Hogyan formálta a válság Magyarországot és Amerikát?
A világ pénzügyi rendszerének éppen 10 évvel ezelőtt történt bedőlése, a nagy válság olyan hatalmas társadalmi–politikai és szellemi változásokat eredményezett, amelyeket akkor senki sem láthatott előre. A 2008-i válság globális következményeinek feldolgozását vállalta magára a New Yorkban élő, a Columbia Egyetemen oktató Adam Tooze gazdaságtörténész (a képen). (A kép forrása: http://cgeg.sipa.columbia.edu/events-calendar/eurozone-crisis-over)
Most megjelent, a „Crashed – avagy hogyan változtatta meg világunkat a nagy krízis óta eltelt évtized?” című könyve egyebek között számba veszi, hogy a nagy csőd miként befolyásolta például a Brexit-szavazás vagy a legutóbbi amerikai elnökválasztás eredményét, az ukrajnai háború kitörését, a görögországi káosz kialakulását, vagy az Egyesült Államok és Európa viszonyát. Nem csekély részt szentel a könyv Magyarországnak. Interjút készítettünk a korábban Cambridge-ben dolgozott professzorral.
Zentai Péter: Nyilván még nem olvashattam a 2008-i pénzügyi összeomlást és annak következményeit taglaló kötetét, de a Financial Times recenziójából tudom, hogy könyve részletesen foglalkozik Magyarországgal. Az egész világ majdnem összedőlt 10 éve, nem értem, miért „pécézte ki” éppen Magyarországot?
Adam Tooze: Azért, mert ami maguknál akkor, 2008-ban és az azt követő tíz évben történt, pontosan leképezi, hogy miért vettek a dolgok olyan fordulatot a világpolitikában, a szellemi és a társadalmi életben, amilyet vettek. Magyarország elmúlt 10 évének tanulmányozásával igyekszem jobban megértetni az amerikai és a nyugat-európai olvasókkal, hogy az utóbbi években miért tör előre egyre több országban, de főként Kelet-Európában, a nacionalista retorikával megtöltött gazdaságpolitika.
– A balti országokban erről azért nincs szó – ha már Kelet-Európát szóba hozta…
– Ennek oka ezen országok geopolitikai helyzetéből fakad. Szó szerint egzisztenciális kérdés, hogy politikailag, gazdaságilag, pénzügyileg a lehető legmesszebb kerüljenek a fizikai közelségükben lévő, önálló létüket fenyegető hatalmas szomszédtól, Oroszországtól. Az orosz nacionalizmus ellen ők csak a technológiai, gazdasági globalizálódással, a skandináv és az észak-nyugat-európai nyitott társadalmakkal való összefonódással tudnak fellépni. Ez védi meg őket. Magyarország és Ukrajna azonban „más tészta”, de abban egyezik a három térség, hogy a világon leginkább ők szenvedték meg a 2008-i globális válságot.
– Nem Görögország, nem Dél-Európa vagy Írország, Izland?
– Nyugat- és Dél-Európa minden országának saját, „külön bejáratú” narratívája van a 10 évvel ezelőtt lejátszódott drámasorozatról. Amiről azonban sehol a Nyugaton nem beszélnek: a kétezres évek elején felvázolt GDP-növekedési várakozásokhoz képest a legsúlyosabb következményekkel járó csapásokat – különböző formákban – Ukrajna, Magyarország és a három balti állam szenvedte el. Ukrajna gazdasága ténylegesen összeomlott, ez vezetett a 2013-i forradalomhoz és aztán a belső-külső háborúhoz. A balti országokban néhány hónap leforgása alatt a helyi lakosság negyede-harmada veszítette el az állását. Akik mégsem, azoknak harmadolták, felezték a fizetését, az egyes családok vállára egészen hirtelen példátlan nagyságú adósságteher nehezedett.
– És Magyarország?
– A kétezres évek elején a nagy nemzetközi működőtőke- és pénzügyi befektetők Magyarországot tartották a legígéretesebb helynek az egész egykori szovjet blokkon belül. Arra fogadott mindenki, hogy Magyarország minden más szomszédjához képest gördülékenyebben fog tudni becsatlakozni nemcsak az EU-ba, hanem – Kelet-Európában elsőként – az eurózónába is. A forintot folyamatosan értékelték fel a piacok, részben mert az MNB – a külföldi bankárok figyelmeztetései és a nemzetközi kamatcsökkentési trend dacára – drasztikusan emelni kezdte a kamatokat. Ebből a helyzetből következett a rendkívüli lakossági eladósodás – a dráguló forinthoz képest egyre olcsóbbá váló svájci frankban.
– Így vált a magyar lakosság svájci frankot vagy szintén nagyon olcsó jent biztosító osztrák, Benelux, olasz, skandináv bankok kiszolgáltatottjaivá. Történetesen azon bankoké, amelyeket röviddel később, a 2008--i összeomlás bedöntött, s amelyeket aztán kormányaik kimentettek. De csak a saját bankjaikat szanálták, a magyar ügyfelekkel már nem törődtek. Ezek után a magyar emberek a nemzetközi pénzügyi rendszer áldozatának, kollektíve megszégyenített népnek érezték magukat. S közben kultúrasokként élték meg, hogy a válság közepette éppen ahhoz az IMF-hez volt kénytelen fordulni a magyar kormány, amely a volt kommunista országokban és általában a fejlődő világban a lehető legrosszabb hírnek örvendett. Magyarország nagy része kimondva-kimondatlanul a Nyugat, a Wall Street és a hazai politikai korrupció foglyának érezte magát.
– Ezt a közérzetet fokozta a maximumig az akkori ellenzék. 2010-re az EU-n belül Magyarországon jelent meg elsőként és egyedüliként a fővonalbeli közbeszédben a Nyugat- és az EU-ellenesség. Ennek képviselői arattak fölényes választási győzelmet akkor – és azóta kétszer is. Ez egyedülálló jelenség.
– Éveknek kellett eltelniük, amíg kiderült, hogy a magyar hatalomszerzési és gyakorlási modell – amely nem is a gyakorlatban, hanem a retorikában gyakorolt nacionalizmuson alapul – igenis életképes lehet bárhol Európában: Ausztriában, Olaszországban, sőt Németországban is azzá válhat. Ezt Nyugaton senki sem jósolta volna 2008–13 között. Egyedül Magyarország jelenlegi vezetői ismerték fel idejében, hogy a pénzügyi-gazdasági világválságnak olyan narratívát lehet adni, amely szerint „2008-ban a nemzetközi bankvilág rátámadt a kis nemzetekre, illetve hogy a nemzetközi bankvilág érdeke a migráció felgyorsítása, a kis európai nemzetek szétzilálása”. A lényegi üzenet 2010-től kezdve egyfolytában az, hogy a válság megismétlődése csak a nemzeti büszkeség, a nemzeti tulajdonban lévő bankok, a nemzeti tőke erősítésével, monopolizálásával akadályozható meg.
– És ez nem így van?
– Argentína, Venezuela, Zimbabwe friss példái alapján – tehát ahol ezt az elméletet a gyakorlatba ültették – azt kell tapasztalnunk, hogy nem így van.
– De az Egyesült Államok mégiscsak merőben másként kellett, hogy megélje 2008-at, mint Magyarország. A belpolitikai eredmény mégis hasonlatosnak tűnik. Ez hogy lehet?
– Az amerikai „kékgallérosok”, a munkásosztály – faji hovatartozástól függetlenül – a kétezres évek elején, közepén egységesen kezdtek lázadozni a nagyipari munkahelyek megszűnése és a reálbérek stagnálása, kimondatlanul a globalizáció ellen. George Bush 2007-re – már csak kudarcos iraki és afganisztáni intervenciói miatt is – nagyon népszerűtlenné vált: saját republikánus pártja is cserbenhagyta, és nem szavazták meg a Kongresszusban a Bush-kormánynak a gazdaság rendbetételét célzó javaslatait. Bush a válság kitörésekor, a rendkívüli intézkedések végrehajtásánál, a bankok kimentésénél – paradox módon – az ellenzékkel, a demokratákkal volt kénytelen szövetkezni. A széles közvélemény a jövő reményét Barack Obamában látta akkor.
Az új elnök azonban – mindent egybevetve – óriási csalódást okozott, a várt forradalom elmaradt. Az, ami megtépázhatta volna az évtizedek óta uralkodó demokrata és republikánus pénzügyi-gazdasági-politikai elit hatalmát, belterjességét és ami visszahozhatta volna Amerikába az elveszett munkahelyeket. Ezt a csalódást a végletekig tudták fokozni Obama kormányzásának utolsó éveiben az egyre befolyásosabb, radikálisan jobboldali, az elnököt, illetve a Wall Street bankárjait már faji-vallási alapon is támadni merő, elitellenes új republikánusok és médiájuk. Ezek a 2008-i válságot az elit, azaz a demokrata és republikánus fővonal, illetve a mögöttük álló Wall Street bűneként és az amerikai nép, azon belül is a fehér keresztény emberek elleni globalista összeesküvésként prezentálják. Ez a narratíva és a hozzá kapcsolódó rendkívül összetett, fortélyosan megtervezett propagandahullám ágyazott meg Donald Trump győzelmének.
– Tévedek, ha azt állítom, hogy 2008 valójában a globalizációs világrend krízise volt, amit aztán globális eszközökkel sikerült megfékezni, de a következménye a globalizáció szétzilálódása?
– Téved, ha azt gondolja, hogy a válságot sikerült koordináltan, egy globális kormányzási, legalábbis döntéshozatali mechanizmussal kezelni. Ennek az ellenkezője történt. Nemzeti szintű megoldások születtek, totális kudarcot vallott minden kollektív mentési kísérlet: minden egyes nyugati ország csak a saját „irháját” mentette, csak saját pénzintézeteinek feltőkésítésével foglalkozott.
– Amibe azonban kivétel nélkül mindannyian kapaszkodtak az egyetlen ország, az Egyesült Államok központi bankja, a Fed volt. 2008-ban és az azt követő két-három éven át egyértelműen kiderült, hogy a világ pénzügyi rendszere számára nincs más pénz, csak és kizárólag az amerikai dollár. Az európai, az ázsiai és minden más bank dollárban volt eladósodva, nem kellett senkinek sem akkor az euró vagy a jen, legfeljebb a svájci frank. A világ egész pénzügyi rendszerét az Egyesült Államok jegybankja mentette meg. Számolatlanul nyomtatta a dollárt és csatornázta át – áttételeken keresztül – az európai kormányokhoz, az európai és más jegybankokhoz, s azok adták tovább az ingyen dollárt saját kereskedelmi bankjaiknak.
– Az amerikai jegybank dominanciája a mai napig sem változott, s ez a helyzet óriási veszélyeket rejt magában. Donald Trump elnök szellemi hátországában, a radikális jobboldalon egyre nagyobb erőre tesznek szert ugyanis azok, akik az Egyesült Államok nem csupán kereskedelmi, de pénzügyi bezárkózását is szeretnék. Ha ezek megszerzik a valós hatalmat, akkor le fogják zárni a Fed és a más nemzetek központi bankjai között 2008-ban jól működő csatornákat. Egy következő nagy válság a szabad tőkés világ végét hozhatja magával, ha Trump nem tudna ellenállni saját nacionalista szélsőségeseinek.
