Az újságíró archívumából: A Villa Hügel lakója

Az Infovilág hónapokon át közölt szemelvényeket Tatár Imre Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) című kéziratos emlékiratából. A 98. életévében járó Aranytoll-életműdíjas újságíró egyébként éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját, tehát a publikálás ehhez a jubileumhoz is kötődik. Az említett sorozatot megszakítva, most egy tizenegy évvel ezelőtti írását közöljük, amely a Vasárnapi Hírek Régi Nemzet című mellékletében jelent meg. Címe: A Villa Hügel lakója.

Emlékeinek dobozából egy névjegyet vesz elő az európai utas újságíró. Olyasvalakiét, aki nemcsak a hozzá közelállókért, hanem sokakért, Európáért, az európaiságért is tett, áldozott. Felelősséget, kockázatot is vállalva. Német. Berthold Beitz….

Úgy az ezerkilencszáznyolcvanas évek vége felé az esseni Villa Hügelben, a Krupp-család egykori fellegvárában ültem. Tágas elnöki szoba, a mahagóni íróasztal másik oldalán ősz hajú úr, Thomas Mann-i patrícius: Berthold Beitz. Nem családtag, mégis a letűnt egyszemélyes „ágyúkirály-cég” másfél évszázadának utolsó mohikánja. Egyben e múlt élő cáfolata. A nácikat támogató Krupp-elődöt, „acél-Gusztávot” 1946-ban az amerikaiak háborús bűnösnek tekintették, de a beteg ember helyett fiát, Alfriedot ítélték tizenkét évre, ő vonult be a luxuscellába. Két és fél esztendő múltán, ugyancsak az amerikaiak, rehabilitálták.

Jó darabig még egyszemélyes tulajdonos maradt, de immár teljhatalmú megbízottat nevezett ki: Beitz személyében. Változtak az idők. A történész Golo Mann írja e háború utáni korszakról szólva, hogy „a német nagyipar, korábban a háborús célok buzgó kiszolgálója, most egy konstruktív, az új helyzetet elfogadó Ostpolitik mellé állt!”

Így a Krupp-konszern is: „Soha többé fegyvergyártást!” A vállalat részvénytársasággá alakult, Alfried meghalt, Beitz a felügyelőbizottság és a részvények többségét átvevő, kulturális és társadalmi feladatokat is vállaló Krupp-alapítvány kuratóriumának elnöke. Joggal ő: az új európai szerepre ez a kuratóriumi elnök – mint látni fogjuk – mégis csak alkalmasabb, mint az a család, amely hajdan az Adolf Hitler Adomány-alapítvány kuratóriumi elnökét adta. A Villa Hügel pedig immár a Ruhr-vidék kulturális központja: kiállítások, koncertek, remek saját festmény- és faliszőnyeg-gyűjtemény….

Itt ültem tehát azzal a szándékkal, hogy interjút készítek vele a régi, eredeti Magyar Nemzet számára valami időszerű német ügyről.

Ebből azonban nem lett semmi! Végig Budapestről érdeklődött, ahová ismét utazni készül. Nosztalgiázott, tervezgetett. Nem volt szívem félbe szakítani. Egyébként is, azt a (meg nem született) újságcikket rég elfelejtettem volna, de a beszélgetés meleg emléke megmaradt.

Essen–Budapest. A Villa Hügel-béli beszélgetés „magyar szálát” megragadva most visszalépek jó két évtizedet, a fenti úti tervezgetés előzményeihez.

Nyugat-európai riportútra küldte 1963-ban a Népszabadság két munkatársát: Hajdú Jánost és Nemes Jánost. A két újságíró német földet járva érdekes meghívást kapott: „Berthold Beitz szívesen látja Önöket a Villa Hügelben”. A találkozó létrejött, vendéglátójuk…. ezt kérdezte: Van-e módjuk üzenetet közvetíteni Kádár Jánosnak? Igen. Úgy kéri, mondják meg: az NSZK kereszténypárti-liberális kormánya javasolja: létesítsenek hivatalosan is kereskedelmi kirendeltségi szintű kapcsolatot a két állam között. Akkoriban – a hidegháború egyik maradványaként – a szocialista tábor tagjainak kötelezően haragszomrádot kellett játszaniuk a „nyugatnémetekkel”, így a magyar kormányzatnak is, az elszigeteltség feloldásában óvatosnak lennie: ne ingerelje a Nagy Testvért. A német javaslat mégis bekerült a nagypolitika gépezetébe, bár – az előbb említett okból – a közvélemény csak néhány soros, óvatos hírben értesült arról, hogy ez a magyar–német megállapodás létrejött.

Az Ostpolitik egyik első csírája jelent meg ezzel, bár az igazi kelet–nyugati áttörést majd a szociáldemokrata Willy Brandt hozza meg. Ostpolitik! Ez a német kifejezés bevonult Európa történetébe. Willy Brandt Nobel- békedíjat kapott érte; az általános, kölcsönös kelet–nyugati közeledés sodrában megteremtette a békés egymás mellett élést az NSZK és a szovjet blokk országai között.

Ennek volt részese Berthold Beitz (a kép 1942-ben készült) is. Remekül ötvözte az üzletkötéseket és az ösvények építgetését Európa két fele között. Régi, sárgult újságlapok tanúsága szerint járt nálunk – a hatvanas évek csendes vadászatai után – 1975-ben; tárgyalt miniszterekkel és magyar vállalati vezetőkkel 1980-ban, s 1984 nyarán egy csapat Krupp-menedzser társaságában fogadta őt Kádár János. Ha valaki azt mondja erre, hogy a biznisz az biznisz – ez az igazság fele. Európai útjaimon azt tapasztaltam, hogy az NSZK politikusai és üzletemberei minden más országénál nagyvonalúbban bántak Magyarországgal. A pénzügyekben hajdan, a történelmi elismeréssel máig. A Willy Brandt nevéhez fűződő nagy Ostpolitik-fordulat előkészítésében is volt tehát hősünknek szerepe. Két példa visszaemlékező kötetekből.

A hatvanas évek közepe táján, egy moszkvai utazás körüli bonyodalmat elsimítandó vacsorára hívta meg a Villa Hügelbe a kancellárt és Szmirnov bonni szovjet nagykövetet – beszéljék meg fehér asztalnál az ügyet. S amikor Brandt Varsóba utazott az egyik kelet–nyugati szerződés aláírására (1971-et írtunk), és városnézés közben letérdelt az elpusztított gettó emlékműve előtt, kíséretben ott volt Beitz is. S találkozott – majd kiderül, miért említem – ennek az aláírásnak az alkalmával Józef Cyrankiewicz lengyel miniszterelnökkel. E két férfi korábbi különös találkozásáról is akarok írni, valamint egy másik „gettóélményről”. A leírásáért azonban ismét vissza kell lépnem vagy három évtizedet. Ugyancsak Lengyelországba.

A képen: a borisławi fúrótornyok.

Színhely a németek által megszállt Galícia. Egy kisváros, Borysłav. Fiatal német férfi áll a moziterem bejáratánál, kezében papírlap, valamilyen lista. Ezt kiáltja: „Frau Horowitz és kislánya!” A teremben hatszáz helyi zsidót zsúfoltak össze. Kivégzik őket a vágóhíd melletti réten. Levetkőztetik és belelövik a gödörbe. Elsősorban a gyerekeket, ők a legkevésbé alkalmasak hadiüzemi munkára. Körül ácsorgó nézelődők, német katonák, civil alkalmazottak, lengyel és ukrán lakosok. Beitz először találkozik szemtől szembe ilyesmivel. A kezében lévő papír a kimentendők listája. De hogy kerül ide? Cége, a német Shell, vállalatot alapított Karpathen Öl AG néven Galíciában, s őt küldte ki vezetőnek. A hadseregnek oly fontos olajat dolgozzák fel tízezer hadimunkással: lengyelekkel, ukránokkal és ezer zsidóval. Addig, míg használhatók – megmenekülnek a haláltól: „Rüstungsjude”. Fegyverkezési zsidó, „R”-karszalaggal.

A borysławi gettó.

 

Beitz úgy dönt, hogy ezt a vállalati, munkáltatói lehetőséget kihasználja emberek megmentésére: nemcsak a munkára alkalmasakat emeli ki, hanem annyi megsemmisítésre szántat, amennyit csak lehet. Múlik az idő, közeledik a front: 1944! Cége megszünteti a kirendeltséget, az R-karszalagosokra is haláltábor vár. Beitz figyelmezteti embereit: bújjanak el az erdőbe. S ebbéli igyekezetében nem ragaszkodik nemzetiséghez, „fajhoz”, így menti meg a szociáldemokrata Cyrankiewicz életét is. Néhány elbocsátott alkalmazottja pedig – mily különös játéka a sorsnak – Schindler krakkói üzemében talál menedéket. Végül is az a néhány száz, akit a háború vége életben talál Borysłav környékén, jórészt Beitznek köszönheti megmenekülését.

Miért vállalta mindezt a magát nemzeti konzervatívnak valló német nagypolgár? „Nem volt ez sem antifasizmus, sem ellenállás – mondta később – egyedül emberség.” Már ott, Galíciában elhatározta, hogy bebizonyítja: van egy másik Németország is. A háború utáni korszakban ez a „másik Németország” jelent meg Európában. Beitz pedig életével ezt igazolandó nagy ívű vonalat írt le.

A sors magas életkort adott neki…(2013-ban halt meg, 100. születésnapja előtt két hónappal. – A szerk.)

A szerző korábban közölt cikkei, illetve a Kanyargós utakon című emlékiratból közölt fejezetek:​ A vörös báró; Bocsánatkérés Belgrádban; Egy szibériai kapitány Pesten; Iskola a meseerdőben; Helsinki: Európa csillagórája; Miért nem írtam könyvet Kádárról? Út a semmibe: terrorizmus; „Gorbimánia”; Út a német egységhez  – A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.