Az újságíró archívumából: 1968. augusztus 21.: ahonnan és ahogyan én láttam

Belgrád volt számomra az „ahonnan” 1968. augusztus 21-én, Csehszlovákia katonai megszállásakor, a jugoszláv fővárosban dolgoztam az MTI tudósítójaként. A nap számomra kora reggel kezdődött. A telefon ébresztett, s a Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház agitációs és propagandaosztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Bevonultunk, nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt. (Archív képeink a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulását örökítik meg; források: Bundeszentrale für politische Bildung, Planet Wissen. Ullstein_Bilderdienst, Süddeutsche Zeitung, https://zpravy.aktualne.cz)

Tehát figyeltem és vigyáztam magamra. Ebből következett az „ahogyan”, az ezekhez a hetekhez kötődő személyes élmények sorozata. Fél évszázad után sem feledhető tapasztalatokkal, tanulságokkal.

Mindenekelőtt az, ahogyan a hivatalos és nem hivatalos Jugoszlávia reagált.

Tehát: azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország – megindította az emlékezetes katonai akcióját, azaz Csehszlovákia megszállását a „prágai tavasz” okán. Marjai József, a későbbi miniszterelnök-helyettes, aki akkor belgrádi nagykövet volt, kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált.

Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „Eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

– Zdravo, szervusz, Gyuro!

Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ:

– Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

Ebbből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelső szint” személyesen erősítette meg: egy óra múlva tudták Budapesten is, akiknek tudniuk kellett…

Ez nekem – sajátos szempontból – kevesebb személyes gondot okozott, mint a többi, akkor hivatalosan Belgrádban dolgozó magyarnak, diplomatának, kereskedőnek. Titoék ugyanis – érthetően, mert híresen realisták voltak – a valós helyükön kezelték az újságírókat az ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrások sorában. A hivatalos külföldiek autóinak mind arany betűs fekete rendszámtáblájuk volt (van Szerbiában mindmáig), ami jól láthatóan különbözött a helyiekétől. Az egyes országok autói azonos nyitó számot kaptak, a magyaroké lett a 14-A, amit egy többjegyű szám követett. A külföldi tudósítóknak más dukált: ugyanaz a tábla, de mindegyikünknek 20-E, majd a záró számok. A magyarázat egyszerű: a 10-es számot kapták a szovjetek, még a kezdetben megkülönböztetett jó viszony idején. A 30, 40, 50, 60 pedig az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak és kínaiaknak jutott. Közéjük ékelődtünk be a 20-szal mi, tudósítók: így voltunk tehát a rendszámlogika alapján – nagyhatalmak. Már messziről láthatta az „egyszeri jugoszláv” is, kire kell különösen odafigyelni. Hát a magyarokra, szegényekre 1968. augusztustól egy ideig nagyon is odafigyeltek: a 14-es rendszámok birtokosai közül sokan „fizettek” betört szélvédőkkel, bezúzott reflektorokkal a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozásáért. Az én hivatali Roveremet viszont védelmezte a most kivételesen ártalmatlannak bizonyult aranyszínű 20-as szám. 

Jó időnek el kellett telnie addig, amíg déli szomszédaink megnyugodtak: ők nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából. Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nyíltan nem mondta is ki, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

– Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között. Ezt úgy éreztem, nem akármilyen hír, közöltem hát Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”.

Eközben az „ahogyannak” – nem kis meglepetésemre – támadt szovjet eleme is: Timur Gajdar, a Pravda belgrádi tudósítója személyében.

A híres-neves orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott, így vagy úgy. A nagypapa, Arkagyij (1904–41) írásban, hisz’ ő volt a szerzője tizenéves korom „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” című, szerte a világon, túl a szocializmus határain is népszerű ifjúsági könyveinek. Az unokáját, Jegort (1956–2009) 11 éves gyerekként ismertem meg, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja Timur (1926–99) a Pravda tudósítójaként szolgált. Ezzel a Jegorral akkor „találkoztam” újra, itthon, a televízió képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Őt ma úgy emlegetik a hazájában – ki elismerően, ki éppen ellenkezőleg –, hogy a nevéhez kötődik az összeomlott világhatalom Szovjetunió utódállamát egész társadalmát alapjaiban megrázó rendszerváltás gépezetének „sokkoló” minősítést kapott beindítása Oroszországban.

Az apával, Timur Arkagyijeviccsel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már előtte rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” el nem kötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.  

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (tőle tudom, soha nem derült ki, apja regényhősétől kapta-e a keresztnevét, vagy róla nevezte el apja a könyv Timurját!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek fülelő „poloskák”. Vagyis – vontam le a gyors következtetést – Timur témája csak kettőnkre tartozik.

– Igen – válaszoltam, és hozzátettem: – A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

– Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban – csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. – Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra. Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

– És most itt van Csehszlovákia.

Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján.

Negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, amikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az. Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

– Titóék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

Itt szünetet tartott, megállt.

– De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

Meghökkentett, hisz’ nyilvánvalóan nem csak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, – az ő volt, Timur Gajdar!

Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ebédeltünk együtt az újságíróklubban – katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rendfokozata is: ellentengernagy.

Ma már tudom, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító. Meg azt is, hogy Timurnak nem csupán az apja könyvében jutott szerep, a Gajdar családnak pedig nem pusztán az irodalomban és a sajtóban.