Adalékok a Rodin-filmhez

Lapunk főmunkatársának exkluzív interjút adott a november 9-től a mozikban látható Rodin című francia életrajzi film 73 éves rendezője, Jacques Doillon.  A francia új hullám megkésett "második" hullámának (Jean Eustache, Philippe Garrel és Maurice Pialat mellett) egyik legjelentékenyebb, máig aktív alkotója Budapesten nyilatkozott az Infovilágnak.​

MT: Filmrendező úr! Eddigi filmjei abszolút aktuális, modern témákkal foglalkoztak. Mi vitte rá, hogy huszonhét egész estés nagyjátékfilm és számtalan tévéfilm után egy történelmi-életrajzi filmet forgasson?

JD: Egy kicsit a véletlen. Épp nem volt különösebb ötletem, amikor is felkértek, hogy forgassak dokumentumfilmet Rodinről, a halála 100-ik évfordulója alkalmából (Doillon dokumentumfilmesként is igen ismert, 1970-ben például már filmet forgatott az elektromos autókról – a szerk.). Előző filmemben elég nagy hangsúlyt kapott a mozgás, a koreográfia, és a producerek úgy gondolták, hogy arról a szobrászról, akinek a mozgás, a mozdulat rendkívül fontos volt. Elkezdtem foglalkozni az életével és a művészetével, belekezdtem a forgatókönyv-írásba, és fokozatosan rájöttem, hogy nincs kedvem ebből dokumentumot forgatni, sokkal inkább egy nagyjátékfilmet. Rodin szobrait persze korábban is ismertem, néhányszor jártam a múzeumában is, de most döbbentem csak rá igazán, micsoda hatalmas művész volt. És volt egy harmadik okom is: bár igen tehetséges munkának tartom Bruno Nuytten filmjét, Isabele Adjanival és Gérard Dépardieu-vel a főszerepekben, de annak forgatókönyve Camille Claudel unokahúga elbeszélése alapján készült, aki teljesen eltorzította a valóságot.

Azért lett tehát az ön filmje kissé szaggatott, mert kezdetben egy dokumentumfilmre készült, így inkább csak epizódokat rögzített egy egybefüggő történet helyett?

A képen: Rodin "A csók"

JD: Talán ez is belejátszott, de még inkább az, hogy az anyagi lehetőségeink szűkek voltak, és művészileg sem vonzanak a mai száznegyven-százötven jelenetből álló megoldások, így csak negyven-egynéhány jelenetet forgattunk. Következő filmemben egyébként egyetlen egy jelenetben akarom felvenni a kétórányi anyagot. De erről egyelőre nem mondhatok többet.

Már a kezdetektől Vincent Lindonnak szánta a címszerepet?

JD: Igen, mivel benne találtam meg azt a szinte állati, ösztönös lényt, amilyen Rodin lehetett, még ha Vincent a valóságban sokkal magasabb is, mint a szobrász volt. Ha nem fogadta volna el a felkérést, akkor valószínűleg felhagyok ezzel a filmtervvel. De szerencsémre igent mondott. Ráadásul ő sem a szavak embere, ahogyan Rodin sem volt az. Sőt, a kezük is hasonlóan ormótlan…

És Lindon is meglepően ügyesnek tűnik föl azokban a jelenetekben, ahol szobrászkodik. Külön készült erre?

JD: Hogyne. Három hónapig mindennap tanult egy remek tanártól, és a végén már annyira élvezte a szobrászkodást, hogy egyre irigyebben figyeltem, micsoda élvezet számára az agyag formálása.

A rajzolásban viszont mintha kifejezetten ügyetlen lenne. Ez sem véletlen?

JD: Rodin rajzai sokkal megosztóbbak, mint a szobrai. Én imádom őket. Az viszont kétségtelen, hogy például a Balzac-szoborral hét éven át küszködött, a legtöbb rajzát viszont percek alatt papírra vetette. Vincent számára kipontoztuk a papírlapot, hogy könnyebb legyen lerajzolnia a modellt, de közben őt is kellett néznie, és ez már túlságosan nehéz feladat volt a számára.

 

Rodin Balzac-szobra Los Angelesben.

És mi a helyzet a női főszereplőkkel? Izïa Higelin színésznőként kevésbé ismert, bár már játszott filmekben, de őt inkább énekesnőként tartjuk számon…

JD: Valóban, de lenyűgözően nőies valaki, akinek a mozgása egészen pazar. Engem legalább is magával ragadott. Ráadásul az édesapjával, a híres énekessel, Jacques-kal húsz évvel ezelőtt forgattam egy filmet, és csodás volt most a lányában megtalálni ugyanazt az őrült szenvedélyt, ami őt is fűtötte, és ami Camille Claudelben is lobogott.

Ön mindig vonzódott a szép színésznők iránt, és Rodinnek is gyengéi voltak a fiatal szépségek. A Rodin élettársát, Rose-t alakító hölgyre ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehetne ráfogni.

JD: Valóban, ráadásul, ha az igazi Rose fényképeit összehasonlítjuk Séverine Caneele-lel, akkor kevés a hasonlóság, és ő sem igazi színésznő. Viszont visszaadja azt az észak-franciaországi, alacsony társadalmi osztályból származó, ugyanakkor roppant erőteljes, elszánt, konok nőt, amilyen a valódi Rose volt. Ő akkor szokatlan módon egészen fiatalon Párizsba ment, és megállta a helyét. Rodin egyik első modellje lett, akinek talán szintén parasztszármazású édesanyját juttatta eszébe – hiszen minden férfi valamennyire az édesanyját keresi, főként, ha túlságosan fiatalon veszítette el a mamát.

Rodin műterme.

 

Korábbi filmjeiben sok az erotikus jelenet, ami most még inkább adhatná magát, hiszen Rodin életének egyik meghatározó eleme volt a testi szerelem – sokkal inkább, mint a lelki. A filmben mégis nagyon visszafogottak ezek az epizódok. Mi ennek az oka?

JD: Kezdetektől az volt a producerek kikötése, hogy még a „Tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott“ karikát sem viselheti a film, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, így e területen erősen korlátoztuk a jeleneteket.

Befejezésül a film végéről kérdezem. Számomra nem volt érthető, hogy az életrajzi jelenetek után miért találjuk magunkat hirtelen egy japán kortárs múzeum kertjében, ahol helyi kisiskolások állják körbe Rodin Balzac-szobrát…

JD: Hát igen. Már kiderült számomra, hogy ezt jobban meg kellett volna magyaráznom, mivel az első bemutató óta rengetegen rákérdeztek erre. Az ok pedig igen egyszerű. Rodin életében a Balzac-szobrot nem rendelték meg tőle, ki sem lett öntve, csak gipszváltozata állt a mester műhelyében. Valamikor 1930-ban, jóval Rodin halála után öntötték bronzba, de a második világháború alatt elrejtették. Valójában csak az 1950-es években lett népszerű, attól kezdve viszont a műértők egyik kedvencévé vált. Megelőzte korát, inkább kortárs műnek tűnik föl, mint egy 19. századi alkotásnak. Ma a világ számos helyén van kiállítva belőle egy-egy példány (Párizsban kettő is), ezért úgy érzem, nemcsak modern, hanem univerzális közkincs, amely a világ minden polgáráé, nem csak a miénk, franciáké.

Doillon úr, köszönöm a beszélgetést.

Az interjú szerzőjének a Rodin-filmről írt kritikája itt olvasható, tessék kattintani!