Nyugati szomszédunkról szóló, négyrészes cikksorozatának utolsó részében a szerző arra a 20. századi időszakra pillant vissza, amikor külföldre utazó honfitársaink – a „baráti” (volt szocialista) országok mellett – elsősorban Ausztriát keresték fel. A hatvanas évektől a magyarok első számú célpontja az egykori császárváros volt, de aztán „fölfedezték” maguknak az egész országot. Valaha útlevél, sőt korábban még vízum is kellett ehhez – függően attól, hogy mi volt a beutazás célja és mennyi időt akart az utas az országban eltölteni… (A nyitó fotó a Bad Ischl-ben látogatható, magyar zászlóval is fellobogózott császári villát ábrázolja. A kép forrása itt.)      

A 20. század utolsó negyedszázadában sok magyar elsősorban bevásárolni ment/járt Bécsbe. Az ottani boltosok kifejezetten erre szakosodtak, azaz honfitársaink éppen időszerű igényeinek, a múló divatoknak megfelelően szerezték be portékáikat. Az Uhren–Weiss csempészett órákkal szolgált olcsón, a Darvasi divatüzlet ruhaneműt kínált. Ez a Darvasi egyébként állítólag kettős ügynök volt, és egy véletlen (?) autóbaleset okozta halálát. Az Erdélyből Bécsbe elszármazott Schwartz bácsinál, a Grabenen orkánkabátot, almaszappant és még sok minden mást lehetett venni.

Az osztrákok viszont a jutányosabb éttermi árak kedvéért, fogorvoshoz és kozmetikushoz ruccantak át a határ innenső oldalára. (Ezt a szokásukat a rendszerváltozás után is megtartották egy ideig.) 

Lehetett evezgetni a boldogság vizein…

Gyakran Bécsnél messzebbre is eljutottak a magyarok, mint ahogyan e sorok írója is – például egyszer egészen a salzgammerguti Toplitz-tóig. A helyszínt egy ott vásárolt, Matthäus Loder osztrák képzőművész festménye alapján készült romantikus képeslap ábrázolja, a 19. századi történet két nevezetes szereplőjével. A két fiatal, Habsburg–Lotaringiai János főherceg és a Bad Aussee-i postamester lánya – Anna Plochl –egymásba szeretett, de I. Ferenc császár (János fivére) ellenezte a rangon aluli házasságot. Hatéves küzdelem után azonban sikerült megszerezniük a császár beleegyezését a frigyhez, aki az asszonynak bárónői címet (Freifrau von Brandhof) adományozott.        

A mesés osztrák tájak további illusztrációjaként álljon itt egy másik képeslap, amely a salzkammerguti Wolfgang-tó partján épült, a Fehér Lóhoz címzett szállodát ábrázolja, több mint száz évvel ezelőtti állapotában. (Állítólag Ferenc József is megfordult benne…)

 Benatzky Ralph osztrák komponista azonos címmel (Im Weissen Rössl) írt daljátékot 1930-ban, amelyet két évvel később a budapesti Király Színház Fehér ló címmel mutatott be. Hajdan nálunk is sokan énekelték magyarul (Weygand Tibor stílusában) a Wolfgang-tó partján játszódó revüoperett slágerét: „Virágos május elsején / ő kért, hogy átöleljem én…”

A zenés osztrák „fehér ló mondát”, – Ralph művét – időről időre sikerrel színpadra állítják, film is készült belőle.

A bécsi operett azonban már jóval korábban meghódította a magyarokat, ahogyan a mi muzsikánk is az osztrákokat. A 19. század fordulóján Budapesten és Bécsben az emberek egyaránt szerettek cigányzenére mulatni és keringőre táncolni; a Csárdáskirálynő hazai bemutatóját pedig egy évvel meg is előzte a bécsi.

Visszatekintve a magyar történelemre, a krónikák lapjai tele vannak a Habsburgok ellen vívott (szabadság)harcokkal, konfliktusokkal, Bécs- és németellenességgel, ám vitathatatlan, hogy Magyarország látványosan és ugrásszerűen fejlődött Mária Terézia, vagy Ferenc József uralkodása alatt. Ma pedig honfitársaink nosztalgiával emlegetik a dualizmus fél évszázadát, s a turistáskodó magyarok első számú célpontja változatlanul Bécs, illetve a bájos tavakkal és hegyekkel tagolt vidéki táj.

„Ha egy magyar látogató az osztrák fővárost járja, tapasztalhatja, hogy a sok évszázados egymás mellett, sőt együttélés bőven hagyott emlékeket” – így kezdődik az a recenzióm, amelyet Johann Szegő 1998-ban megjelent, Ungarisches Wien című könyvéről írtam a Magyar Nemzetben.

Ahogyan Szegő is felidézi, Bécs legrégebbi írásbeli említése (a salzburgi évkönyvekben: „apud Weniam”) 881-ben fordul elő, és egy magyarokkal vívott ütközethez kötődik.

Évszázadokkal később III. Endre királyunk töltötte ifjúkorát Bécsben. „Vajon ez a királyi utas láthatott valamilyen máig megmaradt tárgyi emléket? A Stephansdom nyugati homlokzata feltehetően ugyannak a kőfaragónak a munkája, mint aki a jáki templomon dolgozott, talán ez volt a bécsi István-templomnak a mintája” – áll a fenti könyvismertetésemben.

Két évszázaddal előre ugorva, abba a korba érünk, amikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Igazságos királyunk elfoglalta egész Alsó-Ausztriát, de a bécsi hódítás mégsem lehetett annyira „nyögős”, hiszen a magyar király a bécsi polgárok kérésére elhalasztotta a városba vonulást. Öt évvel később, 1490-ben itt is halt meg, valószínűleg gutaütésben.

  Mátyás király ravatala Bécsben 1490 áprilisában

A XVII-XVIII. században a magyar főúri családok Bécsben (is) éltek, többé-kevésbé szoros kapcsolatot ápoltak az udvarral. Jövedelmüket, amelyet magyarországi birtokaik hoztak, jórészt itt költötték el. Lázas építkezésbe kezdtek, palotákat, kastélyokat emeltettek a Pálffyk, Esterházyak, Batthányak, Nádasdyak. 1849-ben bécsi palotájában kapta a hírt Batthány Lajos édesanyja, hogy fiát kivégeztette az udvar – olvasható a német nyelvű útikalauzban.