A végső üzenet

A Pesti Magyar Színház a Sinkovits Imre stúdióban, Gera György fordításában, Szabó K. István rendezésében, Béres Ilona és Fodor Tamás előadásában mutatta be Eugène Ionesco tragikus tréfáját, A székeket. Főmunkatársunk véleményét ajánljuk olvasóink szíves figyelmébe. (A képeket Juhász Éva készítette.)

Az aprócska színpad homályában két alak rajzolódik ki. A háttérben egyenes derékkal ülő asszony, elöl görnyedt, a mélyben talán valamit szemlélő öregember. Ahogy derengeni kezd a szobában a fény, és elhangzanak az első mondatok, az asszony féltő szavai és a férfi elutasító reagálása, még csak az sejthető, az életbe belefáradt, a szenilitás és az állandó emlékezés mezsgyéjén botladozó, néha a félszavakból egészet is nehezen formáló két öreg próbálja kitölteni maradék idejét. Sok már aligha lehet hátra, hisz’ a férfi hetvenöt év házasságot emleget.

Szívbemarkoló, már-már lélektani játék a kezdet, hogy aztán egyszeriben átcsapjon a groteszk komédiába, elvigyen a ionescoi világ legmélyebb bugyrába. Amelyben már nem a jelenlévők számítanak, hanem azok, akik a maguk valójában nincsenek jelen, akiknek újabb és újabb székeket hordanak az öregek, hogy leültessék őket, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek, hiszen azért érkeztek, hölgyek és urak, még maga az Ezredes, sőt végül a Császár is, hogy meghallgassák az öregember élettapasztalatáról, a világ jobbításáról szóló végső üzenetét…

Az „üzenetet” egy drámaíró alkotásában, aki egész színpadi életművével maga volt az elszánt tagadás, és aki a hagyományos színház cselekményességet, az alakok lelki ábrázolását, és mindenekfölött a színház üzenetét tagadta. Aki fennen hirdette, a színház ne üzenjen, ne tanítson, ne akarjon még csak illusztrálni sem bármiféle társadalmi, vagy morális igazságot. Aki azt vallotta, a színházban csak a szétesett, értelmetlen, jelentésnélküli szavak képesek létezni.

Ennek a gondolkodásnak, színházi eszménynek egyik legkiteljesedettebb alkotása A székek, melynek előadásával még az amúgy is ritka Ionesco-előadásokhoz képest is keveset próbálkozott a hazai színjátszás. Az emlékezet egy 1996-i előadást idéz fel Törőcsik Marival és Iglódi Istvánnal, a rendező pedig Fodor Tamás volt, aki most Béres Ilona társaként játssza az öreget.

Megkésett bemutató volt, hiszen épp negyven év telt el azután, hogy egy Champs-Élysées-beli stúdiószínház előadását méltányolta az elismert író Anouilh a Figaróban. S ez az írás is elfogadottá tette az addig értetlenkedve figyelt darabot, A székeket.

Nálunk egészen más volt a helyzet, a magyar színházban a tiltott művek közé sorolták az abszurdokat, a magát franciának valló, román apától származó Ionesco műveit különösképpen. Nagy megkésettséggel kerülhettek csak az abszurdok színpadra. Akkor, amikor a világszínház már többé-kevésbé túllépett rajtuk. Nehéz megmondani, miként alakult volna a hazai színjátszás, ha idejében jöhetnek ezek az „anti-színházi” darabok. S nem akkor, amikor a világszínházban már az abszurd is múlt, amikor az abszurd is szinte hagyományos. Amikor a közönség érteni véli, elfogadja a hagyományost tagadó voltát, de nem rendül meg, nézi, mint a múlt igézetét. Azt mondja, érti, és tovább lép. Vagy mégsem? Évtizedek múltán eljöhetett az a pillanat, amikor nem csak két nagy színész jutalomjátékaként lehet üdvözölni A székeket, hanem újra létjogosultsága lehet Ionesco sűrű tragikomédiájának.

Szabó K. István rendezése rátalál a különös, néha a múltba révedő játékosságra, amely Ionesco darabjainak kiinduló sajátossága, amely elvezet a sötétbe forduló, fergeteges abszurditáshoz, a két öreg izgatott kapkodásához, ahhoz a tragikus irrealitáshoz, ahogy a székeket tébolyultan hordva, egymás mellé szorítva, a szobába képzelik vendégeiket, akik mind a férfi élettudására kíváncsiak.

A két színész, Béres Ilona és Fodor Tamás alakításában pontosan egyensúlyoz Ionesco világában, ahol az író szerint „Semmi nem komikus, minden tragikus. Semmi nem tragikus, minden komikus. Minden reális, irreális, lehetséges, lehetetlen, felfogható, felfoghatatlan.” Megmutatják a szeretetet és az ellenszenvet, a megélt fölöslegességet, a félelmet az elmúlástól és az elmúlás iránti vágyát, az illúziót, hogy átadhatják tapasztalatukat, hogy nyomot hagyhatnak a világban. Fájdalmasan nevetségesek, megrendítőek.

A látványt is tervező rendező és Szatmári J. Ottó zárt, zsúfolt színpadképében, Rátkai Erzsébet ruháiban, Ovidiu Iloc zenéjétől kísérve a két, remeklő színész és az artikulálatlan, jelentésnélküli hangokat kiejtő csupaszőr szónok, Papp Csaba döbbenetesen mutatja meg az életüzenetek, a kommunikáció, az utak végességét.