Hát, jól fejbe csapnak

Kell a korhatár! A mozikban ott a karika, benne a szám, a néző pontosan tudja, mire számíthat, nagy meglepetés nem érheti. A Pesti Magyar Színházban is felkészítik a látogatókat, már az előcsarnokban közlik velük, hogy nyugalmukat csúnya szavakkal, különleges hangokkal, fényekkel zavarják, a szívbetegek vegyék be gyógyszereiket, a mobilt pedig tessék kikapcsolni, nem kell a mentőket hívni, játék ez tragikomédiának nevezve. (A képen: Richárd: Vilmányi Benett)

Az ember fegyelmezetten bemegy a nézőtérre, leül a székébe, és húsz percen át hallgatja, hogyan brummog egy éhes medve, amikor elviszik előle a mézes csuprot. Persze, lehet, hogy nem maci a hangadó, lehet, hogy zene vagy valami ahhoz hasonló, dallama nincs, viszont a nyugalom megzavarására tényleg alkalmas, egy jó pont a szervezőknek, nem csapják be az érkezőt.

A néző, nem tehet mást, kivárja a ricsaj végét, és amikor kigyúlnak a fények élet költözik a színpadnak feltüntetett ócskatelepre, szóval a néző ekkor azt hiszi, hogy megpróbáltatásainak vége, pedig az első felvonás csak akkor kezdődik.

A drámairodalom sok első felvonást adott már a világnak, de ennyire biztosan csak kevés biztathatta a nézőt, hogy türelem, a második jobb lesz. És igazából itt, a fészkelődés és értetlenség állapotában hiányolja az ember a korhatár megjelölést. Nem az előadásnak, hanem a kritikusnak. Mert egy bizonyos kor felett nem szabad véleményt mondani, a klasszikusokhoz szokott veterán nem biztos, hogy érti a formabontást, az utca nyelvezetét, és a mimikát keresve elmegy a magasra értékelhető szertorna-gyakorlatok mellett. Ráadásul egy idősebb kritikus már rosszul hall, nem érti a mondatok végét, a monológokat is motyogásként éli meg, szinte szomjazza a nagyapát játszó Kovács Zsolt szavait, amikor ő beszél, nem kell tekergetni a hallókészüléket, minden érthető.

A Balta a fejbe amolyan kísérleti játék, figyelmet, ideget próbára tevő. Az író, Lőrinczy Attila Shakespeare-drámák fő vonulataiból, a szereplők karaktereiből, plusz a Terminátor- vagy a Ghost-filmek hangulatából csinált valami mai kordrámát. A tévéért rajongó az Aranyélet sorozatából is felfedezi a maga kapaszkodóját, ám hiába nyúl utána, elhúzzák előle.

Egy 35 éves rendező, Horváth Illés próbál a káoszon úrrá lenni, hagyja a dolgokat megtörténni, a felfordulás attól felfordulás, hogy nem tesszük helyükre a dolgokat, főként akkor, ha nincs is helyük, gondolhatja. Igazából az a baj, hogy egy felnőtt már csak sóvárog az ifjúságért, próbálna úgy mozogni, lökni a szöveget, ledönteni a csajt, de hiába, ezért irigykedik, mert az ifjú szereplők még sok mindent még nem tudhatnak a mesterségről, és vélhetően az életről sem.

De ez szemmel láthatóan nem zavarja őket, magabiztosan mondják, hogy színészek, Shakespeare korában a londoni Globe is ebből a virtusból épült, és lám, mi lett belőle. A kritikus megadja magát, de nem elvtelenül, a második rész minőségileg élvezhetőbb az elsőnél, a vicceskedést felváltja a humor, zene is lesz, cselekmény is, gyilkossági kísérlet, önvédelem, tisztelt bíróság, ne tessék ítéletet mondani, ezek már új bizonyítékok, kezdődhet elölről a tárgyalás.

A tényállás, hogy van egy család, tagjai átlagosan élnek, átlagosan szeretik, illetve nem szeretik egymást, átlagosan zakkantak, átlagosan dugnak, átlagosan vágynak arra, ami nincs, és ha megkapják, akkor továbbra is átlagosan érzik kisemmizettnek magukat. Többet nem is kell róluk tudni, legfeljebb azt, hogy nem kedvesek, vendégeket ritkán hívnak, ha valaki mégis hozzájuk menne, akkor vigyázzon a nagyapa kávéjára, hamvasztás utáni port használ fehérítőként.

A szereplők jól elkülöníthetők: Csarnóy Zsuzsa, Hámori Ildikó, Móga Piroska és Kovács Zsolt a felnőttek, szépen beszélnek, a kavicsok között malomkövek, kár, hogy nincs mit őrölniük. Vilmányi Benett és Gáspár Kata, a fiatalok, ügyesen mozognak, semmi baj velük, de beszélgetés közben azért nézhetnék egymást, még akkor is, ha jelmezük nem csábításra lett tervezve. Takács Géza barátként és felbujtóként, Dunai Csenge csajsziként jó formát hoz, egy klasszikusban Jágót vagy a fekete hattyút idéznék, de ha Balta a fejben, akkor csak a velős megállapítás marad: a konditerem nem üzemi konyha.

Gémes Antos illetve Kálid Artúr a részletekre ügyelő bérgyilkosok, fapofák, cuki pofák, igazi nagy arcok, tetszési indexüket pártok is irigyelhetik. A második rész végén, a túlvilágról hazatérő, Bede Fazekas Szabolcs leül a magas fémketrec tetejére, fia, Richard (Vilmányi Benett) mellé, és az apák szokásához hűen próbálja összefoglalni az élet értelmét, a darab eszmeiségét.

Nincs könnyű dolga, nem is strapálja magát, Shakespeare, amit kellett, azt elmondta a Richárdokról, és a Richárdoknak, Bede Fazekas Szabolcs inkább idősebb partnereihez fordulna, széttárná kezeit, és a klasszikust idézné: színház az egész világ.

Nem kell szeretni, csak elfogadni…

Pesti Magyar Színház. Lőrinczy Attila: Balta a fejbe.

Richárd: Vilmányi Benett E.H. Erzsébet, Richárd anyja: Csarnóy Zsuzsa, Jászai Mari-díjas. Buci, Richárd barátja: Takács Géza. Apika, Richárd nagyapja: Kovács Zsolt, Jászai Mari-díjas. Anyika, Richárd nagyanyja: Hámori Ildikó, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész. Anna, Richárd nagynénje: Móga Piroska.

Kismargó, Richárd unokahúga: Gáspár Kata. Bitó, első bérgyilkos: Gémes Antos. Szenes, második bérgyilkos: Kálid Artúr. Richárd atyjának szelleme: Bede-Fazekas Szabolcs. Csajszi: Dunai Csenge E.H.

Díszlet: Pater Sparrow. Jelmez: Gálvölgyi Anett, Miovác Márton. Maszk: Ipacs Szilvia. Zene: Zságer-Varga Ákos. Mozgás: Elek Ányos, Horkay Barnabás. Dramaturg: Horváth János Antal. Súgó: Deme Zsófia. Ügyelő: Sipos Csaba.

Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes, Anna Wolszczak. Rendező: Horváth Illés.