Az újságíró archívumából: Német erdő, 1988

Úttörő kezdeményezést valósított meg az 1980-as évek közepén az akkor még nyugat-németországi Hessen tartomány egyik kisvárosának tanára. A német történelem egyik sötét fejezetét igyekezett földeríteni középiskolás diákjaival közösen. Életkoruknál fogva elsősorban a nagyszüleik korosztályába tartozókat kérdezték arról, hogy mit csináltak a második világháború éveiben, mit tudnak a lakóhelyükhöz közeli erdőben omladozó romokról. Kezdetben csak homályos utalásokat jegyezhettek föl a tizenéves lányok és fiúk, majd levéltári kutatások alapján konkrétabbá vált kérdések hatására kibomlottak az emlékezet bugyrai. (A képen: a hirschhageni lőszeregyár romjai az erdőben.)

A történelemnek nincsenek üres lapjai

Jó öt esztendővel ezelőtt a Hessisch Lichtenau-i tizenkét osztályos iskola diákjainak tudomására jutott: 1944 augusztusától 1945 márciusáig mintegy ezer magyar zsidónő, legnagyobbrészt fiatal lány és asszony, kényszermunkásként dolgozott a helységhez közeli hirschhageni erdőben elrejtett robbanóanyag-gyárban. Mindaddig nem beszéltek e történelmi tényről – miként azóta fogalmaznak: a szégyenfoltról – a Kasselhez közeli nyugatnémet kisvárosban. A 14–18 éves lányok, fiúk történelemkutató csoportot alakítottak, hogy földerítsék szülővárosuk és környéke „sötét esztendeit a fasiszta rezsim idején”. Először a szüleikhez, nagyszüleikhez fordultak kérdéseikkel, mert a tankönyvekben jóformán semmi kézzelfogható magyarázatot sem találtak a napi Idők rémtetteiről. Végül is más helységek archívumaiból, külföldi forrásokból, a még élő magyarországi, izraeli tanúk megrázó vallomásaiból, tragédiáiból gyűjtötték össze a szomorú és megmásíthatatlan történelem máig figyelmeztető tényeit.

Máig őrzi a hirschhageni erdő a német történelem legsöté­tebb fejezetének, a hitleri fa­sizmusnak kézzelfogható ma­radványait. A Hessisch Lichtenau melletti vadonban még állnak, részben romokban he­vernek a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb robbanó­anyaggyárának épületei, bun­keréi. A Dynamit Nobel A.G. leányvállalataként a „Vegyianyag-értékesítő Kft." 350 hek­tár területen, négyszáz, jórészt föld alatti üzemben készített ott millió szám tri-nitro-toluollal (TNT), pikrinnel töltött bombá­kat, gránátokat, tányéraknákat, töltethüvelyeket. Önkéntesek, munkaszolgáltatások és a fa­siszta német hadsereg által el­foglalt országokból odahurcolt kényszermunkások, koncentrá­ciós táborokból átirányított pá­riák ezrei dolgoztak ott örökös életveszélyben.

Vaupel tanár úr felkérő levele egykori magyar kényszermunkásokhoz:

„1944. május 2-án vettek őrizetbe, majd a sárvári gyűjtőtáborból július 1-jén vagoníroztak be sok száz sorstársam­mal együtt. Irány Auschwitz! – Élete legszörnyűbb élmé­nyeiről a budapesti Méth Sándorné (Ibolya) beszél. – Mint sok tízezer üldözöttet, engem is „dr.” Mengele választott ki. Erőnlétemnek, fiatalságomnak köszönhetően, huszonkét éves voltam akkor, elkerültem a gázkamrát. Néhány hét múltán mintegy ezrünket, lányokat, asszonyokat marhavagonokban Németországba hurcoltak kény­szermunkára. így kerültünk a Hessisch Lichtenau melletti er­dőbe, a hirschhangeni robbanóanyag-gyárba. A környéken épí­tett tábori barakkokban ten­gődtünk. A Weimar melletti Buchenwald altáborának szá­mított a miénk, 20 001-től 21 003-ig számoztak bennünket, 15–49 éves lányokat, asszonyo­kat, tanulókat, egyetemi, főis­kolai hallgatókat, ápolónőket, varrónőket, fodrászokat, pedagógusokat, fényképészeket...

Karl Sommer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatalának vezetőhelyettese vallotta a nürnbergi perben:

„A koncentrációs táborok foglyait 1942. augusztus-szeptembertől foglalkoztatta a német ipar. Ez a fegyverkezési minisztérium nyomására történt, hogy az ipari üzemek képesek legyenek az általa föladott megrendelések maradéktalan teljesítésére... Az egyes üzemek által munkába állítottak száma meglehetősen eltérő volt. De 500-nál kevesebb koncentrációs táborbeli fogoly foglalkoztatása nem volt kifizetődő... A bevetés csúcspontján mintegy 500 ezer táborlakót alkalmazott a német ipar.”

Fuchs Eszter ugyancsak kényszermunkás volt Lichtenauban. A szülővárosuk történelmét kutató lányok és fiúk, valamint tanáruk, Dieter Vaupel kérésére ekként számolt be Izraelből küldött levelében a Hessiseh Lichtenau-i koncentrációs tábor „külső munkahelyi parancsnokságán” 1944–45-ben uralkodó körülményekről:

„…Szadistákból, goromba emberekből állt össze az SS-őrszemélyzet az ugyancsak SS-felügyelőnőkkel együtt; minden alkalmat megragadtak, hogy kínozhassanak, verhessenek, mocskoljanak bennünket. Azon versenyeztek, hogy melyikük tud gorombább és embertelenebb lenni... 1944 októberében ismeretlen SS-ek jöttek a táborunkba, és a helyi SS-őrséggel és SS-felügyelőnőkkel közösen a legelesettebbeket kiszedték a betegeknek elkerített részlegből, és a leromlott állapotú, de még munkaképes társaink közül is sokat kiemeltek, összesen 206 lányt és asszonyt szelektáltak, majd likvidáltak ..”

Vaupel tanár úr (valakik telefonon többször is életveszélyesén megfenyegették!) és diákjai megtalálták azt az eredeti dokumentumot, amely feketén-fehéren bizonyítja a Waffen-SS-nek ezt a gyilkos akcióját is. Az 1944. október 29-én Hessisch Lichtenauban kelt „átirat” szerint Schäfer kommandoführer jelentette a weimar-buchenwaldi főnökségének: 1944. október 27-én munkára alkalmatlan 206 zsidó nőt visszairányítottak Auschwitz- Birkenauba. Az eredeti okmány szerint a 20 001. fogolyszámú Ádler Annától (1920. október 3-án született) a 20 969. számot viselő Zsigmond Regináig (*1906. január 7.). társaik, hozzátartozóik senkit sem láttak viszont: mind a 206-an a gázkamrákban lelték halálukat. A legidősebb (1892. január 17-én született) Hirsch Erzsébet éppúgy, mint az alig 17 éves (1928. január 31-én született) Frank Editke.

Az elfeledett kanárimadarak - a Frankfurter Rundschau 2014. augusztus 1-jei cikke hirschhageni robbanóanyaggyár kényszermunkásairól.

A robbanótöltetek TNT-vel és pikrinnel való töltése a legveszélyesebb műveletek közé tartozott. Ezt a munkát bízták a napi öt deka kenyéren, híg répalevesen tartott magyar, francia, holland és német kényszermunkásnőkre. Veszélyes volt, mert bármikor robbanha­tott, és mert a töltet vegyületei (védőruházat hiányában) behatoltak a munkásnők szer­vezetébe. „Kanárimadárnak” csúfolták őket, mert bőrük, ha­juk rövid idő alatt megsárgult, megzöldült.

U. Zsuzsanna írta 1986. októ­ber 29-én Budapestről a náciz­mus rémtetteit kutató Hessisch Lichteuau-i diákoknak és tanáruknak:

„... Szegény nővérem is az úgynevezett «sárgáknál» dolgo­zott, ott, ahol a robbanótölte­teket készítették. Szegény­kém annyi mérges gázt léleg­zett be, hogy hazatérte után, rettenetes szenvedések közepet­te, sárgaságban és fehérvérű­ségben 1946. január 26-án el­hunyt. Az orvosok tanácstala­nul álltak esete előtt, mivel ilyet még nem tapasztaltak... Jómagam 1946. szeptember 24-én (a hirschhageni robbanóanyag-gyárban elszenvedett egészségkárosodás következté­ben – a szerző) súlyos beteg fiúgyereket szültem. Dolgozni nem tud, én ápolom és tartom el…”

Az ugyancsak Budapesten élő, 61 éves, ma már nyugdíjas M. Klára asszonyt 26 évesen kellett megoperálni, emiatt gyermeke nem lehetett, és a tábor óta súlyos gyomor-, epe-, szív-, pajzsmirigy- és idegbántalmaktól szenved... A koráb­ban már említett Méth Sándorné (Ibolya) mindössze 30 kilós volt a felszabaduláskor. Aztán hirtelen, rohamosan hízni kez­dett, mert szervezete megtelt vízzel... Százak, ezrek, tízez­rek, százezrek tragédiáját idézhetnénk még...

William G. Niederland csak egy azon szak­emberek közül, akik összeállí­tották a származásuk, politikai meggyőződésük miatt koncent­rációs táborokba hurcoltak, a borzalmakat túléltek maradandó lelki sérüléseit: hónapokig, évekig tartó halálfélelem, teljes kiszolgáltatottság érzése, krónikus éhségérzet, lelki meghasonlás, önmegvetés, elidege­nedés, terror- és pánikjelene­tek fölidéződése, a család tel­jes, vagy részleges felbomlása, a személyiségtudat elvesztése a karra tetovált számozás követ­keztében, alvás- és egyensúlyzavarok, a kezdeményezőképes­ség megszűnése, alacsonyabbrendűségi érzés stb. összefog­laló néven: koncentrációstábor­-szindróma!

A hirschhageni áldozatok emlékhelye.

A Német Szövetségi Köztár­saság törvényei lehetővé tesz­nek bizonyos mértékű kártérí­tést a nemzetiszocialista üldö­zés áldozatai számára. Mindazok az immár meglett korú nők, akiket fiatalságuk virágában embertelen kényszermun­kára hajtottak (egyebek között) Hessich Lichtenauba, és legtöb­ben maradandó egészségkáro­sodást szenvedtek, évekig, év­tizedekig tartó jogi procedúra után maximálisan 1800 nyugat­német márka kártérítésben ré­szesültek. A Dynamit Nobel A. G. (ehhez a céghez tartozott annak idején a hirschhageni robbanóanyaggyár, a „Vegyi- anyag-értékesítő Kft.”) főrész­vényese, a konokságáról is hír­hedt Friedrich Flick konszerntulajdonos a haláláig nem volt hajlandó engedélyezni a kárté­rítést kérők követeléseinek ki­fizetését.

Dieter Vaupel tanár és diák­jai történelmi tényföltáró munkájuk közepette a kárté­rítések kifizetéséért is harcol­nak. Napról-napra kevesebben maradnak azok, akik megkap­hatnák a „kegyet”. Mozgósí­tották a lichtenauiak a helyi és az országos sajtó, rádió, tévé jórészét is. Mind többen „javuló emlékezettel” beszélnek a bájos városka lakói kö­zül az 1938–45 közötti idő­szakról, az üldözöttek végtelen megpróbáltatásairól, a felsza­badítók közeledtére patkány­ként elmenekült helyi náci és SS-hatalmasságok rémtettei­ről. Emlékeznek például nem csupán a legérintettebbek a helység patikusára, akinek az SS megparancsolta: készítsen elő nyolcszáz méreginjekciót a tábor foglyainak meggyilko­lására. A gyógyszerész az összes méregkészletét megsemmisítette, maga pedig elmenekült a fasiszták megtorlása elől.

Egy napjainkban már 78 esztendős helybéli hölgy, Minna Schiffer, akinek nagyapja szociáldemokrata volt és ezért őt is kényszermunkára hajtották a hadiüzembe, szintén „kanári” lett és lányával, Gisela Höferttel együtt részt vett a történelem kiegészítésében. Schifferné unokája, Höfertné fia is tagja volt nemrégiben annak a 117 személyes delegációnak, amely Hessisch Lichtenauból, Hirschhagenből és részben Göttingenből érkezett Budapestre, Vaupel tanár úrnak és diákjainak kezdeményezésére. Az unoka, a vékony, szemüveges fiú olvasta föl a család levelét, amely a meleg barátság hangján szólt a népek szolidaritásáról, az egyén és a társadalom felelősségéről és arról, hogy a horogkereszt rémtetteit nem szabad egy pillanatra sem elfeledni, nehogy a legkisebb mértékben is megismétlődjenek.

A nagyszüleik, szüleik által egyszer már megélt történelmet idézték föl a megbékélés és barátság szándékával jött – és ekként is fogadott – nyugatnémet állampolgárok. Ők adtak emlékhangversenyt a hirschhageni foglyok tiszteletére a budapesti, Deák téri templomban. Ők és az otthon maradottak egyre népesebb tábora, élén Ingo Geisler polgármesterrel fogadták a magyar és más nemzetiségű egykori foglyokat, akik már kétszer ellátogattak szenvedéseik színhelyére, és akik részt vehettek mártírhalált halt társaik emlékét idéző márvány emléktábla leleplezésén.

Hessisch Lichtenau most magyarországi testvérvárost keres.

(A fenti írás 1988 augusztusában jelent meg az akkor nagy példányszámú és külföldön is tekintélyes napilapban, a Magyar Hírlapban.)