Férfierő elvéve, megtapsolva

Manapság már raccsolva is lehet műsort vezetni, színvakként festeni, szüzen szülni, a semmit szorozni: a világ így, az ellenmondásaival teljes. Elszokunk a tudástól, a felkészüléstől, a mesterré tevő gyakorlattól, ha mégis ilyesmivel találkozunk, csodálkozunk.

A budapesti Centrál Színházban bemutatott Delila nem szerzői csúcstermék. Ennél jobbat, szórakoztatóbbat, ismertebbet is adott Molnár Ferenc (1878–1952) a világnak, de a mostani előadásnak, nehéz párját találni. Mintha valaki egy már-már lepukkant puskával találna el minden lehetséges célpontot. Vígjátékot látunk, és nevetünk. Egy vendéglős elcsábításában a korosodó férfi gyarlóságát, és a női leleményt egyszerre fedezzük fel. Megértjük.

A darab 80 éves, de hetvenet is letagadhatna. Valamikor, a Centrál Színháznak otthont adó épületben tartották az ősbemutatót: Somlay Artúr, Darvas Lili, Muráti Lili, Mály Gerő játszott benne, ha élnének, ők is tapsolnának az utódoknak. Ők is, mert a közönség tapsol. Nemcsak az előadás végén, a szokásos bevonuláskor, hanem jelenetek közben is. Megvárják a mondat végét, a színészi levegővételt, aztán bravóznak, dübörögnek, verik a székkarfát. Színház ez, kérem, nem választási nagygyűlés, őszinte a tetszésnyilvánítás, itt kémia van, egymásra talál a fenn és a lenn, ha a szeretet lavinaként jönne, mindenkit elsodorna.

A történet egyszerű, a tanulság sem bonyolult: a pénz nem boldogít, de jó, ha van. A közélet nyomon követői felfedezik az aktualitást: a házaspár ki- és bevándorló, Londont még mindig emlegetik, de már itthon vannak, itthon érzik jól magukat, tényleg 80 éves a mese. A jelmezek, a díszletek ízlésesek, hitelesek , az embernek kedve támad betérni a vendéglőbe, rendelni, és a végén borravalót adni. Még az apróságok is feltűnően rendben lévők, a plakátok a falon, a színváltozást kitöltő duett: Weszely Ernő tangóharmonikája, Gats Éva éneke, is hozzáadott értéke a csodálatos összhatásnak. A színészek hozzák a formájukat, amit tudnak, azt kiadják magukból. És kiderül, hogy sokat tudnak.

Stohl Andráson nem fogott a tévés átok, ott vezethet vetélkedőt, de a színpadon szakmája, hivatása mestere. Most ismerkedik az újjal, a sok hősszerelmes után, a korától megroggyantott pasi figurájával, nem kell sajnálni, nincs gondja az átállással. Felesége, a színlapon Marianne avagy a címadó Delila, Balsai Móni. Ő tudja, hogyan lehet egy férfi erejét elvenni, a néző figyelmét magára vonni, a mimikával élni, a hanggal mindent helyettesíteni. Boszorkányos a képessége, ha tűzre vetnék, ő a lángokat is eloltaná a suttogásával, a sóhajtásával.

Aztán ott van Magyar Attila. A hallgatódzó, mindig nevetésre késztető csapos. Gyakran feltűnik a színen, ha nincs ott, akkor hiányzik. A csábító Trokán Nóráról sem szabad elfeledkezni. Nagy előny a fiatalsága, nyugdíjas korában már biztosan nem lesz ennyire vérforraló a nézése, de most még az. Ráadásul a szerepét átérzi, és nemcsak mondja. E nyereséges csapatban ő a bónusz.

Az, hogy ennyi dicséret elmondható az a rendező Puskás Tamás, és a szerző, Molnár Ferenc közös érdeme. Puskás újra értelmezte, és a felturbózta Molnárt. A Delila szereplői csupa kéremmel, kedvesemmel beszélnek, ha a káromkodás szaft, akkor az ő pörköltjük mindig száraz. A nőalakok inkább hattyúk, mint vadlibák, a férfiak békések, a retró mégsem unalmas, és a tegnapi viselet, még mindig divatos.

Mindent egybevetve, ahogy a szakmák többségének, a színjátszásnak is egy a titka: jól kell csinálni! Politikusok, focisták, ügyészek, és egyebek: tetszettek figyelni?

Molnár Ferenc: Delila
Virág: Stohl András; Marianne, a felesége: Balsai Móni; ügyvéd: Cserna Antal; Berényi: Ódor Kristóf; csapos: Magyar Attila; házügynök: Uri István.

Rendező: Puskás Tamás

Díszlettervező: Bagossy Levente; jelmeztervező:Szakács Györgyi; világítástervező: Tim Mascall;
dramaturg: Baráthy György; szcenikus: Barkovics Zoltán; súgó: Fodor Marianna; ügyelő: Kele Gábor, Vida Gábor;
rendezőasszisztens: Hajós Eszter.