Amikor megállapodtunk…

Ki a jobb? Általános iskolába jártunk, a helyi tanácsnak köszönhetően sok sportágban vetélkedtünk, de a foci kimaradt a rendszerből. Mi, felső-kispesti Vécsey utcaiak azt mondtuk, hogy mi vagyunk a kerület legjobbjai, a Kossuth tériek meg azt, hogy ők. A többi iskola messze volt, hetvenkedésünk híre hozzájuk nem jutott el. Azt, hogy melyik fiúnak nagyobb a fü..je, azt a mosdóban eldönthettük, de a focigyőzelemhez gól kellett, nem mérőszalag.

A suliban én bolondultam a legjobban a labdáért, még szövetségi kapitánynak is kineveztem magamat, a többiek nem ellenkeztek. A Kossuth téren a kis Stiller volt a főnök, a tükörképem, magasságban, súlyban, fociszeretettben, legfeljebb abban különböztünk, hogy ő jól tanult, híre ment az ilyesminek, én meg csak iskolába jártam. A nagy Stiller, a kicsi fivére, válogatott szinten kézilabdázott, gólokat lőtt a müncheni olimpián, de aztán szélhámos lett, a pályáról a börtönbe ment, öccse az ő árnyékában maradt kicsi és tisztességes.

Nos, hozzá, a kis Stillerhez, mentem megállapodni. Tanítás után az utcán találkoztunk, semmi száraz pogácsa, semmi handa-banda, csak a szándék, döntsük el, ki a jobb. Körülbelül tíz perc kellett a részletek tisztázáshoz. Megbeszéltük, hogy melyik napon, hány órakor találkozunk a Vasas Dinamó pályáján, öreg kőbányaiak emlékezhetnek, a bolgár kertészet mögötti, földes területre. Bíró nem kell, mondtuk, a vitás esetekben, mi döntünk, és ezt a többiek elfogadják. Olyan szót, hogy konszenzus, nem ismertünk, nélküle lettünk felnőttek.

A meccset lejátszottuk a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben, békében. Egy tornából felmentett mérte az időt, a les szabályát elfeledtük, ha valakit véletlenül megrúgtunk, elnézést kértünk, amikor kiment a labda, megálltunk. Sportszerűek voltunk, de ezt nem mondtuk, 13-14 évesen csak arra vigyáztunk, hogy ne csaljunk. A meccs végén kezet fogtunk, én még össze is ölelkeztem a kis Stillerrel, aztán mentünk haza.

Egy góllal győztünk, az eredményt a vesztesek zokszó nélkül elfogadták. Hamarosan visszavágunk, mondta a kis Stiller, de tévedett. Közeledett az évzáró, a srácok többsége a továbbtanuláson törte a fejét, a jobbik címet utódainkra hagytuk, de ők nem szerették annyira a focit, a vetélkedő abbamaradt. Mi pedig felnőttünk, családot alapítottunk, karriert csináltunk, az adott szó becsületét őriztük. Soha nem estünk kísértésbe, igaz, a politikától valamennyien távolmaradtunk.

A Vécsey iskola még áll, de a Kossuth téri épület már a bíróságé, a bolgár kertészetet és Vasas Dinamó egykori pályáját beépítették, a régi időkre ma már semmi sem emlékeztet.