Egy kicsit dühöngünk, jólesik

Bizony, az idő nem szépít, és amikor öregít, akkor sem biztos, hogy okosabbá tesz. John Osborne angol színész-segédrendező 1956-ban drámát írt Dühöngő ifjúság címmel. Egy kicsit magáról, a környezetéről, hiányzó barátairól, a kilátástalanságról.

A világnak, és főként Magyarországnak a dátumról, nem az összezárt, a kitörni képtelen korosztály vagy a frusztráció jut eszébe. Aligha véletlen, hogy darabot sokáig nem játszhatták hazai színházban, a hatalom azt mondta, ami 56-os az osztályidegen. A szerzői fantázia régen a kilátástalanságot, mint ruhát, húzta a szereplőkre, de az agresszió, a beletörődés, a csalódottság, mára nemzeti viselet.

John Osborne, 1929–94 (Kép: irishtimes.com)

Megszámlálhatatlan helyen játszották a dühöngő ifjúságot, a kritikusok szinte mindenütt méltatták, pedig aligha érthették a főszereplő Jimmy viselkedését. Gondolhatták: ilyen figura nem létezik, a való világban senki sem lehet ennyire agresszív, betegesen gyanakvó, mindenütt ellenséget kereső, az érkezőket elutasító, a barátokat semmibe vevő.

Jimmy sokáig maradt a drámairodalom előzmény nélküli teremtménye, apjának a fantáziát, anyjának a skizofréniát tartották. Aztán, ahogy telt az idő: Jimmy felbukkant a mindennapokban, eleinte csak orvosi esetként a tébolydák rácsainál, később járókelőket zaklatott a járdán, most pedig már elfogadott alakja a közéletnek, olykor meg nem értett, esetleg elfogadott művész, vélt vagy valós igazáért harcoló feltaláló, nem ritkán kolompot viselő politikus, tömegeket mozgató, mert a tömegek a csendnél, jobban szeretik a mindenkori Jimmy, és a kolomp hangját.

A véletlennél nem több, hogy a Dühöngő ifjúságot a Belvárosi Színház március 15-én mutatta be: a premierrel csaknem egy időben a diákok Budapesten az Operaháztól a Múzeum kertig tüntettek. Jimmy nem ment ki az utcára, apróbb rendzavarásnál több nem történt, a hatalom rendet tartott.

Osborne gondolatai valósággá váltak, a színpadi gyűlölködés életérzés lett, a néző még azt is hihette, hogy székéből nem egy angol lakásba lát, hanem ott van a nagygyűlésen, és úgy rázhatja az öklét, ahogyan csak akarja.

A szövegkönyvet Nádasy Ádám fordította magyarra, ezzel feladva a leckét a rendező, Znamenák Istvánnak.

A kritikus nincs ott a próbákon, a végeredményt, a kész művet látja, nem ismerheti a tapshoz vezető vitákat, a megvalósítást megelőző elképzeléseket, ezért sem tudja, csak gondolja, hogy a rendező, ebben az esetben, ellentmondva a darab tartalmának, sok szabadságot adott színészeinek, szinte rájuk bízta, hogy ők mondják, mutassák meg milyennek képzelik el magukat a színpadon. Ha így volt, ha nem, az első percek elfogódottsága, a premierdrukk után, minden beindult, működött.

Papp Jánosnak nem okozott gondot az ezredes apuka megformálása, és Járó Zsuzsa is hozta, a hirtelen betoppanó, barátnőből lett csábító szerepét. A megtűrt barát, Ötvös András laza maradt, a fajsúlyos mondatok nem nyomták össze. Szabó Kimmel Tamás most nem hozta le a csillagokat az égről, de megmászott minden magasságot. Amit Jimmy szerepként adhatott neki, azt elfogadta, egy-két bizonytalansága a kezdettel magyarázható, talán még gondolkodott a jobbnál is jobb megoldáson, néhány további előadás és megtalálja.

A névsor végére kívánkozik Kovács Patrícia, pedig az elején lenne a helye. Nem mondom meg, mikor kezdett a pályán, csak azt, hogy milyen skatulyában. Ha butuska szőke, ha romantikus lányka kellett, akkor őt húzták elő. Amikor nem volt más közönségvonzó, akkor a mosolyáért jött a néző. És most, a Dühöngő ifjúság Alisonjaként, a drámát, a hivatását, olykor talán a saját, a ruhát vasaló, a boldog családra vágyó Kovács Patríciáját mutatta meg. Mindent magából, mert ennél több nincs. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből, ha valaki csak őt nézte, a mozdulataiból, a grimaszaiból mindent megértett a női kiszolgáltatottságból. Hétszáz néző a tanú, előadás közben a sminkes nem rohant fel a színpadra, nem kente fel a szomorúságot, a fájdalmas hónapokat Alison arcára, ez az arc mégis pillanatról pillanatra változott, mintha nem is a színház, hanem a természet osztaná a szerepet.

Összegzéskén: nem könnyű darab, nem könnyű előadás, de sokan vagyunk, elbírjuk. Igazából még élvezzük is, hogy tarthatjuk – a magasba. Ott a helye.

John Osborne: Dühöngő ifjúság. Fordította: Nádasdy Ádám. Rendező: Znamenák István. Producer: Orlai Tibor. Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Papp János. – Belvárosi Színház, Budapest, VII., Károly krt. 3/a.