Hagyjuk a fenébe az ítélkezést! – Bara és Sztankay könyvben

Egy színésznek meg kell halnia, hogy kora legyen. Hogy leírhassák, mikor született, és mennyit kapott a sorstól. Ha csak az éveket nézzük, Bara Margitnak 88, Sztankay Istvánnak 78 jutott. Ránézésre szép idő. De olykor kevés a nézelődés… (Kép: Bara Margit tribute/youtube.com)

A tanúnak nincs felelőssége. Állhat a bíróság előtt, kérdezhetik tőle, hogy mit látott, a tanú széttárhatja a karját, a szemét csodálkozóan forgathatja, és mondhatja, bármi történt is, ő abból semmit sem észlelt. A tanú lehet szórakozott, gyáva, esetleg cinkos, a nem tudás páncélja megvédi a számonkéréstől. Szóval, tisztelt bíróság, írhat Léner Péter Sztankay Istvánról vagy Odze György Bara Margitról azt, amit akar, mi, nézők, olvasók semmit sem tudtunk.

Nem tudtuk, hogy a Sztankay név a Stankaninec családfától ered, hogy az önbizalmat láttató siker egy szorongó, a kisebbségi érzéseivel küzdő embert rejteget. Jöhettek filmes és színházi szerepek, méltató kritikák, a boldogságot Szankay sosem tudta eljátszani. Ő, Léner szerint, a legfinomabb levesben is megtalálta a hajszálat. A szocializmus kitüntette, pedig utálta a szocializmust. Mi, egyszerű nézők, ezt nem tudhattuk.

Azt sem, hogy Bara Margit tisztességes maradt, nem járt orgiákra, sőt, nem ismerte a szeretőjének, futtatójának kikiáltott Onódy Lajost. Nem, tisztelt bíróság, mi csak átéltük a történelmet, nem formáltuk. Művésznek, sportolónak, politikusnak egyformán tapsoltunk, a szívünkre hallgattunk, az pedig azt súgta, hogy így helyes. Irigyeltük a hősszerelmes Sztankayt, és Szegedi Erika, Torday Teri, Gyöngyössy Katalin, Piros Ildikó érkezésekor elfelejtettük Bara Margit szépségét. A csokorban nem számolgatjuk a virágot, csak nézzük. Azt sem tudtuk, hogy Bara Margitot kitaszította vagy egyszerűen csak nem fogadta be a főváros. Úgy maradt meg bennünk, ahogy Budapestre érkezett egyszerű, erdélyi parasztlányként.

Két regény (Léner Péter: Sztankay, és Odze György: Sorstöröttek) egymás utáni olvasásakor elkerülhetetlen az összehasonlítás. A bevezető sorok már útjelzők: „Éltünk, hülyéskedtünk, sírtunk, játszottunk, szerettünk, szerettek…” emlékezik a nála egy nappal idősebb barátra, kollégára Léner.

„Kádárt a háta mögött útkarbantartónak hívják – mosolyodott el Andropov (a Szovjetunió egykori budapesti nagykövete, későbbi pártvezetője) – Nem tervez utat, nem épít, csak karbantart.” Így indít Odze. Ezzel jelzi, hogy az Onódy Lajos és Bara Margit történeteként jegyzett regény nemcsak az ember mulandóságról, hanem a hatalom lélektanáról is szól. Két művész, két színész élt szinte egy időben ugyanazon országban, hallgatta ugyanazt a rádiót, olvasta ugyanazon újságokat. Az üzletekben ugyanannyit fizettek húsért, édességért, italért, munkájukat ugyanazok minősítették.

Kortársak voltak, sorstársak, pályatársak, egyformán fuldoklottak a szocialista erkölcs örvényében, de küzdelmükben a nemiség csak a férfit segítette, a nőt elbuktatta. A macsótársadalomban a szex, a kezdeményezés, a mértéktelenség elfogadott, a parlamenti beszólás, a vak komondor bocsánatos vagányság. Az volt évszázadokon át, és az idő megállt. Sztankay szerethette a nőket, és azok vissza, kalandjaiból soha nem lett országos ügy. Bara csak egyszer lehetett erkölcstelen, nem nyert megbocsájtást. Hiába derült ki, hogy rossz híre rágalom, hogy lejáratása politikai machináció, rá kellett lépnie a sehova sem vezető útra.

A közélet ismét kóstolgatja az egyszer már elfejtettnek fogalmat. Koncepciós per: a nem létező bűnök emlegetése, bizonyítékok kreálása, a tények semmibevétele, és végül a vádlottat megsemmisítő ítélet. A hatalom így számol le ellenfeleivel, kezdetben a politikai vetélytársakkal, később a jövőre nyitott szemmel néző tudósokkal, gazdasági szakemberekkel.

Azt hittük, annak a világnak végérvényesen vége. Aztán megint születtek furcsa ítéletek, megint a politikaiak előtt nyíltak ki a börtönkapuk. Akkor, az átkosban egy ember úgy élt, mint ma sokan. Vállalkozott, ötletelt, ügyeskedett. A befolyásolhatókat megvesztegette, a dugipénzt külföldre menekítette. Nyitottabb társadalomban gondolkodott, turizmusban, vendéglátásban az új módszereket kereste. Megalapította a Mézes Mackót, behozatott (hivatalosan) grillsütőt, Wurlitzert. Ez volt Onódy Lajos.

Vele szemben sorakozott fel a régihez ragaszkodók csapata. Nem a személlyel volt bajuk, maguk is gyakran élvezték Onódy vendégszeretetét. Az ajándékba kapott hidegtálat elfogadták, még az ezüsttálcát is megtartották. Aztán egy nap valaki azt mondhatta, hogy nem lesz ez így jó, elvtársak. Amikor ezt hallották, az elvtársak mindig megijedtek. Próbáltak kihátrálni az egykori mecénás mögül. Manapság ilyesmi, elő nem fordulhatna. De az átkosban!

Valaki kitalálta, hogy híreket kell gyártani. Nem kell igaznak lenni, csak hihetőnek. Migránsok még nem járták a világot, a félelem helyett az irigységet kellett bedobni. Kitalálták, hogy Onódy osztályidegen, dőzsölő, szexmunkásokat foglalkoztató. A rágalmakat ismert névvel kellett hitelesíteni. Valaki bedobta Bara Margit nevét. Hogy ő is kényeztet. Így lett a szép színésznőből az urak és elvtársak lotyója. Nem volt célpont, csak áldozat. Senki sem keresett bizonyítékot, nem fújt a szél, a haraszt mégis zörgött. Odze sejtet, hogy Bara nem véletlenül lett kiválasztott. Semmi rendkívüli, útban volt egy hagyományos szerelmi háromszögben. Meghurcoltatása talán egy megcsalt asszony bosszúja.

Ha van igazi hasonlóság Sztankay és Bara életében, az a besúgás. Az ötvenes évek elején az Államvédelmi Hatóság őrizetbe vette Sztankay András görögkeleti papot, István édesapját. Egy hittársa azzal vádolta, hogy a háború alatt lepaktált a fasisztákkal. Szembesítésre, vallatásra nem került sor, mert a szovjet csapatok egyik tolmácsa korábbi megmentőjét ismerte fel benne. A tolmács állt ki a pap mellett, felsorolta érdemeit, és nevezte nevetségesnek a vádat. Sztankay András hazamehetett, többé nem zaklatták a hatóság emberei.

Bara Margit mellé nem sorakoztak fel a barátai, a kollégái. Nem nevezték hazugságnak a vádakat, félszeműnek az igazságot. Hagyták meghurcolni az ártatlant, mert elhittek mindent. Talán ez ma sincs másként. Tisztelt bíróság, a nép dolga a beletörődés, nem a kételkedés…

Mindkét regény olvasmányos, fordulatos. Odze György nagy íveket használ, mint egy indián nyomkövető, megy az események után. Dokumentumokra támaszkodik, egyéni következtetésekre ritkán vállalkozik. Léner Péter műve egy lehetséges film forgatókönyve. Apróbb, nagyobb snittek váltogatják egymást, a lehetséges terjedelemnél érezhetően több a mondanivaló. Szerelmek, feleségek, gyerekek. Léner, a barát-rendező, szerette Sztankayt, mindent el akar mondani róla, olykor érezhető a viaskodása önmagával, ezt még szabad, azt már nem, szerencséjére ízlése mindig határt szab vágyainak.

Tisztelt bíróság, egy kicsit mindannyian mások lehetnénk, ha kevesebbet ítélkeznénk, és többet olvasnánk…

Léner Péter: Sztankay (Corvina Kiadó 2017)

Odze György: Sorstöröttek )Noran Libro, Budapest, 2017)