Az újságíró archívumából – Ismeretlen történet máig nyúló szálai

„Japán legtekintélyesebb napilapjában nemrégiben levél jelent meg egy olvasótól, aki akkoriban tért haza törökországi útjáról. Mint írta, az általa meglátogatott nyugat-anatóliai táj egyhangúságát kellemesen oldják a hullámzó dombvidékek, s az is üdítően hat, hogy lenge szellő babrál az olívafák levelei között” – kezdődik a szerzőnek a magyar nyelvű török hírportálon, a Türkinfón 2016. január 14-én megjelent írása, majd ekként folytatódik: „Bárhol fordult is meg a japán vendég, az emberek kivétel nélkül mindenütt szívélyesen fogadták. Közben megtudta, hogy a törökök azért szeretik Japánt, mert ott a gyerekeknek már az iskolában oktatják az oszmán haditengerészet Ertuğrul nevű fregattjának történetét. E hajó roncsai máig a japán partoknál a tenger mélyén nyugszanak…”

A fenti úti beszámolót az 1879 óta megjelenő, napi nyolcmilliós példányszámú Aszahi Simbun (Reggeli Napfény Hírlapja) című újság közölte. Levelezője azt is felelevenítette, hogy a török fregatt katasztrófáját egy szörnyű tájfun okozta. A felkorbácsolt habokban majdnem hatszáz tengerész és tiszt lelte halálát. A frissen hazatért japán utazótól az érdeklődők emellett azt is olvashatták, hogy néhány év múlva a török nemzet túláradó lelkesedéssel fogadta az orosz–japán háborúban aratott 1905-i japán győzelmet, mert maga is „elszenvedője volt a cári Oroszország terjeszkedő politikájának.” (A https://commons.wikimedia.org képén: az  Ertuğrul Japán felé tart.)

Most azonban vegyük mi át a szót a japán úrtól, s idézzük az ankarai kormány hivatalos értékelését arról, hogy Törökországnak Japán a legrégibb barátja Kelet-Ázsiában. A két ország szoros kapcsolatainak megalapozását szolgálta, hogy Meidzsi császár nagybátyja, Komacu herceg és felesége, Joriko hercegnő 1887 őszén barátsági látogatást tett Konstantinápolyban II. Abdülhamid szultánnál. A reményteljes Komacu herceget később a japán expedíciós hadsereg élére rendelték az 1895-ben japán győzelemmel végződött első japán–kínai háborúban, majd kinevezték a hadsereg vezérkari főnökévé.

A szultán ennek a japán látogatásnak a viszonzásaként parancsolta meg, hogy az Ertuğrul fregatt – fedélzetén magas rangú oszmán személyiségekből álló küldöttséggel – tegye tiszteletét az egyre gyorsabban emelkedő távol-keleti hatalom fővárosában. Konstantinápoly nagy napra virradt 1889. július 14-én: akkor búcsúztatták a kikötőből kifutó 2400 tonnás háromárbocost, amely csak részben számíthatott gőzkazánjának teljesítményére, vitorlás hajóként főként még mindig a szél szeszélyes hajtóerejére kellett rábíznia magát. A flotta büszkeségét, amely a dinasztiaalapító Oszmán apjának a nevét viselte, huszonöt évvel korábban ugyanitt, a történelmi oszmán világváros hajógyárában építették. Fából készült részeit indulás előtt felújították, a gépi berendezésekhez, a kazánhoz nem nyúltak. A felkelő nap országába készülő küldöttséget Oszmán bej ezredes vezette, aki a szultán személyét volt hivatva képviselni, aki őt ezért különleges hatáskörrel ruházta fel. A fregattkapitány alezredesi rangban Ali bej volt.

Az utazás sokáig tartott, csak 1890. június 7-én futottak be Jokohamába, mert útközben sorra kikötöttek a nagy muzulmán lakosságú országok fontos tengerparti városainak hajóréveiben. mindenütt lelkes tömegek köszöntötték a konstantinápolyi szultán és kalifa delegációját. II. Abdülhamid mint a világ muzulmánjainak szellemi vezetője ugyanis az Ertuğrulnak azt a küldetést is szánta, hogy a földkerekség e távoli vidékein is szemléltesse, bemutassa az igazhívők általa szorgalmazott lehetséges világméretű összefogásának erejét. Hittestvéreinek egyúttal azt is üzente, hogy sehol nincsenek egyedül, mert mindenkor számíthatnak az Oszmán Birodalom erejére… És hogy még nagyobb nyomatékot adjon eme jelképes ígéretének, útközben a pasa címmel járó tengernaggyá léptette elő a küldöttségvezető Oszmán bej ezredest.

Amikor a török fregatt megérkezett, a fogadtatás minden várakozást felülmúlt. Tokió jokohamai kikötőjében ünneplő-örvendő tömegek köszöntötték az Ertuğrult. Meidzsi császár és felesége fényes fogadási szertartást rendezett a jószolgálati vendégek tiszteletére. A pompázatos ceremónián a tengernagy átadta a szultán becses ajándékait. Oszmán pasa admirális, a tisztek és a legénység három hónapig ismerkedhettek az ország lenyűgöző szépségeivel, nevezetességeivel, élvezhették a híres „krizantém trón”, a világ egyik legrégibb uralkodóháza vendégszeretetének számos megnyilvánulását.

A még sértetlen Ertuğrul fregatt.

Az Ertuğrul legénysége 1890. szeptember 16-án Jokohamában intett búcsút Japánnak sikeres jószolgálati látogatásának befejezéseképpen. Jó széllel gyorsan haladtak. Már Honsu fősziget dereka táján, a Csendes-óceánba benyúló Kii-félsziget déli csúcsánál jártak. S akkor teljesen váratlanul, irtóztató hevességgel tájfun tört rájuk. A pusztító forgószél Vakajama tartomány Kusimoto nevű kis halászfaluja közelében, a Sionomiszaki-foknál kerítette hatalmába hajójukat, s a háborgó tenger a part előtti Osima szigetecske sziklazátonyaihoz vágta a tehetetlenül vergődő fregattot. Japán adatok szerint a viharban 581 tengerész veszett oda, közöttük Oszmán pasa tengernagy is.

A kis híján hatszáz török tengerész gyászszertartása.

A legénység tagjai közül hatvankilencet japán halászoknak sikerült kimenteniük. A tengeri vész túlélőit odaadóan gondjaikba vették a halászfalu lakosai. Akadt egy fiatalember, név szerint Jamada Toradzsiro, aki kiváltképp mély együttérzést tanúsított az oszmánok iránt. Országos gyűjtésbe kezdett az áldozatok hátramaradottainak javára. Az összegyűjtött pénzt el is vitte Konstantinápolyba, s 1892. április 4-én átnyújtotta Szaid pasa külügyminiszternek. Kihallgatáson fogadta őt II. Abdülhamid szultán is. Jamada azzal a hivatalos japán küldöttséggel érkezett, amely a Hiei és a Kongo hadihajók fedélzetén hazahozta az életben maradt tengerészeket, akik közül kilencen súlyos sérüléseket szenvedtek. A hazatérők közvetítették Meidzsi császár és a japán kormány részvétnyilvánítását. A szultán fogadta a tiszteket, helytállásukért kitüntette őket. Jamadát pedig felkérte, hogy telepedjék le Törökországban, s működjék közre a kölcsönös kapcsolatok kibontakoztatásában.

Így is történt. Jamada valóságos egyszemélyes intézménnyé vált az oszmán–japán viszony szorosabbra fűzésében és fejlesztésében. Főként a kereskedelemben tevékenykedett, továbbá japán nyelvet oktatott, népszerűsítette a japán kultúrát, és az Oszmán Birodalomba látogató szigetországi előkelőségeket kalauzolt Törökországban. A csak 1925-ben létesített hivatalos diplomáciai kapcsolatok hiányában akkor csak „nem hivatalos diplomataként” működhetett évtizedekig. A japán–orosz háború idején, amikor az Oszmán Birodalom lakossága mindannyiszor fellelkesült a japán szárazföldi és tengeri győzelmek híreinek hallatán, a törökbarát japán „rendkívüli nagykövetet” Tokióból bizalmasan felkérték, hogy figyelje a Boszporusz hajóforgalmát. Jamada jelentette is három orosz hadihajó áthaladását 1904. július 4-én. Akkoriban olyan erős volt a japánok iránti török rokonszenv, hogy utcákat és üzleteket neveztek el Nogi tábornokról, a Port Arthur-i szárazföldi és Togo admirálisról, a csuzimai haditengerészeti győztesről…

Jamada az első világháború alatt már újra otthon volt, a hagyományos japán teakészítés szertartásának mestere lett. Csak 1931-ban látogatott el ismét szeretett Törökországába. Akkor fogadta őt Kemal Atatürk köztársasági elnök, akivel elérzékenyülve idézték fel korábbi találkozásaikat.

Az Ertuğrul fregatt modellje az emlékmúzeumban.

Az Ertuğrul katasztrófájának közelében, Osima sziget Kasinozaki-foki világítótornyánál 1891 óta emlékmű hívja fel a vándor figyelmét az oszmán tengerészek hősi áldozatára. Itt 1929-ben Hirohito japán császár is lerótta kegyeletét. Törökország 1937-ben renováltatta az emlékoszlopot, s 1974-ben török múzeum is épült mellette, amelyben láthatók az Ertuğrul kicsinyített mása, valamint a tengerészek fényképei. Itt őrzik azokat a tárgyakat is, amelyeket a tengerben találtak. 2007 óta ugyanis török, japán, amerikai és spanyol szaktekintélyek összefogásával régészeti-történeti kutatás folyik a roncsok körzetében, az óceán mélyén.

Búvárok bejutottak a hajó lőszerkamrájába, s épségben felszínre hoztak a hajó Krupp-ágyúiba való lövedékeket, más lőszereket és aknákat. Ezeket a hadsereg és a rendőrség tűzszerészei megvizsgálták. Arany-, ezüst- és bronzérméket is gyűjtöttek a tengerfenékről. A hajóroncsok kiemelését török–japán közös vállalkozásban tervezik.

A 125 éve elsüllyedt oszmán fregatt legénységének emlékére 2015. június 3-án Kusimoto halászfaluban kegyeletes ünnepséget tartottak, amelyen ott volt Cemil Çiçek, a török nagy nemzetgyűlés akkori elnöke és Akiko hercegnő, a Japán–Török Baráti Társaság díszelnöke. A legnagyobb érdeklődést a 87 éves Hamano Akikazu megjelenése keltette, akinek apja, Aszadzsiro 12 éves volt a hajó katasztrófájakor. Apja emlékezetében, aki sokat mesélt neki erről, még mindig élénken élt a tájfun napja, a dühöngő szélvihar, és az, hogy be kellett menekülnie a házba. Aztán kívülről két vagy három robbanásszerű zajt hallott. Aszadzsiro apja, Tozo szervezte a hajótörött matrózok mentését. A halászok a hátukon vitték fel a parti sziklákról az életben maradt, kimerült oszmánokat. Enni is adtak nekik abból a rizsből és édesburgonyából, amit a szegény halászok maguknak tettek félre a sintó és buddhista vallási ünnepekre.

Tanaka Micutosi japán rendező tavaly egyazon filmben örökítette meg az Ertuğrul 69 matrózának megmentését, valamint azt a mentőakciót, amelynek során a néhai Turgut Özal török elnök utasítására az iráni–iraki háború idején, 1985-ben a török nemzeti légitársaság 215 japán állampolgárt szállított el Teheránból. Az év végi filmbemutató előtt a közönségnek felolvasták Recep Tayyip Erdoğan török köztársasági elnök és Abe Sinzó japán kormányfő üzenetét a két nép barátságának fontosságáról.
Valóban, a világon aligha lehet bármi fontosabb, mint az államok békés belső életének és a nemzetközi békének, valamint az országok egymás iránti barátságának a szavatolása. Ezért mindenképpen dicséretes, hogy Törökországban mindmáig kegyelettel ápolják az Ertuğrul távol-keleti nemes békemissziójának és legénysége – ahogy itt mondják – mártír hőseinek emlékét.

E sorok írójában és másokban is azonban óhatatlanul rögtön felötlik, hogy Törökországban most lehetetlen zavartalanul, felhőtlen örömmel és jó szívvel gondolni bármely évfordulós esemény akármilyen őszinte szándékú hivatalos megünneplésére, amíg az ország kurd lakta vidékein tényleges háború folyik. Mert ezekben a napokban-hetekben szinte csak folyamatos vérontásról érkeznek hírek onnan, s az erre irányuló figyelmet igazában semmi más esemény sem terelheti el. De miként is terelhetné el, amikor némely beszámoló szerint oly sok a halott, hogy egyes halottasházakban a holttesteket kénytelenek egymás hegyén-hátán elhelyezni… Minthogy erről a területről kevés hiteles hír szivárog ki és jelenik meg a legnagyobb publicitású nemzetközi médiumokban, az ember hajlamos arra, hogy az ilyesmit ne is higgye el. Pedig a BBC török hírportálja a DHA török hírügynökség közlésére hivatkozva részletes fényképes beszámolót közölt Osman Baydemir urfai kurd képviselő erre utaló sajtóértekezletéről. Az ellenzéki Népek Demokratikus Pártjának (HDP) küldötte kijelentette: a kijárási tilalom alatt a Cizrében és Silopiban megölt 16 civil holttestét Şırnak város halottasházába vitték, hat számára azonban ott már nem volt külön hely, ezért egy részüket egymásra fektették…

Arról, hogy valójában mi is folyhat ott azon a vidéken, csak megközelítőleg alkothatunk pontos képet magunknak a török fegyveres erők vezérkari főnökségének „partizánvadászatról” kiadott száraz jelentéseiből. A legújabb összesítésből az derül ki, hogy a 2015. december 15-én indított délkeleti terrorellenes hadjáratban a betiltott PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) összesen megölt 307 gerillája közül az új esztendő első hetének végéig egyedül az említett Cizre és Şırnak övezetében 237 „terroristával” végeztek.
Az egész törökországi helyzet fölöttébb aggasztó. E sorok írója el nem tudta volna képzelni, hogy ugyanaz az államférfi, aki bátor reformpolitikájával nemrégiben még oly sokakban, a török értelmiség jelentős részében is oly nagy reményeket ébresztett és táplált, s aki békeággal kecsegtette a kurd mozgalmat is, most annyi mindent megtagad eddigi törekvéseiből. Legfájdalmasabb a baljóslatú „új kurdpolitikája”. És fájdalmas természetesen Recep Tayyip Erdoğan nyugati szövetségeseinek ezzel kapcsolatos hallgatása is.

„Törökország szövetségesei, Amerika és Európa szégyenletes módon elnézi, hogy a hadsereg kegyetlenül bombázzon kurd célpontokat az ország délkeleti régiójában. Ezek a támadások több tucat városi körzetet sújtanak, s 2015 eleje óta az országhatárokon belül, valamint a határon túl Irakban 3 100 kurd harcost és ismeretlen számú civilt öltek meg” – olvasható a The New York Times 2016. január 6-i szerkesztőségi cikkében. Washington és Brüsszel címére e tárgyban még soha nem adtak fel ilyen kemény és egyértelmű üzenetet az Egyesült Államok vezető napilapjában.

Az Erdoğan átlépett egy újabb határt című szerkesztőségi állásfoglalásban nem a bevezető rész a legfontosabb, amelyben egyébként döbbenetesnek nevezik a „Hitler-hasonlatot”. Azt, hogy a hatalmi jogköreinek kibővítésére törekvő török elnök az ilyen hatalmi gyakorlat korábbi történelmi példájaként újságíróknak a náci Németországot találta felhozni. Szóbotlását vagy elszólását próbálta kimagyarázni, szerinte szavait kivetkőztették eredeti értelmükből. De hát elhihető-e – ezt már mi kérdezzük –, hogy egy mindig precízen fogalmazó olyan kiváló szónok, mint amilyen a török elnök, egy ilyen kardinális kérdésben „elengedi magát”, és mielőtt kimondaná, nem teszi mérlegre szavait? Azt persze képtelenség még csak feltételezni is, hogy „Hitler példájával” akart volna jó pontokat szerezni. Hol? Kinél?

A The New York Times írásában hovatovább már megszokott az az utalás, hogy az államfő tekintélyelvű vezetőként zavarba ejtő módon már eddig is késznek mutatkozott arra, hogy „lábbal tiporja az emberi jogokat, a törvényeket, valamint a politikai és sajtószabadságot, lecsapjon a médiára, a szakszervezetekre és más bírálóira”.

Igazán a cikknek csak a kurdkérdéssel foglalkozó része érdekes, mert Erdoğan „kurdpolitikája” valóban kezd egyre érzékenyebben elevenébe vágni a nyugati szövetségnek. A befolyásos újság figyelmezteti az államfőt, hogy ha valóban fenntartható békét akar, akkor együtt kellene működnie a HDP-vel. Ehelyett úgy fest, elszánta magát arra, hogy a kurdokat a politikai küzdőtéren és a harcmezőn egyaránt szétzúzza, méghozzá oly módon, hogy árulással vádolja Selahattin Demirtaş HDP-vezetőt, amiért önkormányzatot sürget a kurdok számára. Mint a lap emlékeztet, a PKK némely tagjai valóban terroristának számítanak, s ezekkel határozottan el is kell bánni. A csoportnak egy radikalizálódott ifjúsági ágát viszont arra ösztönözte a szíriai háború, hogy kikiáltson autonóm övezeteket, s fokozza harcát az önkormányzatért.

„Erdoğan kétségtelenül attól tart, hogy ezek az iraki és szíriai kurdokhoz hasonlóan területeket foglalnak el, csakhogy a törökországi kurdok többsége békében akar élni. És arra az óhajukra, hogy bizonyos mértékű önkormányzatot hozhassanak létre, a tárgyalóasztalnál kellene válaszolnia” – olvasható a lapban. De ahelyett, hogy véget vetnének a háborúnak, és a kurdokat teljes mértékben integrálnák a török politikába, Erdoğan éppen ellenkező irányban halad. Ezzel minden bizonnyal még több embert fog radikalizálni arra a következtetésre késztetve, hogy csak erőszak útján lehet eljutni nagyobb autonómiához. Közben szem elől téveszti az Iszlám Állam elleni küzdelem magasabb tétjeit, s ily módon még jobban szítja a regionális feszültségeket. Bizony régen elmúltak már azok az idők, amikor Erdoğanra még úgy lehetett tekinteni, mint egy muzulmán többségű demokrácia tekintélyes vezetőjére és megbízható régiós partnerre.

Ez az intelem, amely egyedülállónak tekinthető az utóbbi idők nemzetközi sajtótermésében, éppúgy szólt a török köztársasági elnöknek és rendszerének, mint az euroatlanti kormányzati és katonai központoknak. Remélhetőleg sem itt, sem ott, nem intézik el egyetlen kézlegyintéssel a The New York Times szerkesztőségének kollektív bölcsességét. És ezek után hasonlóképpen az is remélhető, hogy az ankarai köztársasági elnöki palotában és a miniszterelnökségen nem gyűrik össze olvasatlanul, és nem dobják rögtön a szemétkosárba azokat a nyilatkozatokat, amelyek megbízhatóan körvonalazzák a kurd mozgalom valódi politikai céljait. Máskülönben Ahmet Davutoğlu kormányfő nem vádolta volna a HDP-t azzal, hogy a szakadár és terrorista PKK meghosszabbított karja, s ő addig nem tárgyal képviselőivel, amíg be nem bizonyították, hogy a HDP komoly és hiteles politikai párt.

A kurd mozgalom ernyőszervezetének, a Demokratikus Társadalom Kongresszusának (DTK) társelnöknője, Selma lrmak nagy interjúban tisztázta: a kurd autonóm területek kialakítására szólító felhívás semmiképpen sem értelmezhető szakadárságnak. Az angol rádió török osztálya számára nyilatkozva nyomatékosította: a hangsúly a török nagy nemzetgyűlésen van, vagyis számukra ez a parlament a megoldás színtere, kulcsa, az önkormányzatiság kérdését ott kell megvitatni és megoldani, törvényes és alkotmányos keretek között. Javaslataik megvitatása csökkentené az országban uralkodó feszültséget.

Viszont veszélyeket rejt magában, ha a kormány elutasító, s figyelmen kívül hagyja törekvéseiket. Ezzel kapcsolatban utalt a délkeleti kurd vidék fiataljainak türelmetlenségére, a soraikban tapasztalható elkeseredettségre, haragra, erőszakba forduló hevességre. Ők azok, akik akadályokat emeltek a városokban, és árkokat ástak a karhatalom közeledtére. „A barikádok mögött mérhetetlen nagy harag és düh gyülemlett fel” – jelentette ki. A HDP felhívásában arról van szó, hogy meg kell ragadni az utolsó esélyt, ehhez még nincs késő. A kurdok természetes joga, hogy maguk intézhessék sorsukat, az önkormányzat megteremtése teljes mértékben igazságos követelés – mondta Selma lrmak asszony, a DTK társelnöke. (A másik társelnök férfi, Hatip Dicle. A kurd politikai szervezetek élén a nemek egyenjogúsága alapján mindenütt két társelnök van.)

A írás illusztrálására szolgáló képek lelőhelye: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Ertuğrul_(ship,_1863)