Ritkaság a könyvkínálatban: riportkötet – a szerző: Fazekas Erzsébet

Fazekas Erzsébet: „Kiterítenek úgyis" címmel írt riportkötetet, amelynek bemutatója szeptember 26-án, holnap délután öt órakor kezdődik az Örkény István Könyvesboltban (Budapest, XIII., Szent István krt. 26.). A könyvet  Bolgár György újságíró mutatja be, közreműködik Kovács István színművész. A kiváló újságírónő, hosszú ideig a Magyar Hírlap rendszerváltás előtti és egy ideig utáni szerkesztőségének, továbbá (a már bezárt) Népszabadság munkatársa példás figyelemmel fordul embertársai felé, különös érzékenységet mutat az egyén örömei, bánatai iránt. Ízelítőképpen könyvének előszavát tesszük közzé abban a reményben, hogy holnap sok olvasónk lesz jelen a kötet bemutatóján, hogy találkozzék a szerzővel.

«A könyvekhez értők azt mondják, előszót kell írni. Mert így illik. Én viszont nem akarom követni ezt a szokást (felkérésre sem), mert úgy vélem, nem illő befolyásolni az olvasót, ráerőltetni felfogásunkat, hogy úgy olvassa azt, amit a kezében tart, ahogyan azt a szerző elvárja (elvárná) tőle. Nem szabad előre „megmagyarázni”, itt most mit kap. Ha van üzenete adott könyvnek, azt értelmezze mindenki a maga módján, önmaga számára. Kudarcos, ha az olvasó valami egészen mást képzel előre a szövegről, mint amit végül kap. Ezért én csak annyit szeretnék elérni, hogy a megismert történetekre saját tapasztalatok alapján, az egyéni felfogásnak, lelkialkatnak megfelelően rezonálja- nak az olvasó gondolatai, érzelmei.

A könyvekhez értők azt is mondják, illő további kapaszkodót adni az egyes történetek végén, mi lett a szereplők további sorsa. Kérték, emeljem át a „sztorikat” legalább ilyen módon a jelenbe. Ám ezt sem teszem meg, hiszen ez nem is volna lehetséges.

Bár ezek a riportok az elmúlt 40 év során születtek, valószínűleg minden egyes esetben minden részlet pontosan olyan volna ma, mint amilyen akkor volt. Ma sem lehet másképpen szülni/születni, másképpen esni a targonca alá és szenvedni „az élettel össze nem egyeztethető sérülést”. Másképpen búcsúzni az éppen elhagyni készült élettől, és nem lehet másképpen feküdni a boncasztalon. Aki megszületett, ma is él (vagy nem!), aki árvaként jött világra, ötévesen is árva, mert apja nélkül tölti napjait. Hogy ez mivel jár, az olvasó képzelőerejére bízom.

Annyit elárulhatok, az óvodai apák napi ünnepségen vele a nagypapa hajtja végre az apákra szabott vicces feladatokat...

Aki 3 évesen söpört haza a kórházból, még ha nem is voltak borzasztó élményei, az 37 évesen is inkább otthon gyógyul. Aki 6 évesen bármit odaadott volna a meztelenül keresztre feszített Jéza Krisztának, csak az új moncsicsis kitűzőjét nem, nos, az ma sem adja oda „jól kiérdemelt” kitűzőit másnak - az istennek sem, az istenért sem! (De ha nem is volna ma pont így, mit változtatna ez a korabeli helyzetrajzon?)

Belátom, izgalmas feladat volna egyenként fölkeresni a szereplőket, persze, ha egyáltalán valaha is tudtam volna a többtucatnyi mozgássérült gyerek, a legalább tucatnyi kerekesszékes fiatal (teljes) nevét. Megkérdezni, hogy élnek ma. Válaszaikból újabb riportkötet születhetne, de az már nem ez a könyv volna.

Molly most legfeljebb másféle monológot adna elő, de ugyanúgy (vagy nem)! A tempózó öngyilkosjelölt pedig vagy boldogan él, vagy a következő próbálkozása már eredményt hozott, vagy a „békés/békétlen” vég másként érte utol... Tempózó gondolatai adott helyzetben azonban ma is érvényesek volnának.

Engem is érdekelne, mi lett afgánjaimmal. De ahhoz ki kellene utaznom Németországba, remélve, már van közösen értett nyelvünk, hogy megnyílnak előttem az együtt töltendő napok alatt, s beavatnak érzelmeikbe, életük fordulataiba. Legfőképpen abban kellene bíznom, nem riadnak el tőlem, ki vagyok, miért jöttem, mit is akarhatok tőlük még most is.

Még él az AIDS-beteg Luis, tavasszal egy konferencián összefutottam vele. Örömmel üdvözöltük egymást, de neki fogalma sem volt róla, ki vagyok. Hiába írtam neki a cikk megjelenéséről, s bár tudom, magyar betegtársai lefordították neki a riportot, az neki nem lehetett olyan fontos, mint nekem volt. (Tán megsértődött a „hájhurkincák” említésén?) Luis jól van. Most annak örült, hogy portugálul helyesen ejtem a nevét.

A fagottművész folytatja karrierjét, nem akar a múltba révedni. A transzplantált ír továbbra is sportol, de lehet, már holnap beindul „kölcsönbe kapott” veséjének kilökődése. Akik pedig a riportok szereplői közül meghaltak, ők csak a történetük olvasóinak tudatában fognak ismét életre kelni. (Arra a kis időre.)»

A kötet megjelenését támogatta a Richter Gedeon Nyrt. Szerkesztő: Csák Erika. Kossuth Kiadó, 2018.