Napszállta: nem jeles
Mi lehetne hálásabb feladat, mint egy Oscar-díjas magyar filmrendező új filmjéről áradozni? És mi lehet annál hálátlanabb feladat, mint ennek ellenkezőjét tenni? Már pedig Nemes László (aki a főcím szerint – talán valamiféle freudi hatásra – már nem használja a megismert/megszokott Jeles nevet) Napszállta című filmje csak kevés lelkesedésre ad okot.
A premier előtti sajtóvetítés közönsége már a főcímnél kissé feszengve fészkelődött. Önmagában már a fenti névváltoztatás is okod ad bizonyos aggodalomra, hiszen mit szólnánk például ahhoz, hogyha Francis Ford Coppola legközelebbi filmbemutatóján azt konstatálnánk, hogy a világhírű rendező elhagyta középső nevét?!
Ezen nem érünk rá azonban sokáig merengeni, mert azonnal egy másik sokk alá kerülünk: a főcím alatt ugyanis egy leginkább a hatvanas évek diafilmjeinek látványvilágát (és engedtessék meg, az olcsóságot) idéző, animációnak csak nagy jóindulattal nevezhető rajzon láthatjuk a pesti Andrássy út Erzsébet téri torkolatát, az unos-untalanig fényképezett szögből.
A helyszínekkel azután a film végig óriási csalódást okoz, ugyanis szinte kizárólag azon a három helyen játszódik, ahol a magyar filmek zöme, de amelyeket az itt forgatott külföldi alkotások is valamiért kihagyhatatlannak gondolnak: a Wenckheim-palota előtt (ma a Szabó Ervin Könyvtár központi épülete), a Nagyzsinagóga melletti (szégyenteljesen mind a mai napig) romos telken, illetve a dégi klasszicista kastély kertjében. Némi rosszindulattal feltételezhető, hogy a fentiekkel általában közösen szereplő Operaház és környéke is csak az épület tatarozása miatt maradt ki a sorból.
A látvánnyal egyébként akár elégedettek is lehetnénk, hiszen ragyogó szépségű hölgyek és jóképű urak a magyar filmtörténet talán legpazarabb jelmezeiben vonulnak fel előttünk (tervező: Szakács Györgyi), a kalapok pedig annyira lenyűgözőek, hogy Ascotban vagy az epsomi derbin is a csodájára járnának, illetve jártak volna a történet idején is, még pedig egy kalapszalonban játszódó filmnél elvárható nívónál is messze magasabb színvonalon tervezve és kivitelezve.
A képek erőteljesen felidézik Huszárik Zoltán kultikus filmjének, a Szinbádnak a színeit, hangulatát, ami akár előnyére is válhatna a Napszálltának. Sajnálatos módon azonban Nemes László és operatőre, Erdély Mátyás úgy gondolta, hogy „egy nyerő felálláson ne változtass“, és a Saul fiában alkalmazott (és ott a borzalmak látványának részbeni eltusolására rendkívül alkalmas, és így tökéletes megoldásnak nevezhető) beállítást viszik végig, szinte a mű mind a két óra valahány percén. Ennyi ideig nézzük tehát a főhősnőt alakító Jakab Julit karnyújtásnyi távolságból, néha-néha hátulról, a válla mögül kikandikálva, de általában szemből.
Jó eséllyel a hasonló szögből lefestett Mona Lisát sem sokan nézegetik ilyen hosszan, az amúgy igen kellemes arcú fiatal színésztőt viszont minden bizonnyal nem kellene csaknem kizárólagos látványelemként használni, főként mivel – bizonyára rendezői utasításra – nagyjából végig ugyanazzal az egyszerre konokságot, elszántságot és egyfajta elveszettséget tükröző arckifejezéssel találkozunk. Ez a Giocondához hasonlóan mozdulatlan pofika pedig akkor sem tükröz semmilyen más érzelmet, amikor a filmben Leiter Írisznek hívott kalapszalon-örökösnő sosem látott bátyjával találkozik, avagy éppen erőszakoskodik vele egy sokfős banditacsapat.
Ez a majdnem állandó premier plán, ami a Saul fiában újítás, mégpedig igencsak helyénvaló újítás volt, és joggal ért Oscar-díjat, most sokkal inkább modorosságnak tűnik föl, és mivel ezen látószög miatt szinte kizárólag a közvetlen környezetet látjuk csak, így leginkább spórolásnak gondolhatjuk, hiszen ezáltal nem volt szükség a korabeli Budapest minden bizonnyal igen költséges virtuális újrateremtésére.
A sztorival is nagy bajok vannak. Az az ember érzése, hogy a forgatókönyvírók elővettek öt-hat, mindenki által ismert történetet, és ezeket próbálták egybegyúrni, mivel pedig ez nem sikerült, ezért úgy alakították a karaktereket, hogy a főhősnő állandóan kérdez, a körülötte hasonlóan merev arccal közlekedő partnerek pedig vagy nem is válaszolnak neki, vagy teljesen másról kezdnek el beszélni, mintha csak a parlament folyosóján megszólított politikusok volnának.
Az alapképlet olyannyira ősi, hogy már Szent György legendájának kora-középkori megalkotói is valahonnan a régmúltból halászták elő, és a King Kongtól a zseniális Shyamalan A falu című filmjéig számtalan módon feldolgozták már: adott a szörnyeteg, akinek szűzlányokat kell feláldozni. Sajnos abban sincs semmi új, hogy ez a „szörnyeteg“ egy, a hatalom legfelső lépcsőfokainak egyikén álló személy. Mindannyian olvastuk/láttuk Hasfelmetsző Jack történetének azon feldolgozásait, amelyek az angol királyi család egyik tagját azonosítják a sorozatgyilkossal, de hosszan lehetne sorolni az e tárgyban született műveket.
Még talán ezzel sem lenne nagy baj, ha nem ismernénk a 2006-ban, Neil Burger rendezésében készült, A mágus (The Illusionist) című filmet, amelyben Edward Norton, Jessica Biel és Paul Giamatti egyaránt káprázatos alakítást nyújt, amely a Napszállta hátterét adó történethez kísértetiesen hasonló módon a Habsburg-uralkodócsalád egy illusztris figuráját állítja be hasonló kegyetlenkedésekre képes szereplőnek. De az elveszett és megkerült báty történetszálában sem nehéz felfedezni a Robin Hoodból és Rózsa Sándorból összegyúrt alakot, ahogyan minden egyéb szál is valamilyen unalomig ismert kliséből táplálkozik. Ez pedig annál is nagyobb kár, mivel a hajánál fogva előrángatott történettel szemben akkoriban volt egy valóban filmvászonra illő sorozatgyilkosunk, a Cinkotai rémnek nevezett Kiss Béla.
Aki pedig a fentiek alapján úgy gondolja, hogy a cikk írója valami rendkívül izgalmas történelmi-politikai krimi poénját lőtte le, azt megnyugtathatom, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A feszültség és az izgalom legfeljebb a stáblista mielőbbi feltűnése iránti vágyban testesül meg, mivel a ködös-zavaros képek és hasonlóan (szándékosan!) átláthatatlan történet miatt nem igazán van olyan konkrétum a filmben, aminek előzetes ismertetése jottányit is levonna az alkotás élvezetéből.
Szomorú módon az amúgy igen izgalmas kor, az utolsó előtti békeév bemutatása is fényévekre marad el az olyan mesterművektől, mint Szabó István Redl ezredese, itt csak időnként bukkan elő a ködből egy-egy meghatározhatatlan szerepű és karakterű titkosrendőr vagy perverz arisztokrata, sem a politikai helyzetből, sem a hétköznapi életből nem kapunk mást, mint élvezhetetlen morzsákat.
Ha pedig mindez nem lenne elég ahhoz, hogy elvegye a kedvünket a filmtől, akkor külön kell szólni a hangokról is. Megint azt kell mondani, hogy ami a Saul fiában remekül működött, a környezeti zajok mindent sejtetni engedő szerepe, az a Napszálltában modorosnak, leginkább pedig roppant zavarónak tűnik. Bizonyára nem véletlenül alakult úgy, hogy a hangosfilm megjelenése óta inkább a beszélt hang minél jobb minősége felé megy a világ (amit persze időnként jól kiválasztott zajokkal és odaillő zenével vegyítenek), nem pedig abba az irányba, hogy (a való élethez hasonló módon) millió és egy zörej adjon állandó háttérzajt.
Ebben a filmben azonban éppen ez történik: talán nincs olyan pillanat, amikor ne nyerítene egy ló, vagy ne csikordulna meg egy felmosóvödör, vagy ne hallanánk valami mást a háttérben, ami hosszú távon igen fárasztó. Márpedig hatalmas munka lehetett ez a hangsáv-felvétel, és a maga módján csodálatos mű lenne önmagában, így azonban úgy hat, mintha Leonardo a Mona Lisa amúgy lenyűgöző hátterét nem kékes színben, hanem élénkpirossal festette volna meg.
Összességében tehát egy óriási lehetőség ment veszendőbe, hiszen Nemes (Jeles) László az Oscar-díja után bizonyára majdhogynem bármilyen támogatást meg tudott volna szerezni egy valóban filmtörténeti jelentőségű mű megalkotásához, az 1913. év pedig csakugyan tartogatott annyi lehetőséget egy omladozó birodalom és egy széteső félben lévő társadalom bemutatására, amiből remekmű készülhetett volna.
A Napszállta osztályzata azonban közel sem jeles, inkább gyenge, olyannyira, hogy nehéz magyarázatot találni arra, az illetékesek miért ezt a filmet tartották érdemesnek arra, hogy hazánkat a következő Oscar-díj megmérettetésen képviselje, főként, mivel igen csekély, mondhatni nulla az esély arra, hogy egy kis ország rendezője néhány éven belül kétszer is elnyerje ezt a díjat, míg másnak talán kicsivel több sansza lehetne erre – főleg egy jobb filmmel.
