A 13. apostol – bibliai történet Mária Magdolna szemszögéből

A véletlenek furcsa játékaként éppen annak az Andrew Lloyd Webbernek a 70. születésnapján került sor Garth Davis Mária Magdolna című filmjének premier előtti bemutatójára, aki az 1970-ben készült „Jézus Krisztus szupersztár” című musicaljével forradalmasította a Biblia történetének feldolgozását, és különösen Mária Magdolna pozitív megformálásával teljesen új színben mutatta be a Megváltó egyetlen nőnemű társát.

Azóta jó néhányan próbálkoztak több-kevesebb sikerrel Jézus és Mária Magdolna kapcsolatának értelmezésével, Martin Scorsese sokat vitatott Jézus utolsó megkísértésétől a Da Vinci-kódig, így az ember kevéssé érti, hogy miért is gondolta most úgy a mára már kimúlt Weinstein cég, hogy nekirugaszkodik a téma n-edik változatának. Ez a kérdés, sajnos, a film megtekintése közben is végig ott marad a levegőben, mivel semmi olyan ötlete nem volt a forgatókönyvíróknak (Helen Edmundson és Philippa Goslett), ami alapot adna erre a vállalkozásra. A történet lassan, nagyon lassan csordogál, két órásra széthúzva a pár oldalnyi epizódot Krisztus és Mária Magdolna életéből.

Bár általában nem illik elmesélni egy film végét, de ez esetben inkább hasznára válik a nézőnek, ha előre tudja a választ arra, hogy mi az aktualitása ma a mindenki által tökéletesen ismert történetnek. Egy rövidke lezáró üzenetből ugyanis megtudható, hogy 2016-ban a Vatikán elismerte: Mária Magdolna nem volt prostituált (ezt csak a 6. század óta terjesztette róla az az egyház, amelyik oly sokat köszönhetett neki, ha elfogadjuk e film koncepcióját), és a tizenkét apostollal legalább is egyenértékű segítője volt a Megváltónak, és aki egyedüliként volt tanúja mind Jézus halálának és temetésének, mind pedig feltámadásának.

Ezen kiinduló gondolat alapján remek filmet is láthatnánk, mint ahogyan annak a felsejlő szempontnak is sokféle lehetséges megjelenítése lehetne, amelyet leginkább a „Minden sikeres férfi mögött egy nagyszerű nő áll” közmondásunk fejez ki. Az ausztrál rendező azt sugallja, hogy Mária Magdolna nagyban erősítette Jézusnak az elesettekkel szembeni odaadását, a nőket egyenjogúan kezelő hozzáállását, a törődés, a megbocsátás és a felebaráti szeretett megnyilvánulásait, dacolva az apostolok sokkal harciasabb magatartásával is, ugyanakkor Mária Magdolna igyekezett idolját annak rossz pillanataiban nyugtatni, vigasztalni, illetve nyugtatni az egyre fékevesztettebb halálba rohanása közben.

Sajnos azonban a rendező és főként a forgatókönyvírók rendkívül gyáván nyúltak az unos untalanig ismert alapanyaghoz. Mária Magdolna, akit a rendkívül szép, bár szerepénél kissé idősebb Mara Rooney játszik, és Jézus, akit pedig a köztudomásúlag 33 évesen kivégzett Krisztusnál kerek tíz évvel öregebb (ami alaposan meg is látszik rajta) Joaquin Phoenix Puerto Ricó-i származású amerikai színész alakít, ebben a filmben szinte mindennemű érzelem nélkül élik át közös pillanataikat. Éppúgy, mint az érzelmekre meglehetősen sok alkalmat adó egyéb történéseket, beleértve a keresztre feszítés borzalmait is.

A kettőjük közti szenvedély sem izzik fel egy pillanatra sem, sőt, az sem derül ki a filmből, hogy mi is valójában az az érzés, amely összeköti őket – a hiten kívül. A rendező nem merte felvállalni, hogy testvéri szeretet, tanítványi rajongás, szerelem, esetleg testi vonzódás megjelenjék a főszereplőkön, ami annál is anakronisztikusabb, hogy a két színész a forgatás közben egymásba szeretett, és azóta is együtt él.

A történet többi szereplője (egytől egyig ragyogó színészek!) szintén nehezen találja a helyét ebben a monoton melankóliában, ahol sem szó szerinti, sem történelmi szerepe nincs megírva, a karakterek pedig akár egymással is felcserélhetők lennének, annyira jellegtelenek. Ebből a szempontból üdítő kivétel a töröknek született francia színész, Tchéky Karyo alakította apafigura. A francia művész szokásához híven szeretni való, ugyanakkor erős érzelmeket keltő, ízig-vérig hiteles, élő személyt varázsol Mária Magdolna apjának szerepéből. 

Az egyedül némi újdonságot hozó történetszál Judásé, akinek sokszor vitatott motivációja ezúttal talán hihetőbb, mint a különféle előző megközelítésekben: a feleségét és gyermekét vesztett férfi árulása révén akarja belehajszolni Jézust az ígért Mennyei Királyság mielőbbi beteljesítésébe, hogy ezáltal újra szeretteivel lehessen, majd nem az árulás, hanem eme képzete Jézus kivégzése miatti szertefoszlása okán követ el öngyilkosságot. (Valószínűleg ezért nem jelenik meg a Júdás-pénz motívuma sem a filmben.)

Amiért érdemes lehet megnézni a filmet, az az egészen különleges látványvilág, amit az amúgy egyszer már Oscar-díjra jelölt rendező megteremtett (aki a Lion című filmje részesült ebben az elismerésben). A Szicíliában felvett tájképek lenyűgözőek, és valószínűleg még a természetet jól ismerők számára is magával ragadóak, mivel a kopár hegyeknek annyiféle, egymástól teljesen különböző, mesésen szép részletét mutatja meg. Képkockái (már ha lennének ilyenek a digitális korban) külön-külön is egy fotópályázat nyertesei lehetnének, avagy festményként is megállnák a helyüket. A trükkfelvételekkel (CGI) újrateremtett korabeli Jeruzsálem látványa pedig önmagában is megérné a mozijegy árát, és érthetővé teszi a néző számára, hogy a kopár hegyek között parányi, eldugott településeken, mostoha körülmények között élő zsidóknak miért volt életre szóló élmény fővárosuk és a Templom felkeresése. 

Ugyanakkor elég zavaró, hogy a jelenetek döntő többségében a legszélesebb panorámák premier plánokkal váltakoznak, az átmeneti lehetőségeket az operatőr (Greig Fraser) szinte sosem használja, így még az Utolsó vacsorán sem láthatjuk egy pillanatra sem valamennyi résztvevőt együtt. Javasolható a reménybeli nézőknek, hogy minél hátrábbról tekintsék meg a filmet, mivel a rengeteg premier plán közelről jóformán élvezhetetlenné teszi a vetítést. 

A Jacqueline Durran tervezte jelmezek is egészen különlegesek a filmben. A csodálatosan egyszerű, természetes anyagokból, főként lenből készített ruhák és kendők egyrészt reflektálják a tájképek színeit, a szürke és a bézs millió árnyalatában játszva, másrészt viszont apró jelekkel (színárnyalatokkal és textúrákkal) az egyes szereplők társadalmi státuszának nüansznyi különbségeit is kifejezik.

Összességében tehát inkább a szép, mint a jó filmek szerelmeseinek ajánlható ez az alkotás.