Omega, óh…
Istenem, mi lett belőlünk… Bár ugyanúgy állunk sorba, mint 45 éve, és ugyanott, ez azért mégis más. Már nehezünkre esik hosszan álldogálni értelmetlenül, azért hogy beengedjenek egy kapun, nem úgy, mint 20 éves korunkban. Igaz, hogy akkor nem kellett semmiféle hírverés, jöttünk mi koncertre enélkül is.
Akikre most várunk, hogy beengedjenek, azok is pihengetnek talán, mindenki fáradt, beteg, ráncos, öreg, vagy meghalt. Vagy éppen az ellenkezőjét gondolja magáról, és pici gyermekét babusgatja, merthogy a sokadik házasság meg a bébi az fiatalít…
A zenekar megosztott lett, persze, az a fránya politika, a csapat egyik része a temetőben, másik része tüntetőleg, sértődötten távol. Egység, mindenki egyért, egy mindenkiért – sehol.
A régi nagyok még itt, de akik hiányoznak, azok igazoltan vannak távol, örökre.
Amikor annak idején ide jártunk a budavári Szentháromság térre, senki nem hitte volna el, hogy még hatvanon felül is nyomjuk. Ki a gitárt, az erősítőt, más meg a laptopján ezt a cikket.
A petróleumlámpa fénye kihunyt. Dimitrij mit mesélhet még Lénáról? Hiszen már minden tudunk egymásról. A jelen lévő idősek nosztalgiáznak, no meg udvariaskodnak. De jól nézel ki – mondjuk egymásnak.
Akkor minden magától értetődően új volt. Hiszen mi csináltuk.
Akik ma csinálják az újat, nincsenek itt.
Ők majd 45 év múlva gyűlnek össze hasonló szomorú találkozókra.
Ja, a koncert meg a lemez címe: Volt egyszer egy Vadkelet. És az Omega 55 éve alakult. De ez mintha már mellékes lenne.
