A határátlépés lehetőségei

Szabó T. Anna második novelláskötete, a Határ egy elbeszélői emlékezés történetképeinek összessége, amely a határátlépés lehetőségeit villantja fel. Ez az emlékezés asszociatívan működik, mintha dobozból kiborított fényképeket mutatna saját életéről az olvasónak, és elmesélné mellé a képek rétegeibe rejtett érzéseket. Linearitást mellőzve tülekednek elő gyerekkori és későbbi képek vagy jelenetek, de a címszavakhoz rendelt emlékezések mégis tudatosan rendezettek.

Az emlékezésegységeknek mindig van egy fő vezérvonala, mint például a köztünk élő angyalok felidézése, azon különböző életjelenetek sorozata, amelyekben valaki segítséget nyújt. Máskor a képeket a testrészeken való végighaladás idézi fel, egy következőben pedig egy helyre csoportosítva jelennek meg az álomélmények. Minden egységnek megvan a saját asszociációrendszere, amely figyelmen kívül hagyja az időbeli ugrásokat, inkább a hatások és az emlékképekben őrzött témák alakítják ki.

Ezek az emléktöredékek nyelvileg tömények, súlyos szavakat használ a szerző. Gyakran egy-egy mondat olyan, mint egy gyöngysor, amelyen minden szó-szem fénylik. A mondatokban erőteljes szavak villannak fel, amelyeknél a kirakott vessző és a kevés kötőszó miatt megállunk. Arra kényszerít, hogy ízleljük a szavak mágikus hatását, hogy feloldódjunk a sokféleségben. A novelláskötet négy fő egysége közül a másodikban, a Felnéz, lenéz című részben kezd igazán felerősödni a mágikus szóhasználat, beszippantják az olvasót a különböző országokból kiragadott hatásleírások.

A mindent átfogó határátlépés a szöveg és az olvasó viszonyában jelenik meg a legerőteljesebben. Az írói tudatos szóhasználat célzottan kényszeríti az olvasót a saját határain túlra, a szavak varázshatalmában bekövetkezik az énvesztés, mintha zeneként hatna a szöveg. Mire ez megtörténik, az elbeszélő utal is erre a fajta határátlépésre.

„Levendula. Malária. Határ. Batár. Abbázia. Kard, akard, arany, arány, áram. Kór, tor, kóbor por, forró bor. Toporgok. A nyelv eszközei megbabonázzák értelmünket. Dagonyázni a mondhatóság mocsarában, élvezni a hangalak örömét, hagyni, hogy bugyborogva elborítson. Borzongani, és nem érteni semmit. Engedni, mint az őrültnek. Ellenállni? Minek.”

A határátlépés továbbá megtörténik belső és külső szinteken. Külsőt tekintve ilyen az országhatárok átlépése, mint utazó vagy hazáját látszólag végleg elhagyó emberek képében, de az kérdéses marad, hogy mennyire sikerül ezt a szereplőknek a belső világukban is végrehajtaniuk. Ezek az emberi sorsok e probléma mentén mind keresztezik egymást a novelláskötetben, a hálózatuk a világra ráborítható szőnyegként jelenik meg, melyet az író köt a szemünk előtt.

A második egységben az eddig személyes, belső világról beszélő hang az önmagába befelé nézést átfordítja kitekintéssé, és kiterjeszti szavait az egész világra, felülről nézi az összes embert érintő problémákat.

Határátlépés még az álom és a valóság közti átjárás, a gyermek és felnőtt lét közti átmenet, a szerelem érzékelése, a diktatórikus hatalomból való kilépés. Érzékletes belső monológokkal beszél a test, a genetika, a nemiség, a belénk ivódott személyiség által felállított határokról, arról, hogy a testhatáron keresztül fogjuk fel érzékeinkkel a világot.

A második és harmadik novellaegység kitágított világlátása után újra szűkül a perspektíva, és visszatér az elbeszélő személyes emlékpillanataihoz, amelyek egy mégis mindenkit érintő határhoz kapcsolódnak: az emberi élet és a túlvilág határához. És ezzel feltárja az élet legnagyobb határátlépését: a halált.

„A csillárt levették, a múlt lezuhant, kialudt a lámpa, szétrepült és összetört minden, a hamut a szélbe szórták jeltelen, és a mosoly, minden nehézségen és ráncon és aggodalmon át is felragyogó szépség, elpárolgott a hűlő levegőben. Menthetetlenek vagyunk-e vajon? Vagy a tárgyakon és az árnyakon és a vágyakon túl megőrizhető-e valami mégis, valami belőlünk? Nem a csillár: a fény.”

Szabó T. Anna: Határ /Magvető, 2018