Aki keresztény, nem lehet antiszemita – Beszélgetés Várszegi Asztrikkal

Tisztelt Főapát Úr! Szomorúan, ám megértéssel olvastam a visszavonulásának bejelentését, hogy átadja főapáti feladatait az utódjának. Hadd valljam meg: nekem, mint neológ újságíró zsidónak nagyon fontos volt az az egyhetes 1992-i pannonhalmi tartózkodás, amikor férjem, Veres András az atyáknak tartott előadásokat Kosztolányiról és másokról, én pedig interjút készíthettem Önnel. Mi akkor egy épületben lakhattunk Önnel, együtt ettünk az atyákkal és meghívott a vesperásra, holott tudta, hogy a MAZSIKE alelnöke voltam. Másnap reggel meg is kérdezte, hogyan éreztem este magam, és akkor azt mondtam Önnek, hogy teljesen mindegy: ha az ember beszélni akar az Úrral, hol teszi, ámde a tömjénfüstöt egyáltalán nem bírtam. E találkozást megelőzően igen sok szépet hallottam Önről azóta meghalt vagy ma is élő barátaimtól, akik az Evangéliumi Kör tagjai voltak, és figyelemmel kísértem mindazt a felvirágzást, amit Ön Pannonhalmán elért. Kívánom Önnek, hogy a hátralevő esztendőkben érezhesse azt a boldogságot, amit Ön kultúrában, toleranciában és nyitottságban elénk varázsolt. Köszönet érte! V. Bálint Éva  (Kép: bumm.sk)

Ebben a kötetben jelent meg 25 évvel ezelőtt a Várszegi-interjú.)

"Számomra furcsa, hogy miközben a huszadik század második felében a keresztény egyház távol tartja magát minden szélsőjobboldali megnyilvánulástól, ebben az országban a kétségtelenül meglévő hasonló jelenségek­kel szemben nem lép fel. Mi ennek az oka?

–  Köszönöm a kérdést. Az egyház, mondhatnám, többszörös gettóból jön. Nemcsak a zsidók kényszerül­tek gettókba azokban a vészterhes időkben, hanem a katolikus egyház is 1948 után. Csak a föld alatt érintkez­hettek másként gondolkodó értelmiségiekkel, s ennek szükségszerű következménye lett a nyelvi elszigeteltség is. Papjaink bizonyosan hallgatták a rádiót, nézték a televíziót, s mégsem érzékelték – érzékelhették – egé­szében a magyar valóságot. Nem, mert gettóba szorítot­ták őket. Most valóban lehullottak rólunk is a bilin­csek, de mi történik? A negyven év előtti, azt mondom nagyon kemény szóval, megcsökött gondolkodásmód, tradicionális gondolatrendszer – amely akkor is hamis, korszerűtlen volt már, mai optikával nézve – él tovább. Én ezen nem rendülök meg, s meg sem botránkozom, csak nagyon fáj nekem, hogy a mai kereszténység nem általános. Persze sehol sem egyforma. Nyugaton is vannak különböző irányzatok, konzervatívabbak, radikálisabbak, az egyház csak fő vonalakban egységes. Mármost nálunk korszerűtlen társadalomkép él, sőt a magyar történelemről is tévhitek élnek. Például nehéz ma elhitetni még a jóakaratú hívőkkel, papjainkkal is, hogy Magyarország nem keresztény ország. Én most nem a végítélet prófétája vagyok, hanem abból a ta­pasztalatból indulok ki, hogy nemcsak Budapest né­hány egyházközségét, nemcsak falvaink maroknyi vagy itt-ott nagyobb egyházközösségét nézem és tekintem homogén, összefüggő egyházi szerkezetnek, hanem né­zem a külvárost, a Belvárost, a Rózsadombot, az ipari centrumainkat, az agrárproletárjainkat, az aluljáróin­kat, sokat vagyok úton, figyelem az embereket: hát hol van itt a katolicitás? Elemeiben sincsen.

– S tudna olyan európai országot mondani, amely az ön normái szerint jóval keresztényibb?

– Igen, éppen itt van a mi Nyugatról való gondolko­dásunkban a helytelen, a torz. Mi itt – mert úgy gondolom, hogy sok vonatkozásban, a szó és a gyakor­lat konzervatív értelmében hívők vagyunk – máskép­pen viszonyulunk hozzá, mint ők. Ahol sokkal erőseb­ben szekularizált a kereszténység, mint Hollandiában vagy Németországban, nem jelenik meg ellenpontként a fundamentalista irányzat, az ókonzervatív gondolko­dásmód, ami – a katolikus egyházban úgy szoktuk mondani – a tridenti zsinat előtti. Ha a Lajtától keletre, az ottani társadalmakat nézzük, akkor azokhoz viszo­nyítva mi ténylegesen inkább hívő-hitvalló társadalom vagyunk, még a nem hívőinket is sok vonatkozásban beleértve. Szokták mondani: de hát ott a nagy szabadság. Igen, de azt is számba kellene vennünk, hogy az a fajta technikai fejlődés, polgárosodás, kapitalizálódás – s mindegy, hogy melyik kategóriával élünk – azokat a társadalmakat a keresztény értékek tekintetében, val­lási szemszögből nézve kilúgozza. Ez nem jelenti azt, hogy az állam ott ne tartalmazna keresztény jegyeket. Mi nem szoktuk figyelembe venni, hogy Nyugaton a kapitalizmus már eleve beleépíti a termelés tervezésébe azt is, hogy a munkást védeniük kell szociális hálóval, munkavédelmi és egyéb törvényekkel, mert ha a mun­kás tönkremegy, nem fog sem minőségit, sem mennyisé­git termelni. Itt pedig ránk szabadult egy onnan is kiebrudalt kapitalista réteg, amelyik úgy szabadversenyes, hogy hamar akar meggazdagodni, mindenkit tönkre akar tenni stb. Tehát itt vagyunk mi egy nagyon korszerűtlen világban. Tudomásul kell venni, hogy a második világháború utáni fejlődés a nyugati egyházat a szekularizáció vonatkozásában kezdte ki.

– Ahogy a tridenti zsinat volt az egyik határkő, úgy gondolom, hogy a második vatikáni zsinat a másik, ha tetszik, ellenhatárkő. Mármost a második vatikáni zsi­nat szelleme valamilyen módon bekerült-e már a hazai egyházi gondolkodásba, hitoktatásba?

– Ha röviden válaszolnék, nyilván vitát váltana ki válaszom, mert azt mondanám: nem. De ez igen bonyo­lult kérdés. Az egyházról lehet statikusan is, dinamiku­san is gondolkozni. Csak a hierarchiára figyelni: ez a múlt szemlélete. Méghozzá olyan stabilnak látni, mint a feudalista vagy az abszolutista államot. A második vatikáni zsinat azonban semmi ilyet nem állít az egyházról. Azt mondja, hogy: kovász. Azt, hogy: Isten ván­dorló népe, elrejtett kincs. Tehát képekkel, metaforák­kal próbálja megsejtetni azt a fajta dinamizmust, amellyel az egyháznak élnie kell, és élt is de facto a történelemben, nemzedékről nemzedékre. Egyfajta tradícióval, de ez nem a bemerevedésnek a hagyomá­nya, hanem az életképességé. Azt a jó hírt, hogy Isten megjelent közöttünk, és szeret minket, tehát nem va­gyunk elveszve, s azt, hogy a legreménytelenebb hely­zetben sem szabad elveszíteni a reményt, mert van kiút (s lehetne még sorolni a keresztény örömüzenet tartal­mait), azt kell nekünk továbbadnunk. Nem struktúrá­kat meg egyházi ruhákat meg múzeumi tárgyakat, amelyek inkább kulturális járulékok. Meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz a jövőnek egyháza, amennyi­ben lemond a kultúrával való párbeszédről. Természe­tesen hiszem, hogy nem mond le erről, s a római egyház, maga II. János Pál pápa is, mestere az effajta párbeszédnek. De alacsonyabb szinten, s kivált ott, ahol az egyház intellektuálisan megfogyatkozott, veszé­lyeztetve érzem. Amennyiben a kultúrával való párbe­széd félresiklana, feltétlenül kisebbségbe kerülne a kereszténység.

– Mennyire készült fel nálunk az egyház a kultúrával való párbeszédre? Mennyire valósítja meg, mennyire hajlékony, mennyire militáns?

– A hirtelen bekövetkező változás – mindenekelőtt az 1989. esztendő, melyet meghatározónak tartok – felkészületlenül érte az egyházat, az egyházi vezetést. Most elindult egy sokirányú fejlődés. Sokszor konzervatív, megkötött gondolkodású keresztényekkel talál­kozik a társadalom, és akkor botránkozik, cikkezik és szörnyülködik, hogy ilyenek vannak. De hát nemcsak ilyenek vannak. Úgy gondolom, hogy a katolikus egy­háznak és a többi egyháznak is igen nagy gondja, felelőssége, hogy az értelmiséggel megtalálja a hangot. A Vigilia hasábjain számos interjúban került elő ez a kérdés. Két éve létezik egy – hogy úgy mondjam – mozgalom, szervezet, a Keresztény Értelmiségiek Szö­vetsége, amely több helyen létrejött, így Budapesten, Szegeden, Pécsett és kisebb városokban is. Tehát elin­dult valami, de csupán pozitív kezdeményezések. Arról még nem beszélhetünk, hogy igazi párbeszéd folyna, melyre mindkét fél felkészült. Holott lenne miről. Itt van például a család kérdése. A tavalyi és az idén meghirdetett családkongresszussal, a család gondolatá­nak középpontba állításával s különféle dimenziói be­ható elemzésével lehetőség nyílt arra, hogy a külön­böző értékrendeket ütköztessük, valódi párbeszédet folytassunk, mégpedig a teljes embernek, a családnak és a társadalomnak az érdekében. Nem szabad elfelej­teni, hogy az egyház nem önmagáért van: az egyház missziós parancsa, hogy hirdesse Isten örömhírét, a köztünk megjelent Jézus Krisztust, és megpróbáljon olyan alternatívát fölmutatni az ember számára, amely az embert ebben a földi hazában emberségében – hogy úgy mondjam – isteni hivatásában megőrzi, emberhez és Istenhez méltó életet kínál számára. A világnak nem szabad megbotránkoznia, hogy az egyháznak küldetése van. Nekünk meg nem szabad azon megbotránkoznunk, hogy nem mindenki fogad el bennünket.

– Ez a legnagyobb probléma.

– Nekem mindig Jézus példája az irányadó. Jézusnak van egy belső útja, céltudatos, az Atyához vezető út, vállalva az üldöztetést, a szenvedést, a halált. Mind­azokkal, akikkel találkozik az útján, párbeszédet foly­tat, mindenkinek elmondja az Isten országának öröm­hírét. Vannak, akik meggyógyulnak, vannak, akik megbotránkoznak, vannak, akik szembeszállnak vele, van­nak, akik elárulják és így tovább. Nem látja az ember az evangéliumokban, hogy egyszer is azt írnák le, Jézus szívére vette volna azt, hogy elutasítják. Jézus­nak éppen ez az istenemberi biztonsága, hogy tudta, mi lakik az emberek szívében. Épp a tegnapi evangéli­umban esett szó arról, hogy Jézus sok mindenre taní­totta az embereket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj. Hát én azt gondolom, Jézus ma is úgy tenne, s ha az emberekkel olyanról beszélnénk, amely őket érinti, jobban odafigyelnének ránk. Nagyon sok olyan dologról beszélünk, amely nem érinti az embere­ket. Jézusnak szavain azért csüngnek úgy, mert Istenről úgy beszélt, ahogy az az embernek fontos.

– Végül is nem kaptam választ arra, hogy a jelenlegi politikai térben – megélénkülő antiszemitizmus, cigány­ellenesség és hasonló jelenségek közepette – az egyház mennyire tudja és mennyire akarja hallatni a hangját. Érzi-e, hogy kell? Vagy úgy gondolja, hogy nincs akkora veszély?

A pannonhalmi főapát ajánlása a Kelemen Krizosztomról írt disszertációja előlapján.

–  Ezek a kérdések az egyház számára is rendkívül fontosak. Ha az egyetemes egyház tendenciáit és meg­nyilatkozásait nézzük, akkor azt is látjuk, hogy min­denre van keresztény koncepcióval megfogalmazott vá­lasz. Vagy ha nem is kifejezett válasz, de útkijelölés. Mi itt, Magyarországon – fájdalommal kell megállapíta­nom – nem jutottunk el az önmagunk értékelésének arra a fokára, hogy tudnánk azt, nekünk itt most bizonyos értelemben vállalni kell a prófétai tisztet, és szólnunk kell, még akkor is, ha nem csiklandozza az emberek fülét. Szólnunk kell a cigányság kérdésében, szólnunk kell a szemitizmus vagy antiszemitizmus kér­désében, szólnunk kell majd a szociális kérdésekben, szólnunk kell a család kérdésében – hát egyetlen dolog­ban, az abortusz kérdésében szóltunk s úgy gondo­lom, a teljességhez ezek is hozzátartoznak. Még nem jutottunk el arra a tudatos szintre, hogy itt szólni kell, ha kérdezik, ha nem, éppen mert nem szabad, hogy csak magunkkal legyünk elfoglalva. Mi nem vagyunk antiszemiták, de vannak magukat kereszténynek val­lók, akik azok. Holott aki keresztény, nem lehet anti­szemita, nem lehet idegengyűlölő. Végül is mi magunk is idegenek és vándorok vagyunk."

 

A Pannonhalmi Főapátság szerzetesközösségének közleménye a pannonhalmi főapát választásáról

(Érkezett: 20:52) 2017. november 17-én, pénteken este a Szent Márton-díj átadási ünnepségén dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a következő személyes üzenetet szőtte beszédébe: „A Szent Márton napokkal tizenhét év telt el, az én főapáti szolgálatomban pedig immár lassan huszonhét év telik be. A bencés hagyomány bölcsessége azt diktálta szívemnek és ez van házi törvényeinkben is, hogy az idősebb adja át helyét a fiatalabbnak. Ezt teszem magam is jó szívvel és csak úgy köszönök el, hogy nem főapátként, de jó barátként megmaradok kedves mindannyiuk számára a továbbiakban is.”

A Magyar Bencés Kongregáció Konstitúciója (azaz Szent Benedek Regulájának korunkhoz igazított, aktuális és gyakorlati alkalmazása) szerint a főapáti szolgálat kilencéves időszakokra oszlik. A bencés közösség 1991-ben választotta meg Asztrik főapát urat legfőbb elöljárójának, és ezt a bizalmat már két ízben, 2000-ben és 2009-ben megerősítette. Várszegi Asztrik főapát úr a legutóbbi bizalmi szavazás után, tehát 2009-ben kinyilvánította a bencés közösség előtt szándékát, hogy 2018 elején, a harmadik főapáti ciklus végeztével vissza kíván vonulni az apáti szolgálatból.

Asztrik főapát úr közösségünkkel egyetértésben 2018. január 6-ra, Vízkereszt napjára tűzte ki utódja megválasztását. Az új főapátot a Pannonhalmi Főapátság örökfogadalmas szerzetesei (a Pannonhalmán, Bakonybélben, Budapesten élő és a Területi Egyházmegyében lelkipásztori munkában szolgáló szerzetesek, mintegy ötvenen) választják meg titkos szavazással. Az a pappá szentelt szerzetes választható főapáttá, aki már betöltötte a 35. életévét és legalább tíz éve örökfogadalmas. Az tekinthető megválasztottnak, akit a választók abszolút többségének jelenlétében a jelenlévők abszolút többsége megválaszt. Ha a második menetben nem nyeri el senki ezt a többséget, a harmadik menetben a két legtöbb szavazatot elért jelölt közül kell választani. Szavazategyenlőség esetén a harmadik menetbe az jut tovább, aki első fogadalmát előbb tette. Ha a harmadik menetben sem kapja meg egyik jelölt sem a jelenlévők abszolút többségének szavazatát (tartózkodás, szavazategyenlőség, érvénytelen szavazatok vagy más ok miatt), a választást egy hónap múlva meg kell ismételni. A főapát-választást jelölési eljárás nem előzi meg.

A főapát, aki a Pannonhalmi Területi Apátság elöljárója is egyben, az egyházjogban a megyéspüspökkel egyenlő elbírálás alá esik. Több mint ötszáz éves hagyomány, hogy Szent Márton monostora közvetlenül az Apostoli Szentszéknek van alárendelve. A választás eredményét ezért a Pannonhalmi Főapátság akkor teheti majd közzé, amikor Rómából, a Szentszéktől megérkezik a választás megerősítése. 2018. január 6-án tehát a nyilvánosság előtt még nem lesz ismert az újonnan megválasztott főapát személye.

A közösség vezetőjének kiválasztása a Pannonhalmához tartozó ünnepélyes fogadalmas szerzetesek felelős és hosszútávra ható döntése. A folyamat egyik alappillére a közösségi és az egyéni imádság, a másik pedig az egymással való találkozás alkalmai. Összejöveteleinken megpróbáljuk – a múlt eseményeit értékelve, és reménnyel előre tekintve – újrafogalmazni küldetésünket, hogy ennek fényében választhassuk ki magunk közül azt a szerzetest, aki Isten segítségével képes lesz a rábízottakat felelősségteljesen, kitűzött célunk felé vezetni. Hisszük, hogy az imádság fontos és hatékony segítő eszköz ebben a folyamatban. Minden jóakaratú embert arra kérünk, hogy a felkészülés idejében imádságával járuljon hozzá szerzetesközösségünk megújulási folyamatához, hogy Szent Márton monostora, ez az ősi ház a következő ezer évben is a béke, az otthonra találás és az élet helye legyen.

Szeretettel:

a Pannonhalmi Főapátság szerzetesei