Az újságíró archívumából: New York, New York
A World Trade Center 107. emeletén álltam, a világ tetején. Alattam a Big Apple, a város, felhőkarcolóival, hídjaival, nyolcvan nyelven beszélő, milliónyi lakójával. Nehéz elhinni, hogy ma, ott, a semmi van. (Az írás elsőként a Gyöngy 2004. márciusi számában jelent meg.) – Nyitó képeink: a World Trade Center tetején, 1996 szeptemberében. Öt évvel később az ikertornyok terrortámadás következtében leomlottak, mintegy 3000-en haltak meg a tragédiában. A második képen: New York látképe a WCT 107. emeletéről, ami akkor a világ legmagasabb nyitott kilátóhelye volt; jobb oldalt a szerző.
Soha olyan szabadnak, gondtalannak nem éreztem magam, mint New Yorkban, azokban a verőfényes szeptemberi napokban. Sok helyen jártam már, a világ jó néhány metropoliszában megfordultam. Vannak városok, nekem ilyen volt Róma, amelyekért meg kell küzdeni, nem adják könnyen magukat. De New Yorkban azonnal otthon éreztem magam. Hogy mitől?
A Big Apple
- 1672-ben New Amsterdam angol kézre került. Új tulajdonosa II. Károly angol király testvére, a yorki herceg lett. Az ő tiszteletére keresztelték át a várost New Yorkra.
- Manhattan szigete a mannahatta indiánokról kapta nevét, akik a 16. században éltek ott. Kukoricát, babot és tököt termesztettek.
- A Szabadság-szobrot az 1878-i párizsi világkiállításra állították fel. Hajón, 270 darabban szállították Amerikába, a francia nép ajándékaként.
- Egy 1916-ban megszavazott városrendezési határozat szerint a felhőkarcoló csak az utca szélessége által meghatározott magasságig emelkedhet, azután visszaugratásokkal keskenyednie kell. Ha a kiterjedése az alapterület negyedére csökkent, tovább emelkedhet.
- Bár New York mérsékeltövi szélességen fekszik, éghajlata rendkívül szélsőséges. Télen lehet –25˚C, nyáron pedig akár 41˚C is. Nem ritkák a hóviharok, orkánok sem.
A Time Square-en Pászti Ágival, az Avon marketingesével.
Talán az emberek sokfélesége teszi. Nem egészen ötszáz év alatt, amióta a Holland Kelet-indiai Társaság Manhattan szigetén megalapította New Amsterdamot, a világ minden létező nációjából telepedtek le itt emberek. Feketék, sárgák, fehérek, muszlimok, keresztények és ortodox zsidók, francia hugenották, holland kereskedők, ír katolikusok és német protestánsok leszármazottai élnek egymás mellett – ha nem is mindig békességben, de mégis együtt.
Mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet. Amíg az ember végigsétál a Central Parktól a Times Square-ig a Broadway-n szembe jön vele az egész világ. Minden sarkon más-más illat kábítja az érzékszerveit. Kakukkfüves pizza, currys csirke, pirított mogyoró és mézes mandula – nehéz ellenállni. De nem is kell. Egyébként is, a magam hatvanegynéhány kilójával karcsúnak számítottam. New Yorkban sok a kövér, sőt nagyon kövér nő. De csöppet sem zavartatják magukat, mint ahogy mással sem könnyű errefelé feltűnést kelteni.
New York látképe a WCT 107. emeletéről, ami akkor a világ legmagasabb nyitott kilátóhelye volt.
A Central Parkban megannyi önjelölt művész. Némelyik egészen jó, énekel, gitározik, esetleg hegedül. Senki sem ütközik meg rajtuk, és előbb-utóbb mindegyik megtalálja a közönségét. Hiszen tudják, New York a showk, a musicalek városa. A Times Squre-i jegypénztárnál magam is végigálltam két-három órácskát, hogy egy aznapi előadásra, fél áron jegyhez juthassak. A Gershwin Színházban a Show Boat-ot láttam, ami a musical-ek ősanyja (bár még csak hetvenhét éves). Briliáns hangú, gyönyörű színészekkel, csillogó jelmezekben, élethű és bizonyára méregdrága díszletek közt. Nem tudom, bevallhatom-e ezek után, hogy többször is elnyomott az álom előadás közben.
Csöppet sem unatkoztam viszont az Ellis Island-en, az Ígéret Földjének, Amerikának várótermében. Erre a szigetre érkeztek 1892-től a bevándorlók, Európából, Afrikából és Ázsiából 1954-ig több mint 15 millióan. Néhány évvel később itt nyílt meg a Bevándorlási Múzeum. A hatalmas épületben nyomon követhetjük a bevándorlók útját, amíg vagy amerikaiak lehettek, vagy a kitoloncolás várt rájuk. Megrendítő az érkezők egykori használati tárgyait, cipőit, ruháit, gyerekjátékokat és dokumentumaikat végignézni – jó néhány magyar igazolványt is láttam a vitrinekben.
Nagy élmény volt a Guggenheim múzeum: „élőben” látni Picassot, Van Gogh-ot, Chagallt. De számomra az épület volt a legérdekesebb. Frank Lloyd Wright 1943-ban kapta a megbízást Solomon R. Guggenheimtől, hogy tervezzen a maga nemében egyedülálló épületet avantgard gyűjteménye kiállítására. 1959 októberében nyitotta meg kapuit a múzeum, de az építész nem érhette meg ezt a napot. Sokan csúfolták, „mosógépnek”, szörnynek nevezték a spirál formájú, fehér épületet – szerintem gyönyörű.
New Yorkban egyébként sétálni a legjobb. Az első alkalommal mellbevágó ugyan a százemeletes tűházak tövében járkálni, de meg lehet szokni. Az ember folyton úgy érzi magát, mintha valamelyik amerikai film szereplője lenne. Rácsodálkozik a Brooklyn-híd kopogó fadeszkáira, a Chrysler Building csillogó „fejebúbjára”, a Dakota-házra, ahol Lennont lelőtték – és mindig arra gondol, hiszen ezt ismerem, ezerszer láttam. Filmen, televízióban, igen. De a maga kézzelfogható valóságában? Kiválasztottnak érzi magát az ember, hogy ott lehet.
S minthogy nőből vagyok, New York elévülhetetlen érdeme, hogy elképesztően jól lehet itt vásárolni. Szabad csak nézegetni – sőt kötelező – például a Tiffanynál a mogyorónyi brilliánsokkal kirakott nyakékeket, Cartier gyémántos óráit, Bulgari csodaszép karkötőit, esetleg Gucci lélegzet-elállítóan gyönyörű cipőit.
Aztán, ismét a földön, be lehet menni valamelyik nagyáruházba, vagy a százezernyi kis üzlet valamelyikébe, és szabad a vásár. Őrületesen nagy a választék, és bizony, sokkal olcsóbb, mint Európa. Csak hát, ehhez oda kell utazni. Ha ügyesek vagyunk, egy akciós repülőjeggyel ez nem is olyan elérhetetlen.
