Nem tudom miért, de kell az életed

Olykor a szerelem ilyen, a férfinak nem teszik a nő, a nő nem érti a férfit, mégis randiznak, összeházasodnak, évtizedekig élnek egymás mellett, mintapárnak látszanak, és miközben naponta egymásra mosolyognak, az agyuk mélyén ott a kérdés: mit keresek én ebben a kapcsolatban?

A moziba szerelmes nagyközönség lehet így a lengyel–amerikai, ma már francia rendező, Roman Polanskival, nézi a filmjeit, olykor érti, máskor nem érti a történetet, de bárhogy alakulnak is a dolgok, csak ritkán tudja magát beleképzelni Polanski világába. Tudja a miértet, Polanski így látja a világot, ő meg úgy, találkozásuk olyan, mint amikor a sétálók és a hajléktalanok elmennek egymás mellett egy elegáns, bevásárlóutcán, közösen koptatják a járdát, ugyanazokat a kirakatokat bámulják, ugyanazt a levegőt szippantják, mégis teljesen más a közérzetük.

Valószínű, hogy Magyarországon egy átlagos néző, az életét is átlagosnak érzi. Megszületik, iskolába jár, dolgozik, családot alapít, beosztottként hajlong, főnökként utasít, gürcöl az önálló otthonért, az autóval, az unokával teljesül az álma, nyugdíjasként az akciós újságokból tájékozódik, és izgul, hogy utódainak legyen pénze, őt tisztességesen eltemetni.

Az átlagembernek kis titkai vannak, cukorbetegként krémest eszik, gyógyszerre alkoholt iszik, adózáskor keresi a kiskaput, A házastársak félrelépnek, és ha alkoholista vagy drogos valamelyik családtag, akkor elrejtik a házi kasszát. A nők csak egymás közt beszélik meg, hogy pengével esetleg gyantával szőrtelenítenek, a férfiak pedig bevallják, hogy nekik mindegy, csak nagy mellei legyenek.

Egy olyan társadalomban ahol a tolvajlás nyilvános, ahol az ország kifosztása maga a társadalmi mobilitás, ahol a bűnöknek nemhogy következménye, de még csak visszhangja sincs, ott az emberi életnek nincs értéke. Nem számít, hogy ki vagy, hogy mit csinálsz, igazán nem is érdekelsz. Itt közpénzt, aranyrudat, műkincset lehet lopni, senkinek sem kell a te szaros életed.

Igazából ezért nehéz megérteni Roman Polanskit. Ő sihederként megszökött a gettóból, hogy elkerülje a haláltábort. Férfiként átélte felesége meggyilkolását, aztán egy kiskorú megrontása miatt ismét üldözött lett. Sorsáról, pályájáról, szabadságáról politikusok döntöttek, miközben 2002-ben rendezői Oscar-díjat kapott A zongorista című filmjéért. Élete maga a regény, de a nagyközönségnek többnyire csak lapok jutnak ebből. Az Igaz történet alapján az alkotói válságról szól, arról hogy a művész kiüresedik, és nehezen töltődik fel. (Polanski?) Ezt kellene megértenie a mindennapok válságával szembesülő, állását veszítő, betegségével gyógyulást kereső, a közéletből kirekesztett nézőnek.

A magyar embernek, az átlagosnak, ez a válság maga az álság, ő bizony nem is sajnálkozik a vodkás poharas, vajas kiflis nyomoron. Neki a film nem szól semmiről, de ha félre teszi a forgatókönyv erőtlenségét, ha eltekint a befejezetlen mondatok halmazától, ha csak nézi a falon függő, de soha el nem sülő puskákat, akkor arra kell gondolnia, hogy itt két nő próbálja egymást lenyúlni, ellopni egymás életét, de hogy miért, azt épp úgy nem tudhatja meg, mint azt, hogy ki írja a folyamatosan érkező zsarolóleveleket.

Polanski jól elvan, sok pénzt elkölthetett a filmre, szépek a helyszínek. az operatőr A zongoristából ismert, lengyel honfitárs, Pawel Edelman ügyesen mozgatja a kamerát, a két női főszereplő: Emmanuelle Seigner (civilben a rendező felesége), és az egykori James Bond-lány, Eva Green belead apait, anyait, látszólag mindenki a helyén, csak a szék a moziban kényelmetlen. Lehetne puhább az ülőkéje, a popcorn pedig gyorsabban fogy az időnél…

Igaz történet alapján/D'aprés une histoire vraie / Based On A True Story/ francia–lengyel–belga thriller, 102 perc, 2017