Az újságíró archívumából: Kreisky Ausztriája

A 99. életévében járó szerzőt az idén nyáron arra késztették a szomszédságunkból érkező hírek, hogy felfrissítse ismereteinket a 35 éve lezárult Kreisky-éráról, amelyet joggal neveznek sokan Ausztria legfényesebb időszakának. Tatár Imre annak idején a Magyar Hírlap, majd a Magyar Nemzet újságírójaként tudósított a kancellár nagyszabású reformjairól. A krónikás őszinte híve/bámulója volt (és maradt) a karizmatikus, szociális elkötelezettségű politikusnak. Vezetésével a „sógorok” 1970-től, tíz év alatt több mint ötven százalékos gazdasági növekedést értek el, és az „osztrák napkirály” meghatározó szerepet játszott az ország nemzetközi hírnevének öregbítésében is. (Nyitó képünkön: Bruno Kreisky külügyminisztériumi államtitkár és Leopold Figl államfő fogadja az osztrák államszerződés aláírására Bécsbe érkezett V. M. Molotov szovjet külügyminisztert a bécsi repülőtéren. (Ismeretlen fotós felvétele / picturedesk.com )

I. Bruno Hogyan vált egy bécsi, zsidó textilgyáros fiából a háború utáni Ausztria legnépszerűbb politikusa?

A kérdésre nyilván csak akkor szolgálhatnék teljesen kielégítő válasszal, ha állandóan és közvetlen közelről figyelhettem volna a bölcs szociáldemokrata vezetőt. De minthogy szerencsére gyakran jártam Bécsben, interjút is készítettem vele, és sokat foglalkoztam Ausztriával, bőven vannak forrásaim, amelyek segítségével beszámolhatok e szép ország általam igen tisztelt jelképéről – dr. Bruno Kreiskyről.

Vele kapcsolatban a „népszerű” jelző talán nem is a legmegfelelőbb epitheton ornans. Évtizedekig haladt felfelé az Osztrák Szociáldemokrata Párt politikai ranglétráján, mígnem 1970–83 között vitathatatlanul az ország kedvelt kancellárja lett.

Bruno Kreiskynek a népnyelv az I. Bruno becenevet adta: a megszépítő múltra, a legendákban fennmaradt hajdani császárokra emlékeztetve. Ausztria, amely nem volt éppen a filoszemiták országa, vele és általa toleráns, a békés egymás mellett élés, a befogadás társadalma lett.

Hogyan történt mindez – néhány évtizeddel az után, hogy Ausztria (1938-tól) Ostmark néven a hitleri Harmadik Birodalom tartománya lett, ennek megannyi sajnálatos következményével?

A történelmi visszatekintéshez segítségül hívom az Európai Utas egyik 2000. évi számát. A folyóirat Andreas Unterbergert, a bécsi Die Presse főszerkesztőjét idézi:

„A szövetségesek 1943-ban Ausztriát jelölték meg, mint Hitler első áldozatát. Ez kétségtelenül igaz. Az osztrák állam áldozat volt (Ostmark nevű tartománnyá lett). Más a helyzet azonban az ország lakosaival. Nagyon sok volt ugyan az áldozat, de sajnos nagyon sok a tettes is… A háború utáni első négy évben rendkívül szigorú törtvények sújtották a nácikat; minden párttagot kizártak a választásokból és a köztisztségekből, büntető eljárások ezreit folytatták le, több mint negyven halálos ítéletet hajtottak végre.” (Később enyhébbek lettek a büntetések, ahogyan a két Németországban is.)

Úgy fogalmaznám meg e folyamat lényegét, hogy bűn ne maradjon büntetlenül, de ne gyűjtsünk, ne konzerváljunk tömegesen ellenségeket. Aki akár opportunizmusból, akár őszintén elítéli a múltat és kész szolgálni az új, toleráns, demokratikus, emberséges társadalmat, azt mentsük meg. S íme: első, szocialista kormányába (1970) Kreisky bevett négy egykori nemzetiszocialistát! Hiszen hatásosabb, ha egy volt náci mondja a közvéleménynek: Hitler galád tömeggyilkos volt, mintha (bár joggal!) ezt az egyik áldozattól hallanánk.

Kreisky egyszer leszögezte: „Bármi történt is, Ausztria a hazám.” S úgy vélem, azt akarta: aki megmenthető a demokratikus, emberséges Ausztriának – mentsük meg. S lám: sikerült. Erről szól Az öreg című cikkem, amelyet róla írtam 1986-ban a Magyar Nemzetben.

Az öreg A magyar nyelv is jól ismeri e kifejezésnek – „az öreg” – azt az értelmezését, amely nem az illető korára, hanem tekintélyére utal, szeretetből és tiszteletből gyúródott össze, s alkalomadtán idősebbek is így nevezik a náluk fiatalabb vezetőt. Bruno Kreisky már nem fiatal ugyan, most hetvenöt esztendős, de amikor az osztrák lapok így írnak róla: „der Alte”, nem a hét és fél évtizedre gondolnak, hanem az örök helyre, amelyet szívekben-gondolatokban, barátban és ellenfélben elfoglalt. Szerencsére nem a pátosz s hajlongás jellemzi ezt a viszonyt (bár a maliciózusabb osztrák újságok olykor honfitársaik alattvaló-hajlamát is emlegetik), inkább a bécsieknek az a más, jobb tulajdonsága, amely az élet jelenségeit a humor fényével vonja be.

Az összehasonlítás Ilyenformán nevezték el Kreiskyt „köztársasági császárnak”, „vörös szegfűs Habsburgnak”, „Ferenc Józsefnek, aki Marx Károlyt olvasta”, vagy éppen „I. Brunónak”. Miért e díszítő jelzők? Semmiképpen sem azért, mert holmi személyi kultuszt teremtett maga körül, nem visel jogart és nem tesz fellebbezhetetlen kijelentéseket. Telefonszáma bent van a bécsi telefonkönyvben. A közvéleménytől és a sajtótól kapta mindezt ajándékba, s mellé vaskos karikatúrákat. „Gyűlölöm ezt az összehasonlítást” – mondta egy interjúban, amikor az újságíró Ferenc Józsefet emlegette vele kapcsolatban. Valami okának azért mégis csak kell lennie, hogy a köznyelv a köztársaság csaknem hét évtizedét áttekintve – éppen őt tünteti ki így.

Többször volt egymás után Ausztria kancellárja, vagyis a szocialista párt négy választási győzelme alapján lett a vitathatatlan kormányfő. Háromszor abszolút többséget kaptak az ő személyes vonzerejének köszönhetően, utoljára már csak viszonylagosat szereztek. Nem vállalta tovább e tisztet, más szocialista politikus lett a kancellár. Tudott elmenni, igaz, beteg is volt, talán némi sértődöttség is ébredt benne, amiért néhány százaléknyi szavazó hátat fordított neki. De ha akar, maradhatott volna a kormány élén. Úgy érezte azonban, itt a pillanat, amikor foltok és bukás nélkül, bölcsen és méltósággal lehet távozni. Azóta is politizál, nem kellett vigasztalásul kinevezni a némi pótcselekvésre alkalmat adó tanácsadóvá, megmaradt, aki volt: tanácsait kérik, szavára hallgatnak.

Önbizalom Kissé előre ugrottunk, hiszen tekintélyét mégsem a távozásának, hanem hajdani jövetelének köszönheti. Több mint tíz esztendő a kormány élén, hat évtized a munkásmozgalomban: sok minden történt ezalatt, még a szorgosabb magyar újságolvasó is tudna említeni fontos eseményeket, amelyek vele kapcsolatosak. Az ember azonban szeretne kissé mélyebbre ásni és így töprengeni a Kreisky-jelenségen”.

E különleges pályafutásnak az az egyik fő jellemvonása, hogy a második világháború óta senki nem járult hozzá olyan nagy mértékben az osztrákok önbizalmának a megszilárdulásához, mint ő. Meggyőződhettek arról (ellentétben a két világháború közötti lelki állapotukkal), hogy ez a kis ország, amely hatalmas birodalomból olvadt, morzsolódott ekkorává, így is megáll a lábán, fejlődőképes, jómódú, valóban önálló és tekintélyes lehet. Körülnéztek otthon: van mit aprítani a tejbe. Kitekintettek a világba: nemzetközi szerepet játszhatnak, vezetőjükre hallgatnak a nagyok is.

A teljes igazság kedvéért fűzzük ehhez (Kreisky is elmondta több beszédében), hogy ez a folyamat már 1955-ben, az államszerződés aláírásával, Ausztriának, mint örök semlegességet vállaló országnak az útnak indulásával megkezdődött. Senki sem akarja a második köztársaság alapítóinak – néppártiaknak, szocialistáknak, s másoknak – az érdemeit kisebbíteni. De az is tény, hogy a hullámhegyre a Kreisky-korszakkal értek föl.

Ő mondta, hogy a szocialisták vezetésével a hetvenes években új Ausztria jött létre: szinte teljes foglalkoztatottság, szilárd pénz, állandó növekedés, jó átlag-életszínvonal, új törvények. Valóban így történt, még ha tudjuk is, hogy egy ország sikereit a kormányzó párt mindig a maga érdemeként könyveli el; még ha hallottuk is Kreisky visszafogott meghatározását: „Abban a társadalomban, amelyben tevékenykedünk, a szegény és a gazdag között egyszerűen kisebb lett a különbség”. Ilyen ívhez, amely a nyolcvanas évek elején kezdett csak megtörni, határozott és átfogó elgondolás – koncepció – kellett. Megvolt.

De ez még nem lett volna elég a nimbusz kibontakozásához. Ez az ember bölcs. Nem hordóban töprengően az, hanem a gyakorlati politikában. Hasonlóan ifjúkori barátjához és harcostársához, Willy Brandthoz, azt vallja, hogy mindenkit egy asztalhoz kell hívni, aki erre kész, mindegy honnan jött. Ezért támogatta otthon azt a volt SS-tiszt politikust, aki őszintén liberális polgárrá lett, ezért tudott közvetítővé lenni sok nemzetközi vitában. Az ilyen gyakorlatiasságból, igaz, válhat terméketlen opportunizmus, vagy két szék közül a pad alá esés – őt, azonban a kedvező nemzetközi helyzet, a politikai tehetség és a személyiség varázsa együtt – országa határán túl ható politikussá emelte, Ausztria pedig nemzetközi szerepet játszó országgá lett. Kreisky higgadtsága nyilatkozott meg, amikor megfontoltságra intette a Nyugatot a lengyel rendkívüli állapot kihirdetésekor. Politikai bölcsességről tanúskodott igyekezete a közel-keleti probléma enyhítésére, Begin, hajdani izraeli miniszterelnök „antiszemitának” minősítette őt, de Kreiskyt több okból sem vezethették ilyen megfontolások: volt bátorsága belenyúlni a darázsfészekbe és kimondani, hogy egy-egy kormány nem azonos az izraeli néppel, s mind a Közel-Kelet, mind Európa szempontjából az egyetlen helyes megoldás a palesztin nép jogainak az elismerése.

Bécs, Bécs... Sokat utazott (ma is utazik) külföldre, de soha nem szakadt el hazájától, osztrák szemmel nézi a világot. Bécsben született és bécsi maradt. Lehet, azért is kapta a közvéleménytől a történeti múltra emlékeztető sok jelzőt, mert azt akarja, hogy Wien a régi fényben ragyogjon. De nem a régi módon. Ezért vitte keresztül – sok-sok hazai ellenállást legyűrve –, hogy náluk is legyen ENSZ-központ, tett meg mindent, hogy nemzetközi tanácskozások sora válassza színhelyéül a semleges Ausztria fővárosát. Hazájának a legjobb értelemben vett ügynöke, propagandistája, miközben nem feledkezik meg olyan prózai dolgokról sem, hogy minden konferencia – pénzt hoz a házhoz.

Budapest ismeri Kreyskyt, ő is bennünket. A háború utáni magyar–osztrák kibékülés a hatvanas évek közepén, még a néppárti kormány idején kezdődött (Kreisky egy ideig akkor is külügyminiszter volt), de széles utat az európai enyhüléssel kapott. Kádár János 1976-ban utazott Bécsbe, ez volt első hivatalos útja egy nyugati fővárosba. Azóta is találkozott a két politikus, s jól megértette egymást. Mi ennek a magyarázata? Egyiküknek sem változott meg a véleménye a szociáldemokráciáról, illetve a kommunizmusról, de ezúttal nem erről volt szó. Kádár János azt mondta Bécsben, hogy nem filozófiát cserélni jöttek össze, hanem államérdekeket szolgálni. És azzal az Ausztriával kapcsolatban, amellyel oly keserves századokat éltünk át, a múlt mára történelemmé szelídült, előtérbe léptek a szomszédság előnyei, és két bölcs politikus megfontolásai. Annak, hogy jól megérthették egymást, egyik oka nyilván az, hogy mindkettő örült a másik sikereinek, érdekelt volt abban, hogy a partnernek jól menjenek a dolgai, megvalósíthassa szándékait. A társadalmi fejlődés távlatait eldönti a történelem, de a kereskedők és a turisták már ma útnak indulnak. (Az MTI felvételén: Kádár az Országházában fogadja Kreiskyt.)

Kétezerben Egy anekdota szerint Kreisky egyszer megkérdezte egy őt interjúvoló újságírótól: mit gondol, mi lesz a jobboldali, ellenzék választási jelszava 2000-ben? S ő maga meg is válaszolta; „Elég volt harminc év a Kreisky-kancellárságból!” Nem így alakult a helyzet. Mint kormányfő, azóta nyugalomba vonult. Az akkori tréfából pedig ilyen szomorkás mondatok váltak: „Öregember vagyok, aki pályafutásának végén jár.” E szavak elhangzása óta is eltelt darab idő, s szerencsére Bruno Kreisky tevékeny maradt. Most hetvenöt éves. A korántsem kormánypárti bécsi Profil ezt írta: „Ő volt a második köztársaság legnagyobb kancellárja”. De talán ennél is többet mond egy levél, amelyet nemrég kapott egy hívétől: „Dr. Kreisky, Ön mindig arra késztetett, hogy bizalommal nézzek a jövőbe”.

Kreisky – tréfák és anekdoták hőse

Kreisky népszerűsége halála után is töretlen maradt, amit mi sem példáz jobban, mint hogy máig számos vicc és anekdota kering róla. Álljon itt közülük három:

„Elbocsátották állásából a kancellár titkárnőjét. Nem tudott olyan lassan írni, ahogyan főnöke, Kreisky diktált.”

„Kreisky körülnéz egy választási gyűlésen és megjegyzi: »Úgy érzem magam, mint egy majom a schönbrunni állatkertben. Őt mindenki ismeri, ő meg nem ismer senkit a jelenlévők közül«.”

„Kreisky így mutatja be vendégének, Koszigin szovjet kormányfőnek az Osztrák Iparkamara elnökét: »Ő a mi kapitalista főnökünk«.”