ezek között a fontossági sorrendet neki kell – minden külső kényszerítés nélkül – szabadon eldöntenie.
4. Filozófiai és erkölcsi értelemben elvileg minden ember a többi emberrel egyenlő jogúnak születik, de az emberiség eddigi fejlődése során a gyakorlatban ez sohasem volt így, s belátható ideig a jövőben sem lesz így. Az egyes emberek ugyanis minden történelmi korszakban rendkívül eltérő családi és társadalmi környezetben, eltérő adottságokkal és képességekkel születnek és nevelkednek, s ezek a különbségek egész további életükre kihathatnak. Az együtt élő emberi közösségeknek – ideális körülmények között – mindenkor az lenne a feladata, hogy az adott közösségeken belül a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítsa az egyének számára, képességeik maradéktalan kibontakoztatásához. Ez azonban olyan, korábban csak egyes vallások által és több mint félévszázad óta már az ENSZ által is hirdetett erkölcsi követelmény, amelynek anyagi és kulturális feltételeit az emberiség eddigi civilizációs és történelmi fejlődése során egyetlenegy társadalmi–gazdasági alakulatnak sem sikerült megteremtenie.
5. Ettől függetlenül, a minden ember egyenlőségének és az egyenjogúságának ezt az erkölcsi követelményét a jövőben mindenfajta emberi közösségre ki kell terjeszteni és el kell ismerni. Ez az erkölcsi követelmény annak a szükségszerűségnek a felismerése révén válik egyre inkább a kanti értelemben vett „kategorikus imperatívusszá”, hogy az emberiség fennmaradását és túlélését biztosító globális feladatok kizárólag csak világméretű összefogással és egyetértéssel oldhatók meg. Éppen ezért, a jövőben mindenfajta emberi közösségnek – legyen az etnikai, lakóterületi, munkaterületi, nemzeti, nyelvi, szakmai vagy vallási közösség – rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy képviselőit valamennyi szinten elküldhesse az olyan testületek tanácskozásaira, ahol az életfeltételeit és életkörülményeit meghatározó kérdésekről döntenek. A küldöttek kiválasztásnál a szellemi képesség és az együttműködési készség kellene, hogy döntő szempont legyen.
6. Mindenfajta emberi közösségnek alapvető és elidegeníthetetlen joga kellene, hogy legyen az autonómia, azaz magyarul: az önrendelkezés is. Ezt azonban az osztályokra, államokra, illetve államok hatalmi csoportosulásaira épülő világrendben ősidők óta nem biztosítják, sőt tudatosan megszegik. Erről szól a történelem, amely az egyes országokon belül és azok között is uralkodási pozíciókért folytatott harc története. Ezért a „népek önrendelkezési joga”, amit száz éve Wilson amerikai elnök fogalmazott meg, 1945-ben pedig az ENSZ Alapokmányába is beiktatták, világszerte mind a mai napig írott malaszt maradt, s amely az elmúlt száz évben is csak a háborúkban győztes hatalmak vezetői számára szolgált hivatkozási alapul, főleg az új államhatárok kijelöléséhez. A jövőben biztosítani kell, hogy az önrendelkezés joga a jelenlegi államokon belül az őshonos kisebbségekre is kiterjedjen, akkor is, ha éppen a politikai vezetői által magát nemzetállamnak minősítő országban élnek. Ez természetesen az adott államból való kiszakadás, függetlenné válás vagy más, föderatív államközösséghez való csatlakozás jogát is jelentené. A Brexit kapcsán az Egyesült Királyság tagországain belül ez az már napirendre is került.
7. Szükséges, hogy a közösségek önrendelkezési joga a jövőben a lakóterületükön és annak környezetében lévő, de egyre inkább fogyó természeti javakra is kiterjedjen. Ilyenek az erdők, az ott élő állatokkal és termékekkel együtt; a föld, a benne lévő bányakincsekkel együtt; a levegő; a víz, a benne élő halakkal és más élőlényekkel együtt. Ezért – véleményem szerint – e természeti javakat mindenütt és minél előbb a közösségek kollektív tulajdonába kellene venni, s használatukért díjat kellene felszámolni és beszedni. Ebbe természetesen a lakóházak, az üzemek, a közlekedési és közüzemi infrastruktúra által elfoglalt földterületek telekdíja, valamint a megművelt földek bérlet díja is beletartozna, amelyek egyúttal állandó és kiszámítható bevételt jelenthetnének a helyi önkormányzatoknak.
8. Ugyanakkor a jövőről gondolkodva, tudatában kell lennünk annak is, hogy már a 20. században sokak számára nyilvánvalóvá vált: háborús helyzetben a többféle nemzetet vagy nemzetiséget tömörítő szövetségi államalakulatok (pl. az USA, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság) lényegesen erősebbeknek és életképesebbeknek bizonyultak, mint az ún. nemzetállamok (pl. Franciaország, Németország, Olaszország, Japán). Éppen ebből okulva indították el a 20. század második felében az ún. „alapító atyák” az európai integrációs folyamatot, amelynek végső célja egy – az USA-nál is erősebb és nagyobb – Európai Egyesült Államok több lépésben történő kiépítése volt.
9. Ez a terv látszik most dugába dőlni a 2015-ben – nem tudni pontosan kik által és milyen céllal – elindított és az EU „magországok” vezetői részéről éveken át helytelenül kezelt tömeges migráció által kiváltott félelem tudatos gerjesztése és az ilyen ellenőrizetlen migrációból származó veszélyek felnagyítása révén. Más kérdés, hogy a tömeges migráció a jövőben ténylegesen nagyon veszélyessé és ellenőrizhetetlenné válhat, de nem az EU mai „magországai” bevándorláspárti vezetőinek liberális politikája miatt, s nem is csak Európában. Ez világméretű veszéllyé válhat, mindenekelőtt a globalista nemzetközi pénztőke és az azt kiszolgáló kormányok felelőtlen gazdálkodása, profithajhászó termelése és pazarló fogyasztása következtében. Az effajta gazdálkodás ugyanis globális méreteket öltve – széles tömegek további elszegényedése mellett – szükségképpen olyan szélsőséges klímaváltozásokhoz és egyéb ökológiai katasztrófákhoz vezethet, amelyek szinte valamennyi kontinensen tíz- és százmilliós tömegeket tehetnek „földönfutóvá”, s kényszeríthetnek  eredeti lakóhelyük elhagyására.
10. Éppen ezért a világ vezető politikusainak már ma is a 21. század e fenyegető veszélyeinek az elhárításán kellene gondolkodniuk és munkálkodniuk, ahelyett hogy a különböző nemzetközi fórumokon egymást fenyegetik, sértegetik és szapulják. E veszélyeket kivédeni és elhárítani ugyanis – véleményem szerint – csak világméretű nemzetközi összefogással, a békés célú tudományos és technikai kutatások kiszélesítésével és felgyorsításával, valamint az összes kontinens valamennyi népe és nemzete ez irányú erőfeszítései irányításának és ellenőrzésének egy „világkormány” alá helyezésével lehetne. Ez azonban már nem a politikatudomány, hanem a futurológia területe.

Enying, 2018. 10. 08."