Fény gyúl végre? – exkluzív beszélgetés a Mrs Hyde című francia film rendezőjével
A Frankofón Fesztivál égisze alatt lezajlott 18. francia filmnapok alkalmából vetítették Serge Bozon legújabb filmjét, amely már a március 28-i franciaországi premier előtt, március 14-én megtekinthető hazánkban. A fantasy határán mozgó alkotás valószínűleg könnyebben emészthető a nézők számára, ha némi támpontokat kapnak a rendező-forgatókönyvíró Serge Bozontól. Lapunk főmunkatársa vele beszélgetett.
Infovilág: Kezdjük a címmel! Miért választotta az eredeti változat, a Mrs Hyde alkalmazását, miközben a főhősnő hétköznapi nevét Géquilre változtatta?
S. B.: Nem találtam megfelelő francia kifejezést, amely visszaadta volna az angol nyelvű szójátékot, hiszen a „hide”-nak van egy elrejteni, elrejtőzni jelentése is. Úgy véltem, hogy a Mrs Hyde közvetlenül utal Stevenson regényére, így rögtön megragad az emberek agyában.
I.: Stevenson regényén kívül volt valami más ok, esetleg valamilyen önt érintő esemény, ami miatt eszébe jutott ezt a történetet elővenni?
S. B.: Nem. A forgatókönyv alapötlete egyébként nem az enyém volt, hanem állandó alkotótársamé, és nem mellékesen gyermekeim anyjáé, Axelle Roperté. Az az elképzelés is tőle származik is, hogy a stevensoni cselekményt négy alapvető ponton változtassuk meg:
- Ne a 19. századi Angliában, hanem a mai Franciaországban játszódjék a történet!
- Ne egy jómódú környezetbe, hanem szerény, külvárosi körülmények közé helyezzük a szereplőket!
- Egy iskola közösségében történjék mindez!
- A főhős nő legyen!
I.: Már forgatott ugyan egy filmet Isabelle Huppert-rel, mégis felvetődik: hogyan fogadta az elsőre talán kissé bizarr forgatókönyvet, illetve azt, hogy nemzetközi sztár létére amatőrökkel, ráadásul középiskolásokkal forgasson?
S. B.: Ezzel abszolút nem volt gondom. Még találkozunk sem kellett, egy telefonhívás elég volt, és gondolkodás nélkül elfogadta a szerepet. Annyi volt csak a kikötése, hogy a forgatás ősszel, és ne tavasszal legyen, mivel csak így tudta beilleszteni rendkívül sűrű programjai közé, hiszen most színpadon is sokat játszik, és egy amerikai sorozatban is szerepel.
I.: Milyen volt azokkal a diákokkal forgatni, akik az életben sem lehetnek kevésbé problematikusak, mint az általuk megformált külvárosi szakközépiskolások?
S. B.: Ahogy valószínűleg mindenkire, úgy ezekre a fiatalokra is nagyon motiválóan hatott az, hogy filmben szerepelhettek, így kialakult egyfajta önkontrolljuk, amire rásegítettünk azzal, hogy olyan körülményeket teremtettünk körülöttük, amivel elkerülhettük az apróbb-nagyobb kellemetlenségeket. Olyasmikre gondolok, mint a háztól-házig szállításuk, a holmijaik védelme (kezdetben ugyanis előfordult néhány lopás), és hasonlóak. Ugyanakkor volt egy szomorú vetülete is ennek a filmes „karriernek”: egyeseknek (mint a sérült fiút, Malikot alakító fiúnak), akik remek tanulók voltak az iskolában, ám a fejükbe szállt a filmezés „dicsősége”, és a forgatás után nagyot romlott a teljesítményük, de remélem, hogy később visszabillen a lelki egyensúlyuk.
I: A bevándorlás, a bevándorlók és leszármazottaik korunk egyik legkényesebb témái, amelyek éles vitákat gerjesztenek az európai társadalmakban. Nem félt attól, hogy ezzel a filmmel mintegy olajat önt a tűzre?
S. B.: Nem. Sőt, ellenkezőleg. Beszéljünk nyíltan! Én sem élek elefántcsont-toronyban. Mindennap szembesülök a problémákkal, elolvasom az újságokat, nézem a tévét. Tudom, mennyi gond van a bevándorlással kapcsolatban, illetve az erre érkező rasszista reakciók miatt. A magyar helyzet is kissé különleges, a kormányuk reakciói miatt, de nálunk az a helyzet, hogy Marie Le Pen felszította az arabok és a feketék elleni fajgyűlöletet (miközben az ázsiaiak és mások iránt közömbös), és én ebben a témában akartam megszólalni, de nem a megszokott módon. Nem akartam olyasfajta szokásos dokumentumfilmet készíteni, ahol például egy arab származású fiút mutatnak be, akinek a bőre színe miatt Párizsban senki sem akar lakást bérbe adni. Nem akartam sajnálatot kelteni. Inkább a fantasy révén egy újszerű megközelítést akartam kipróbálni, ami sokszínűbb szerepet kínál a főhősnek. Malik rossz tanuló, akinek a magatartása is már-már elviselhetetlen, de egy csapásra jó tanulóvá lesz, aki később tudóssá kíván válni. A fikció, ha csodákat nem is, de olyan hatalmas átalakulásokat tesz lehetővé, mint Malik hozzáállásának hirtelen megváltozása. A való életben ahhoz, hogy egy rossz tanulóból, vagy egy rossz tanárból jó váljék, hosszú időnek kell eltelnie. A filmemben mindez egyetlen jelenetben, mintegy varázsütésszerűen megtörténik, amikor a tanárnőt áramütés éri. Ez persze lehetetlen, mégis hatásosabbnak tartom, minthogy ezeket a folyamatokat lassan, a mindennapi életben megszokott ütemben mutassam.
I.: A most Oscar-díjat nyert film, „A víz érintése” is kicsit hasonló vezérelv alapján működik. Mit gondol erről az alkotásról?
S. B.: Sajnos, még nem láttam a filmet, de valóban lehet ebben valami. Sokan beszéltek már nekem Del Torro vízi szörnyéről, és biztosan neki is ilyesmi járhatott a fejében.
I.: Visszatérve az ön filmjére: elég meglepő benne az is, hogy az osztály két leánytagja szinte állandóan egyszerre beszél. Miért kérte őket erre?
S.B.: Rögtön a film elején világossá akartam tenni a szituációt és azt, hogy ez nem egy realisztikus feldolgozása a problémának. Az osztályban szinte kizárólag fiúk vannak, akik sötétbőrűek. Ennek ellenpontjaként a két lány nagyon fehér bőrű. A fiúk nagyon féktelenek, a lányok viszont csendesek. De ők is agresszívak. Nem a viselkedésükben, inkább a gonosz megjegyzéseikben. Azzal, hogy egyszerre beszélnek, azt kívántam elérni, hogy a nézőnek feltűnjék, itt valami furcsa. Ezzel pedig előkészítem a további furcsaságokat. Ráadásul olyan egyszerű kontrasztokkal éltem, minthogy az egyik lány inkább nagydarab, naiv, vidéki, míg a másik finomabb, városi megjelenésű, és hangjuk is ennek megfelelően mélyebb, illetve vékonyabb. Nem akartam realista filmet csinálni, de nagyon „elszálltat" sem, valahol a kettő kötött próbáltam navigálni. Ezért akartam azt is, hogy Malik mozgáskorlátozott legyen. A szerepére azonban nem találtunk alkalmas sérült gyereket, ezért aztán egy taekwondós fiút választottunk, akinek a mozgáskoordinációja lehetővé tette a kicsavart végtagok élethű megjelenítését.
I.: Végezetül, kérem, beszéljen a terveiről!
S. B.: Erről nem szívesen nyilatkozom, mivel a Mrs Hyde-ot még be sem mutatták nálunk, és a következő projekt megvalósítása nagymértékben függ ennek sikerétől vagy kudarcától… Annyit azonban elmondhatok, hogy Axelle-lel most a Don Juan jelenkori átültetésén dolgozunk. Egykoron sok zenés filmet készítettem, és szeretnék visszatérni a műfajhoz, így egy musicalfilmre hasonlítóban gondolkozunk…
