Robotok szörnyek ellen, két puszival

A világban az a jó, hogy mindig meg lehet menteni. A filmiparban külön szakma a világmentés, James Bond, Jason Bourne, Ethan Hunt a legismertebb mesterek, bizonyos időszakonként feltűnnek a vásznon, leszámolnak az ügyeletes ellenséggel, megölelik az aktuális jó csajt, aztán mennek vissza a forgatókönyvek íróihoz, hogy kitalálják, legközelebb ki jöjjön az ágyukba, és szembe velük.

A Tűzgyűrű: Lázadás is ilyen világmegmentős film, különösebben megjegyezhető hős nélkül, bár a főszereplő nigériai-angol, John Boyega ott volt a Star Wars: Ébredő erő változatában, és Clint papának köszönhetően Scott Eastwood is jó név a stábban. Ebben a történetben az ellenség nehezen azonosítható, egyszer van aztán nincs, megszoktuk már az ilyesmit, mi kerítéssel, plakátokkal védekezünk ellenük, nem is törnek be hozzánk, bezzeg a filmben, ott felkorbácsolják az óceánt, összetörik a díszköves járdákat, tereket, és úgy jönnek, hogy nem mondják meg, valójában mit szeretnének, de az biztos, hogy sem dolgozni, sem imádkozni nem akarnak.

Ilyen hülye és ennyire félelmetes betolakodókat ritkán látni, ocsmány a pofájuk, nyálkás a bőrük, hatalmas a testük, ráadásul szarvuk van, de a megcsalt férjek nézhetik nyugodtan, semmi utalás nincs párkapcsolati válságra, szerelemnek se híre, se hamva, két puszi a szex, már-már érthetetlen, hogy miért is kell ezt az ingerszegény világot megmenteni.

A film sok erénye közül az egyik, hogy nem traktál felesleges részletekkel. Ha valaki összefüggést keresne ok és okozat között, az rögtön a csata közepén találná magát. Drónok kontra Kaudzsuk, azaz robotok az óriásszörnyek ellen, olyan ez, mint a Fradi–Újpest szurkolótábora, utálják egymást, a történelmi háttér ismerete nélkül is. A tudós vélhetően azért zavarodik meg, mert ez mostanában olyan úri betegség, ráadásul a rang a diagnózist is befolyásolja, az egyszerű ember csak úgy megbolondul, de ha politikus, akkor kimerül, rosszabb esetben pszichiátriai kezelésre szorul.

Szóval: ne csodálkozzunk, ne kérdezzük, hogy kerül a tegnapi jó fazon, mára a rossz oldalra, miért fordul szembe egykori barátaival, fogadjuk el, hogy a világot nem érteni kell, hanem megmenteni.

Végezetül egy személyes élmény. Ifjú korom egyik munkahelyén páternoszter közlekedett az emeletek között. Ha valaki, az utolsó szint után, bent felejtkezett, annak sem lett baja, a fülke nem fordult a feje tetejére, az utast eredeti testhelyzetében hozta vissza, és vitte, immár lefelé. Egyszer egy kollégám Vidám Parkot ígért vidéken élő keresztfiának. A srác megérkezett, de a keresztapának sürgős dolga akadt, nem hagyhatta el a munkahelyét. Becsületét mentve a fiút behozta az irodaházba, feltette a páternoszterre, és azt mondta, hogy liftezzen, ez is olyan jó, mint a Vidám Park.

Nos, valahogy így vagyok én is a Tűzgyűrű csatáival, a robotok és a szörnyek összecsapásával. Játéktermekben, a számítógép képernyőjén ugyanez látható: Start gomb az indulás, a jobb kéz középső ujja idegesen pihen a ravaszon, a mutató dobja a gránátot. A gyerekek játszanak, megvannak díszletetek, színészek nélkül is, jól érzik magukat a saját világukban.

Minek ehhez film?

Tűzgyűrű: Lázadás / Pacific Rim: Uprising; magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 111 perc, 2018. Rendező: Steven S. DeKnight; forgatókönyv: Emily Carmichael, Steven S. DeKnight, T.S. Nowlin; operatőr: Daniel Mindel; zene: John Paesano; vágó: Zach Staenberg.