Afganisztán: birodalmak temetője – kiállítászáró a Centrális Galériában
Az afgánoknak a szovjet megszállók elleni gerillaháborúja mind a mai napig hatással van a világpolitikára, beleértve a terrorizmust és a menekültek ügyét is, mégis, alig van ma olyan ember Magyarországon, aki pontosan tisztában lenne e távoli ország történelmével, modern kori eseményeivel és e harcok okaival, lefolyásával és következményeivel.
Egyvalaki azonban kétséget kizárólag ilyen: a Centrális Galéria egyedülálló kiállításához magángyűjteménye legérdekesebb darabjait rendelkezésül bocsátó Zammis Schein (eredeti nevén Mesterházy Sándor), aki a mai finissage-on végigvezette az érdeklődőket a tárlaton, és két órán át lenyűgözte hallgatóságát.
Remek munkát végeztek a kurátorok, amikor a régiót a 19. században bejárt Vámbéry Ármin (eredeti nevén Wamberger Hermann) emlékeitől elindulva, Afganisztán etnikai térképén át a 20. század legjelentősebb eseményeit összefoglaló poszterekig igyekeztek tárgyilagos képet rajzolni e hányatott sorsú ország múltjáról, hangsúlyozva a szovjet megszállás részleteit. Ám mindez talán csak keveseket kötne le hosszabb időre.
A kiállítás valódi értékei azok a tárgyak, amelyeket a sok éven át Afganisztánban tanító, az afgánokat megismerő és megszerető Mesterházy Sándor gyűjtött össze: ezek a tárgyak ugyanis emberközelbe hozzák e számunkra egzotikus tájat és lakóit, és bemutatják, hogy vált szinte népművészetté az állandó harcok közt élő törzsek számára a háború. A gyűjtő plasztikus beszámolója pedig olyan szubjektív élménnyel ajándékozta meg a jelenlévőket, amely révén érhetővé vált, miként válik valaki a háborús időszak furcsa ajándéktárgyainak megszállott gyűjtőjévé.
A történelmi tényeket, a megszállás és a kivonulás pontos részleteit ma már bárki kiguglizhatja, elolvashatja a Wikipédián, így önmagában ezekből kiállítást rendezni érdektelen. Viszont olyan tárgyakat látni, mint a minta tükörképét felhasználó szőttes, a tankokkal, légvédelmi ágyúkkal és más fegyverekkel vagy éppen a New York-i ikertornyokkal díszített szőnyegek, a komplett harci díszbe öltözött gerilla vagy a helyiek kezei között műtárggyá alakított AK-géppisztolytárak, pisztolytáskák és lőszertartó övek, illetve a szovjet vezetőkről és a nekik gazsuláló helyi politikusokról készült karikatúrák tudatosítják bennünk, hogy nem valamiféle tervező- és tárgyalóasztaloknál lezajlott konfliktusról volt szó, hanem hús-vér emberek évtizedeken át elhúzódó életformájáról, ahol egy vállról indítható páncéltörő rakéta ugyanolyan hétköznapi tárggyá válik, mint a nők arcát fedő burka, vagy a férfiak elmaradhatatlan szandálja.
Igazán nagy kár, hogy csak a kiállítás finissage-áról adhattunk hír, mivel holnap már bontják a tárlókat (azt sem akármilyen módon: a Vakok Intézete tanulóinak lehetővé téve, hogy az immár plexivédelmüktől megszabadított szőnyegeket, zászlókat, fegyvereket, ruhadarabokat, szovjet címeres vagy éppen muszlim feliratos emlékeket kézbe vagyék).
A látottak és elhangzottak alapján viszont igencsak érdemes Mesterházy Sándor könyveit felkutatnia mindazoknak, akiket érdekelnek ennek a távoli országnak és egy még egészen le nem tűnt korszaknak a hétköznapjai és ünnepei.
