Az újságíró archívumából: Ausztria Erdélye, Dél-Tirol
Napjainkban, amikor aktuálisan a katalán fejlemények borzolják Európában a kedélyeket, jó visszaemlékezni arra a tanulmányútra, amelyet az osztrák kormány szervezett 2000-ben a Bécsben akkreditált tudósítóknak – Olaszországba… Bárcsak ma is egyre többfelé lehetne ehhez fogható fejlődést tapasztalni földrészünkön a hasonló vitás kérdések megoldásában! A cikk a Népszabadság Világtükör oldalán jelent meg a 20. század utolsó évének őszén… (Kép: sudtirol.info)
„Eurorégió Tirol-Dél-Tirol-Trentino”. A hannoveri expón önálló kiállítással bemutatkozó három tartomány (egy osztrák, két olasz) az Európai Unió megálmodóinak legszebb elképzeléseit váltja valóra. Jó ütemű gazdasági növekedés, nullához közelítő munkanélküliség, a legkényesebb „zöld”-igényeket kielégítő környezetvédelem. a kisebbségek teljes körű joggyakorlata, kulturális sokszínűség jellemzi az Alpok déli oldalán kialakult együttműködést.
S valóban, ott, ahol a Dolomitok égig érő bércei tövében a Dráva rohan távoli célja felé, vagyis Kelet-Tirolban, egye-dülálló kiállításra kalauzolták el az osztrák házigazdák a tudósítócsoportot. A téma: Leonhard osztrák nemes lovag házassága a mantovai Gonzaga család leányával, Paolával. A frigy fél évezreddel ezelőtt történt, s a családi kapcsolat révén a vidék egy irányítás alá került (ami később Miksa császárnak igencsak megkönnyítette Tirol „betagosítását” a Habsburg-birodalomba). A kiállítás vezető motívuma: az itáliai reneszánsz behatol a német gótika világába, s ami ebből születik, mindenkinek a javát szolgálja. A ke- let-tiroli Bruck-kastélyban a páratlanul szép, egyedülálló anyagnak csak egyik harmada látható, a további részletekre kíváncsiaknak a dél-tiroli Brixen (olaszul Bressanone), illetve a Trento (németül: Trient) melletti Besenello pompás palotáit kell felkeresniük. Ennek felénk nagyjából az felelne meg, ha egy közös történelmi téma bemutatására Kassa, Szeged és Kolozsvár múzeuma együtt vállalkozna.
(Kép: camping-suedtirol.com)
A tiroli hegyek között sem régi keletű ez a harmónia. Valószínűleg nincs is olyan osztrák város, ahol ne viselné egy utca vagy egy tér Dél-Tirol nevét. Az első világháborút követően ugyanis a saint- germaini békeszerződés több más területtel együtt Tirol déli részét is Itáliának juttatta. Az elszakított országrészek közül itt németül beszélt a lakosság döntő hányada, ami a párizsi békerendszer hasonló „apróságok” iránt általában érzéketlen megalkotóit hidegen hagyta.
Az anyaországban maradt tiroliaknak, akik zsákutcává torzult völgyeikben próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez, még arany életük volt a túloldalra sodródott osztrákokhoz viszonyítva. Mussolini és fasisztái ugyanis nekiláttak az „olaszosításnak”. Megtiltották a német nyelvű tanítást, a törvényszegő pedagógusokat lecsukták vagy az ország déli végeibe helyezték át. Németül csak a katolikus egy ház által támogatott titkos „katakombaiskolákban” lehetett tanulni. A hivatalokban kizárólag olaszul volt szabad megszólalni, a német nyelvű feliratokat, útjelzőket, cégtáblákat, helységneveket olaszra cserélték. Betiltották a szakszervezeteket, de a hagyományőrző civil szerveződéseket is, lett légyen szó énekkarról, torna- vagy (pláne!) lövészegyletről.
A Duce nem elégedett meg ezzel, sem a Római Birodalmat idéző emlékoszlopok, diadalívek emelésével. Meghirdette az „elmaradott” határvidék iparosítását. Gyümölcsfák tízezreit vágták ki, hogy az így lecsupaszított telkeken gyárakat építhessen a Lancia, a Montecatini, az olasz tőke. Családok tömegét költöztették délről az Adige (Etsch) völgyébe. Az Anschluss sem hozott változást, sőt: Hitler paktumot kötött Mussolinival, és a német állampolgárságért nem folyamodó dél-tiroliakat a sorsukra hagyta.
Az utazónak igencsak mereszteni kell a szemét, hogy a schengeni határt most észrevegye. Mások a telefonfülkék, a csendőrség előtt zöld-fehér-piros zászló lóg ernyedten – legfeljebb ezekből a jelekből lehet következtetni arra, hogy átléptünk Olaszországba. A Leonhard–Paola-kiállítás óriásplakátjai itt is visszaköszönnek, csakúgy, mint a házaspárt ábrázoló képek a szuveníreken, köztük a príma alma-körtepálinkát tartalmazó üvegek címkéjén.
A történelmi leckét már a bolzanói (bozeni) parlamentben folytatja Luis Durnwalder dél-tiroli tartományfőnök, aki nem titkolja, hogy a fasizmus utáni időszak sem volt az autonómia diadalmenete a térségben. Bár az e tájról származó jeles olasz miniszterelnök. De Gasperi megállapodása Gruber osztrák külügymi-niszterrel 1946-ban megteremtette az elő-feltételeket a német nyelvű lakosság identitásának megőrzéséhez, a gyakorlati eredményekig még évtizedes út vezetett, amelyre olasz részről ismétlődő betelepítési törekvések vetettek árnyékot, terror- cselekményeket indukálva a másik oldalon (főleg a magasfeszültségű távvezetékek oszlopait robbantgatták előszeretettel). A legkiválóbb olasz és osztrák államférfiak – köztük Aldo Moro és Bruno Kreisky – diplomáciai és beleérző készsége kellett ahhoz, hogy kialakuljon a regionális autonómia bonyolult, de megbízhatóan működő rendszere. Ennek kulcseleme az olasz–osztrák kettős felelősségvállalás, vagyis Bécs joga és kötelessége közbeszólni, sőt vétóval is élni, ha a dél-tiroli német ajkú lakosság érdekeit veszélyeztetve látja. S miután e tartományban az olaszok aránya mindössze 27 százalék, Róma is éberen figyel arra, hogy az utóbbiak se érezzék magukat idegennek saját államukban.
A dél-tiroli térség, amely húsz éve még Itália templomegerének számított, az indulatokat felkorbácsoló okok elhárításával páratlan ütemű fejlődésnek indult. Megőrizték a római időkig visszatekintő szőlő- és gyümölcstermesztő kultúrát (az Európai Unió minden tizedik almáját itt szedik), de mellette kis- és középvállalatok sora nőtt ki a földből, jelentős EU-támogatással. Az idegenforgalom — húzóágazat. Elég körültekinteni a hegyoldalakon: a virágoktól roskadó erkélyű házak láttán az is visszaveszi a sebességet, aki itt csak át akart száguldani, úton a tenger felé. Évi 26 millió vendégéjszakával olasz viszonylatban is tisztes eredményt produkálnak a helyi szállodák és panziók.
– Hídszerepet töltünk be! – szögezi le büszkén Luis Dumwalder. – Mi vagyunk ugyanis azok, akik a németeknél jobban ismerjük az olaszokat, de a német mentalitást is mi értjük jobban, mint az olaszok. Ahhoz, hogy ennek hasznát is lássuk, a legjobb módszer, ha rendben van a szénánk. A tartományi parlament egész törvényalkotását ennek rendeljük alá, miközben példát mutatunk a toleranciából. A képviselők – noha szinte mindenki beszél németül és olaszul – a saját nyelvükön szólalnak fel az ülésen, folyamatos szinkrontolmácsolást biztosítunk. A bíróságokon a tárgyalást a vádlott anyanyelvén kell folytatni. A helység- és utcanév-használat a községek ügye, ők döntik el, hogy a német vagy az olasz változat szerepel-e elöl. A tartományi gyűlés épületén balra a német, középen az olasz, jobbra a ladin elnevezés olvasható. Az utóbbiak (más néven rétorománok) a lakosság 5 százalékát alkotják.
– Amit itt láthatnak, olyan példa, amelyet nem lenne tanácsos másutt egy az egyben átvenni – így a tartományfőnök. – Ám a tárgyalás a kompromisszumkeresés, a politikai megoldásra törekvés, valóban mintául szolgálhatnak. Amit mi kialakítottunk, kitűnően megfelel a kisebbségek teljes körű védelmére, de alkalmatlan önálló állam létrehozására.
– És ezzel minden itteni politikai erő megbékült? – kérdezem a tartomány vezetőjét. – Hát azt azért nem állítanám. A Dél-tiroli Unió, amelynek egy tartományi képviselője van, és a szabadságpártiak – két helyi képviselővel – önállósági jogot követelnek vagy visszacsatlakoznának Ausztriához. A Dél-tiroli Néppárt a jelenlegi állapot védelmezését és további tökéletesítését szorgalmazza – a választások eredményeképpen 21 fővel képviseltetheti magát a 35 tagú tartományi gyűlésben – magyarázza Dumwalder, aki maga is az utóbbi tömörüléshez tartozik. Azt azért hozzáteszi, hogy szélsőségeseket az olasz politikai mezőben sem gond találni. Különösen elmarasztalja az Allianza Nazionalét, amely szerinte messze jobboldalibb Haidernál.
A dél-tiroli olaszok többsége a városokban lakik. Bolzanóban (Bozenben) is gyakori az utcán a pergő olasz beszéd, de a leszólítottak készséggel kapcsolnak át németre. A múzeum iránt tudakozódunk, ahol a ’90-es évek elején az Alpok gleccserében talált ősembert kiállították. A helyszín – az Ötz-völgy – után Ötzinek elnevezett hegylakó 5300 évvel ezelőtt megfagyott tetemét két német turista fedezte fel a határ olasz oldalán. A csendőrség hűvösen reagált: miután a közelmúltban nem jelentették be valamely személy eltűnését, őket nem foglalkoztatja az ügy. Az osztrákok gyorsabban kapcsoltak, Innsbruckba vitték Ötzi múmiáját, ott tanulmányozták, majd öt év elteltével átadták, hogy a bolzanói múzeum e célra kialakított ablakos hűtőkamrájában őrizzék tovább. A hányatott sorsú ős sajtóvitákat is indukált: germán vagy latin volt-e az istenadta. – És eldöntötték? –kérdezem a múzeumi vezetőt. – El hát! – érkezik a határozott válasz:– Ötzi: tiroli!
