Huszonötödször: rákellenes nap – gyógyító remény

A magyar rákkutatás úttörőjére, dr. Dollinger Gyulára is emlékeznek az érintettek 1993 óta április 10-én, a rákellenes napon. Hazánkban a daganatos megbetegedések a vezető halálokok között szerepelnek[1]. Hogyan éli meg a beteg, amikor egyértelműen megállapítják a betegségét, és miként tudja ő maga is támogatni a kezelést?

Ismervén a statisztikákat (a KSH adatai szerint 2016-ban csaknem 33 ezren haltak meg rákban[2]) egyáltalán nem meglepő, hogy az emberek félnek attól, hogy előbb-utóbb eléri őket vagy családtagjukat a betegség. Bár van a megelőzést, a korai felismerést szolgáló szűrővizsgálatra akár ingyenes lehetőség is – pl. mell- vagy méhnyakrák-szűrés –, még mindig kevesen élnek vele. Sokan félnek szembesülni a problémával. Lehet, hogy szokatlan testi tüneteket észlelnek magukon – nyelési zavarok, szédülés, súlyvesztés, be nem gyógyuló seb –, de halogatják az orvos felkeresését. Vagy: bár tisztában vannak vele, hogy a családban halmozottan fordultak elő daganatos megbetegedések, mégsem járnak rendszeresen szűrővizsgálatokra.

A diagnózis közlése nem csupán a beteg, az orvos számára is rendkívüli, drámai esemény. Amikor a körültekintő orvosi vizsgálatok során diagnosztizálják a rákot, a beteget a legtöbb esetben sokként éri a hír. A tudat, hogy rákos beteg, súlyos lelki megrázkódtatással, megpróbáltatással jár. A betegekben gyakran felvetődik a kérdés, hogy miért pont vele történik mindez.

Előfordulhat, hogy a beteg nem akarja elhinni a diagnózist és másféle betegséggel kapcsolatos vizsgálatokat is elvégeztet magán, alternatív megoldásokat keres. A halogatás veszélyes lehet, mert a daganatos betegségek esetében a korai a felismerés után nyomban elkezdendő a kezelés.

Az is gyakran előfordul, hogy a betegek a diagnózis hallatán lelkileg annyira összeomlanak, hogy teljes mértékben elutasítják a lehetséges kezelések bármilyen formáját.

Vannak betegek, akiknél ez a lelkiállapot a kezdeti bizakodást követően, néhány hónap után következik be, kilátástalannak érzik a helyzetüket és elutasítják a további kezeléseket.

Sokat számít ezért, hogy a kezelőorvos mennyire együttérző, miként közli a diagnózist, mennyire tud együtt gondolkozni és mérlegelni a beteg előtt álló, a számára leginkább személyre szabott terápiás lehetőségeket. A terápia részletezése mellett az is segítség lehet a beteg számára, ha a betegséggel kapcsolatos lelkiállapotról, annak lehetséges ingadozásairól is elbeszélgethet a kezelőorvossal, esetleg pszichológus bevonásával.

Kezelés közben is szembesülhet a beteg nehézségekkel. A kiszolgáltatottság érzése még az egészségest is elkeserítheti, türelmetlenné teheti. Ilyen lehet például a hosszú várakozási idő a kezeléseknél, a nehézkes időpont-egyeztetés, még az is, ha a kezelőorvos nehezen érhető el a beteg számára fontos pillanatban.

Nincs általános szabály, de a legjobb, ha a családtagok minél előbb tudomást szereznek a betegségről, és túlesve az első ijedtségen mielőbb át tudják csoportosítani energiáikat a beteg támogatására. Számítani lehet arra is, hogy sokan nem megfelelően reagálnak: megijednek, sajnálkoznak, eltávolodnak, vagy hiteltelen forrásokból származó csodagyógyszerekre próbálják rábeszélni a beteget. Szerencsére mindig vannak, akik erőt adnak a betegnek a küzdelemhez, és ennek felbecsülhetetlen értéke van annak a szempontjából, aki úgy érzi, hogy összeomlott az élete.

Az új helyzetben minél előbb fel kell mérni a gyakorlati következményeket: a kezelések miatt napok eshetnek ki a munkából, sok esetben változtatni kell az addigi életmódon, a családon belüli munkamegosztás is változik, és mindezeknek anyagi vonzata is van. Sok akadály először leküzdhetetlennek látszhat, de támogató környezettel az alapvető problémákra megnyugtató megoldást lehet találni, és ez a beteg gyógyulásához is alapvetően hozzájárulhat.