Az újságíró archívumából – Dardzsilingban, Körösi Csománál

Nekünk India nem idegen. A távoli, egzotikus országban van egy pont, amelyről mindenkinek tudnia kell, aki valamennyi­re is becsüli a történelmet, az elődök erőfeszítéseit, aki visszanyúl a múltba, de nem búkeresés, hanem erőmerítés céljából. Ez a pont egy sír a felhők felett. Nem könnyű eljutni odáig, de az ember elfelejti a fáradtságot, ha már ott áll Körösi Csoma Sándor végső nyugvóhelyénél. (A cikk 2000 februárjában jelent meg a Népszabadság hétvégi mellékletében.)

A tél nem igazán főszezon a turistáknak a Himalájában. A hegylánc keleti oldalá­hoz vezető légi át végállomására, Bagdográba induló gépen én vagyok egyedül európai. Az utasok között felbukkannak a Delhiben többnyire csak a tibeti bazársoron látható típusok. Indu­lunk.

Csendesen duruzsolnak a hajtóművek, zúgásukon még a fedélzeten dobozban szállított postagalamb burukkolása is fe­lülkerekedik. Tízezer méterrel alattunk a Gangesz, pontosabban annak majdnem kiszáradt medre kanyarog, balra a messzeségben a felhőktől elválnak a „nyolc­ezresek” éles kontúrjai. Melyikük a Csomolungma? – csak találgatni tudom a gyarmati időkben Everestről elnevezett csúcsot.

Még elég távol vagyunk a hegylánctól, midőn a gép nekilát a leszállásnak. Köze­lednek a teaültetvények, nagyot döccenve landolunk a bagdograi betonon. Itt kezdődik India „szűk keresztmetszete”, az északkeleti államok felé vezető út Ne­pál és Banglades közé szorult szakasza. Fogalmam sincs, hogy a bejárat előtt to­longó tarka csapatból ki „az én embe­rem”, a dardzsilingi turisztikái hivatal képviselője. Szerencsére a konkurencia segít - a Sikkim Tourist pultosa kimegy, és felderülve jön vissza: várnak, nem kell taxit fogadnom a kilencven kilométeres útra (a kocsi Dardzsilingig mintegy 650 rúpia, mínusz alku).

Rai úr zömök, derűs, mandulaszemű fickó, odakalauzol jó öreg Ambassadorjához, ami a Pobeda és régi brit kocsik öt­vözött reinkarnációja. Némi kísérletezés után beugrik a motor, és számos „fekvő­rendőrön” áthuppanva elérjük a reptér katonák által szigorúan ellenőrzött be- és kijáratát. Itt felveszünk egy vékonypén­zű, szemüveges fiatalembert, akiről kide­rül, hogy Rai fia, és egyetemista. Szünet van éppen a tanintézményben, hát elkí­sérte az apját. És jól tette, mert vele könnyebben megértetem magam, Rai úr angolságához ugyanis hozzá kell idomulnom. Kísérőm érdekes kiegészítő hangok beépítésével könnyíti a maga számára az angol kiejtést, valahogy úgy, mint amikor a csukcsok beszélnek oroszul (ezt jól megmagyaráztam!).

Bagdogra és a nagyobb település, Sziliguri főutcáin végighajtva némi szorongás vesz erőt az errefelé járatlan utazón, a forgalmi elv a „Balra tarts!”, de a gyakorlatban mindenki ott megy, ahol helyet talál vagy szorít magának. Megkönnyebbülten sóhajtok, midőn ismét a nyűtt országúira keveredünk, ám amikor első ízben metszi utunkat a híres hegyi kisvasút keskeny vágánya, és Rai sokat sejtetően megszólal: „Eddig tartott a síkság”, még nem tudom, mi következik.

Hát, egykettőre megtudom. Az út elkeskenyedik, a kanyarok kihegyeződnek, az Ambassador asztmatikusán hörög, és mellettünk egyre mélyülnek a szakadékok. Még szerencse, hogy itt a felfelé haladóknak van előnyük (és ezt mindenki tiszteletben is tartja), így csak-csak kikerüljük egymást a szembe forgalommal. Az utat itt-ott javítgatják, a kátyúk betöméséhez az apró köveket homlokukon átvetett pánttal rögzített hátizsákban hozzák a nehézéletűek, sok esetben nők. Hiába Rai rutinja és ügyessége, harminc kilométeres átlagsebességet produkálunk.

A Bengáli Ázsia Társaság 18. századbeli kalkuttai székháza, Kőrösi Csoma mellszobrával a lépcsőházában.

Félúton utolérjük a kisvonatot, amelynek pályáját az angolok 1879–81 között építették. A régi fővárosban, Kalkuttában működő brit gyarmati hivatalnokok és családjaik a nyári forróság elől felmenekültek a hegyekbe, ezt megkönnyítendő létesült a „toy train”. Ma is muzeális, ám jól karbantartott kis gőzmozdonyok húzzák, ahol a gőz nagyobb hányada tapasztalataim szerint a sípra megy – a vonat tíz kilométeres átlagsebességgel, nyolc-kilenc óra alatt jut el céljához, vagy százszor keresztezve a közutat. Forgalmi problémát ezzel együtt nem okoz: naponta mindössze kétszer halad végig a pályán, nagy örömére a környéken lakó árusoknak, akik mellette sétálva kínálják portékájukat.

Végre fent vagyunk! A havas csúcsokat felhők takarják el, a 2180 méteres tengerszint feletti magasságon a lépcsőkön haladva kicsit kapkodni kell a kristálytiszta levegőt. Beköltözöm a patinás Windamere hotelbe – a 145 éves szálloda a brit idők egyik öröksége, ennek megfelelően tartják becsben és karban, egyenruhás gurkhák vigyázzák a bejáratot, ők szolgálnak fel az étteremben, ők rakják meg szénnel a kandallót, és ők teszik este a forró vizes gumipalackot az ágyba, a skót kockás pléd (Made in India) alá. A brit vendégek itt álmodhatják vissza magukat a legkönnyebben a birodalmi időkbe.

A Bengáli Ázsia Társaság kalkuttai székházában áll Kőrösi Csoma Sándor mellszobra.

A város fantasztikus. Olyan meredek hegyoldalakon épült, hogy felénk egy zerge kétszer is meggondolná ilyen helyen a letelepedést. A házak betonlábakra támaszkodva kapaszkodnak a lejtőkön. Az utcák cikcakkban haladnak lefelé. A téli holt szezon dacára itt már akadnak külföldiek is, de a hullámzó tömeg nagy részét helyiek és más vidéki indiaiak alkotják. Lovak, kecskék, kutyák ődöngenek mindenfelé – az utóbbiak közül némelyik egy sakál és egy pekingi palotapincsi nem túl jól sikerült randevújára emlékeztet.

– Lepihen? – kérdezi Rai úr. A légi és főleg a földi út után nem lenne rossz, de ki tudja, holnapra mit hoznak a hegyeket borító fellegek. Most még nem esik, elég világos is van – gyerünk a régi brit temetőbe! Kísérőm sok éve dolgozik az idegenforgalom szolgálatában, tudja, hogy elsősorban mit keresnek errefelé a magyarok. Az Ambassador is megjuhászodik, csendesen gördül a lépcsőkhöz, amelyek felvezetnek a bejárati vasajtóhoz. A temetőben nincsenek fák, bokrok, végigszalad a pillantás a sírokon, amelyek kövei elhajolva, kidőlve jelzik: nincsenek már utódok, akik gondot viseljenek rájuk. Egy kivételt láthatunk, a bejárat közelében. Rebecca (T. Bracken felesége) és Mary Elisabeth (a Stolke házaspár leánya) mohos fejfái által közrefogott buddhista jellegű síroszlop, a sárga sztúpa szinte belevilágít a szürkületbe. Megérkeztem!

„Körösi Csorna Sándor magyar tudós (1784—1842) nyugszik itt” – hirdeti a felirat, amely így folytatódik: „Az egész világnak: a keleti nyelvtudomány alapvető nagysága. Nekünk, honfitársainak még: a hazaszeretet és a tudós önfeláldozás örök példája. Nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt – de halhatatlanságát is”. A márványtábla szövege Széchenyi-idézettel zárul, dátuma pedig 1910. május 30. Felállíttatta a Magyar Tudományos Akadémia.

Hasonló táblát helyezett el a sírnál a Bengáliai Ázsia Társaság is. Csoma dardzsilingi útját megelőzően Kalkuttában, e társaság székházának egyik apró szobájában dolgozott, megalkotva a tibeti–angol szótárt és számos egyéb tudományos munkát, megbecsült tudósaként az intézménynek. És mégis! Nem volt maradása, mert nem teljesítette az otthon maga elé tűzött feladatot, a magyarok ősi földjének, késői rokonainak felkutatását. Iratait a társaság könyvtárára bízva útnak indult hát, hogy célját elérje. A mai utódok által autóval is elátkozott úton gyalog kapaszkodott felfelé, átfázott a hegyekben, és Dardzsilingban utolérte a halál. A korábban már buddhistává vált tudós férfiút a helyi keresztények helyezték örök nyugalomra.

A sír mögött táblák sorakoznak. Legelöl a szülőhely, az erdélyi Csomakőrös 1910-ben elhelyezett márványlapja, nem sokkal mellette Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének 1976-i tisztelgését örökíti meg a felirat. Sorra olvasható azután Nyíregyháza önkormányzatának tiszteletadása, a magyar vaishnavák üzenete, számos magánszemély kisebb-nagyobb táblácskája, közülük a legutolsó Farkas András „korondi világjáróé”. „Azért jöttem, hogy szellemed hazavigyem” – tudatja földije a sztúpa alatt porladóval.

Körösi Csorna sírját az indiai állam is becsüli és védi. Külön tábla figyelmezteti az erre járót, hogy „Ez a műemlék nemzeti jelentőségű”, és aki bármi kárt tesz benne, azt három hónapi elzárással, ötezer rúpia pénzbüntetéssel, esetleg mindkettővel sújthatják.

Az obligát fényképezés és a csendes elmélkedés után elveszek egy kavicsot a sírról, amelyet egy másik kis kődarabbal pótolok: jól jöhet az utánam következőknek. Mert jönnek, jövögetnek ide magyarok. Legutóbb tavaly év végén tisztelgett a temetőben Hámori József professzor, akkor még kultuszminiszter.

A nap eltűnik a csúcsokat körülölelő felhők mögött, de fölöttünk tiszta marad az ég. A ragyogó csillagok mintha a szokásosnál közelebb lennének. Rai hazaszállít, megy ő is pihenni, másnap sok dolgunk lesz. A hotel régi levelekkel, kéziratokkal és fotókkal díszített társalgójában fiatal angol párral beszélgetek egy kicsit: az asszonyka nagyszülei még nyaraltak itt, ők a nyomukban járva nosztalgiáznak. De hogy én Magyarországról miért kerültem ide? Elmondom. Elámulnak és megígérik, hogy okvetlenül ellátogatnak az omló fejfák birodalmába.

Másnap – delhi magyarok praktikus tanácsait követve – először a Nehru Streeten a Das fotószalont keresem fel, amelynek tulajdonosa „mindenkit ismer és mindenről tud”. A helyi körülmények között kihívó eleganciájú üzlet valóban átjáróház, de a főnök – tudomást szerezve rólam – otthagyja az ügyfeleket. A kissé korpulens, szemüveges férfiú lehordja az önkormányzatot, mert tagjai jó ideje kotlanak egy utcanévadási javaslat fölött: Körösi Csorna Sándorról neveznék el, de a városvezetés még meditál. „És tudja, hogy miért nem halad ötről hatra a testvérvárosi kapcsolat ügye Balatonfüreddel!?” – tér át a másik függőben lévő problémára, amit magyarok vetettek fel, „Mert ott Rabindranath Tagore gyógyult, aki bengáli költő volt.” „Na és?” – teszem az értetlent – „Hiszen ez itt Nyugat-Bengália.” „Az!” – vágja rá egy másik, immár ránk figyelő vendég. – Csakhogy mi itt a Gurkha Hegyi Önkormányzatot választottuk saját érdekeink védelmére, és nem vagyunk oda a kalkuttai urakért!

Van, amiben nem is esnek olyan messze a közép-európai tájaktól – morfondírozom, miközben a városháza felé szedem a lábam. A brit időkben épült adminisztrációs központ óratornya kétségbeesetten igyekszik emlékeztetni a londoni Big Benre. A legfelső emeleten Pradhan úr, a polgármester rövid időt szentel nekem, de azt elmondja, hogy szó sincs halogatásról, a városvezetők már az önkormányzati testület elé terjesztették az utcanév ügyét, a döntés áprilisban várható. (Nem kapkodnak, az szentigaz.) Amúgy ők is nagyon szeretik Csornát, a temető már régen tönkrement volna, ha nincs ott a magyar tudós sírja, így a fenntartása biztosított – magyarázza. Ami a testvérvárosi viszonyt illeti, ott valóban érezhető némi lemerevedés. Igyekszem elmagyarázni, hogy Füred nem csupán Tagoréval kapcsolódik Indiához: számos delhi politikus ültetett már fát a Balaton-parti sétányon, és ha összejön a barátság – előlegezem meg a bizalmat, akár ő lehet a következő csemete gazdája. Ez már felvillanyozza a hagyományos nepáli ködvágó sapkát viselő városvezetőt, bizakodó derűvel búcsúzunk.

Látogató körutam utolsó állomása a Dali lámakolostor. A közeli múltban felépült, fotogén palota előtt csüggedten gubbaszt két cserzett bőrű európai, megrakott motorkerékpárjai mellett. A klagenfurti rendszám láttán leszólítom a „sógorokat”. „Helló, szomszéd!”-elevenedik meg a két osztrák, aki azért szobrozik a kanyarban, hogy videóra vehesse, ha a kisvonat végre elpöfög a kolostor előtt. Motorjaikat hajón előre küldték a mumbai kikötőbe, ott felvették, és most három hónapig kalandoznak Indiában. Beszélek nekik Csomáról, ámuldozás, elképedés, búcsú.

A kolostorban a „menedzser-lámát”, Ngawang Tfenzing Gyatsót keressük, az itt tanuló és éppen szünetet tartó iskolások egyike a segítségünkre siet. A fiúcska a hagyományos vörös lebernyeget viseli, mint valami mini-láma szalad előttünk az „office”-ig. Benn Gyatso szívélyesen fogad: ő azután tényleg mindent tud Csomáról, amint oxfordi angolsággal előadott összefoglalójából kitűnik. „Mi, buddhista szerzetesek a magunkénak érezzük Körösi Csoma Sándort, mindig megemlékezünk halála évfordulójáról, kimegyünk a sírjához imádkozni. Igyekszünk ebben az iskoláiról is nevezetes százezres városban felvilágosítani az embereket, hogy ki volt ő és miket cselekedett. Előadásokat tartunk róla a tanintézetekben, és a Mandzsu Sri Központban (ez afféle tibeti vallási TIT – a szerk.). Ha rangos magyar vendég jön, kolostorunk küld a sírhoz lámákat imádkozni, havasi kürtjeiken gyászdallamokat játszani. Az ilyen látogatásokról a dardzsilingi kábeltévé is beszámol, úgyhogy az emberek többsége már tájékozódhatott arról, kit rejt a sárga sztúpa a hegyoldalban.”

Megköszönöm a sok jótéteményt, amiről hallhattam, Tfenzing Gyatsót pedig – hirtelen ötlettel – a legnagyobb magyarnak kiáltom ki Dardzsilingban. Rég láttam embert ilyen szívből kacagni, lámát meg éppenséggel sohasem.

Másnap korán reggel indulunk Raijal vissza Bagdográba. Végre kitisztult az ég, a Kancsendzönga öt csúcsa – valamennyi nyolcezer méter fölött – búcsút int. Az autózás lefelé sem könnyű, ráadásul félúton, Karsongnál a hadsereg teherautói eldugaszolták a keskeny utat. „Úristen, a legközelebbi gép három nap múlva indul Kalkuttába” – villan át az agyamon, de Rait is nyugtalanítja a helyzet. Hirtelen ötlettel lekanyarodik egy hepehupás, gyanús mellékútra, amin nem közlekedhetnek tehergépkocsik. Hamarosan kiderül, hogy miért: minden eddigi istenkísértésünk bohó élcelődés volt a ránk váró hajmeresztő lejtmenethez képest. Eszeveszett dudálással kivédünk néhány összeütközést, s végül a kötelező időponttól alig lemaradva megérkezünk Bagdográba. Remegő lábakkal zuhanok be a reptérre, de megnyugtatnak: aggodalomra semmi ok, a gépünk még el sem indult idefelé Kalkuttából.

Indiában semmiről sem lehet lekésni, ez az ország maga az örökkévalóság.

Dardzsiling–Budapest, 2000. február