Királyság dalban elbeszélve
Ő aztán nem lett ebből az: ateistából hívő, liberálisból konzervatív. Zámbó Imre élete végéig, kifordítás nélkül viselhette ugyanazt a köpönyeget. Maradt, aki volt, énekes. A Jimmy. A Király. A középpont, a viszonyítási alap. A 0. kilométerkő az alagút torkánál. Távolságot lehetett mérni hozzá. Megközelíthető volt, de nem utánozható.
Utólag érthetetlen, miért bánt vele mostoha gyermekként a történelem, a szociológia és a többi, komolynak tartott tudomány. Egy 1999-ben készült felmérés szerint hazánk három legnagyobb történelmi személyisége Szent István, Széchenyi István és Kádár János volt. Érthetetlen, hogy a választottak közül miért maradt ki Jimmy. Hogy nem tett semmit a haza javára? Ki mondja? Jimmy paraván volt, jótékonyan takarta a rosszat, a csúnyát. Jimmy vigaszt adott a reményteleneknek, álmot hozott az álmatlanságban szenvedőknek. Jimmy segített elviselni a szocializmust, a rendszerváltást, ha még élne, ma a szegény gazdagabbnak, a legyőzött nyertesnek gondolná magát. Jimmy volt a bulvár: vele mindent el lehetett adni, olykor a legrosszabbat is a legjobbként. Jimmy nevét nem kellett utasításra skandálni, éltetői maguktól vonultak fel. Jimmynek nem volt Koppánya, Kossuthja, Rákosija, Nagy Imréje. Nem kellett küzdenie ellenséggel, elmebajjal. Az ő nagyságát, uralmát senki sem kérdőjelezhette meg.
Két temetés 1989-ben gyökerestől fordította ki Magyarországot a helyéről. Nagy Imre és Kádár János sírjánál tízezrek álltak sorfalat. Jimmyt 2001-ben több mint százezren búcsúztatták. Nagy Imre nyughelyén ma csokrok száradnak, Kádár János sírját kifosztották, Jimmy fekhelye örökös virágoskert. Nagy Imre eltörölte a kötelező beszolgáltatást, és ‘56-ban egy parlamenti szoba ablakpárkányon egyensúlyozva beszélt a tömeghez. Kádár János az egyszerű ételt szerette, szabadidejében sakkozott, nem gyűjtött vagyont. Jimmy nagykanállal, olykor mérték nélkül, habzsolta az életet. A nemzeti együttműködésben rendszeresen piázott, csajozott. Az erőtérben személyében volt centrális.
Népiesek, urbánusok, szorgos hangyák, zenélő tücskök: a választék választók után kiáltott. Nagy Imre, illetve Kádár János hívei, utódai szekértáborba tömörültek, egymáshoz nem közelítettek, de Jimmyt feltétel nélkül követték. Az Internacionalét zárt szájjal énekelték, az “Egyszer megjavulok én”-t teli torokból.
Jimmy maga volt a csábítás. Orbán Viktor magas C-vel. Megszólított, bebújt az emberek bőre alá, mindenkit a legérzékenyebb pontján simogatott. Nem a templomokban lépett fel: a női bugyik nedvesedhettek, a férfiaknak hátán még a szőr is felállhatott, közönsége csápolt, nem imádkozott. Napjainkban pártok, politikusok keresik a mindenki által elfogadható közös többszöröst. A gondolatot, az érzést, a személyiséget. Az esztétikumot, a teljesítményt. Keresgélnek, de eredmény nélkül. Nincs konszenzus, nincs egyetértés, csak viszálykodás. Hazánk az Európai Unióval pereskedhet, milliárdokat fizethet, mert természetesnek tartja, hogy a közbeszerzést rokonok nyerik. A Magyar Állami Operaház, a jogtulajdonosok tiltása ellenére, a tiltó listán lévő fehér színészeket szerepeltet Gershwin Porgy és Bess című daljátékában. Pintér Tibor énekes, menedzser, színházigazgató a dalok zeneszerzőjének engedélye nélkül mutatná be az általa írt Jimmy musicalt. Az előkészületekben, a hírverésben ott a kor, benne élünk, és hiába énekeljük, hogy egyszer megjavulunk, nem változunk.
Csepelen még mindig Jimmy a király, de már a földi, Németh Szilárd szelleme kísért…
