Életünk, vérünk, nyugdíjunk, Putyinunk

Elmegyek Debrecenbe. Van rá időm, a nyugdíjas többnyire orvoshoz, gyógyszertárba jár, amikor hívják, akkor az unokákhoz, Debrecenbe eljutni igazán kitörés a hétköznapok megszokásából.

A várost ismerem, szép, nekem például Kispestről vonattal könnyen megközelíthető, még az állomásokat is felmondom, ha muszáj: Ferihegy, Cegléd, Abony, Szolnok, Karcag stb. Sok pénzbe sem kerülne, igaz hazugság, hogy a 65 éven felüliek ingyen utazhatnak, az új kormány a gyorsvonaton pótjegy váltására kötelez minket, de még a Jóisten is megáldaná őket, ha ezen kívül más rosszat nem csinálna. A lényeg persze az, hogy mennék, és nem csak én, sokan vagyunk nyugdíjasok, tegnap még az országot építettük, ma a családnak segítünk, holnap Vlagyimir Putyin életét könnyítenénk meg, mert a nyugdíjas vaksin, sántítva is úttörő marad, ott segít, ahol tud.

Olvassuk, hogy kedves, várva várt vendégünk, bokros teendői miatt nem tud elmenni Debrecenbe, ezért nem tudja személyesen átvenni a helyi egyetem, csak neki, csak most adományozott díszpolgári címét. Igazából nem tudjuk, mi ez a cím, de szívesen átvesszük, megköszönjük. Megértjük azt a szegény embert, ezért felesleges lenne fáradni, már Moszkva is messze van Budapesttől, minek járatni a kilométerórát.

Bármelyikünk eljön helyette, testőrség sem kell, magyarul dicsérnénk a várost, nem árt, ha az adományozók értik a kitüntetettet, szépen köszönnénk meg az elismerést, szerénykednénk, hogy még annyi nemes, jólelkű ember szaladgál a világban, megemlítenénk Bocskait, és rögtön hozzá tennénk, hogy ő már nem szaladgál, de a szláv műveltség őrzi, akárcsak a többi nagy debrecenit, a Vitéz Csokonait, Fazekas Mihályt, Nyilas Misit, Kósa Lajost. Nem feledkeznénk meg a település mindig vendégszerető népéről, a Loki bejutásáról a Bajnokok Ligája csoportkörébe, szóval felmondanánk a leckét Vlagyimir Putyin helyett, meg sem kell tanulnia.

Ha a díszpolgári cím papírral jár, azt természetesen megőrizzük, ha érmével, talán medalionnak mondják az ilyesmit, azt is. Sok réz ne legyen benne, mert nálunk Kispesten évente lomtalanítanak, ilyenkor vadidegen emberek csöngetnek be otthonunkba, ócska vasalót, rozsdás kávéfőzőt keresnek, és a feleségem, ilyenkor, hogy lerázza őket, mindig ad nekik valami rezes dolgot, hogy hagyják békén.

Szóval megyünk Debrecenbe, reméljük, hogy valami kis ünnepség, talán fogadás is lesz, kaphatunk harapnivalót, manapság egyre drágább a kaja, egy nyugdíjasnak bearanyozódhat a hete, ha egy nap jól lakhat.

Természetesen nem ragaszkodunk mi sem Putyinhoz, sem Debrecenhez, megyünk mi bárhova, bárki helyett. A nyugdíjas csak öreg, nem hülye, olvasni még tud, a világ tele van bennünket, magyarokat nem szerető, a lábukat hozzánk be nem tevő állami vezetőkkel, az amerikai, francia elnök például leprásként kerülget minket, ezért bárhogy szeretnénk is, nem tudjuk kitüntetni, díszdoktorrá avatni, vadásztatni egyiket sem. Nos, mi, nyugdíjasok, ezen segítenénk, elvégre első a haza, szóval meg kell hívni ezeket az embereket, ahogy illik, és mi eljövünk helyettük. Bármilyen díszszázad előtt elvonulunk, bármilyen plecsnit átveszünk, gyermekotthont látogatunk, gyönyörködünk a főváros panorámájában, bárkire szívélyesen mosolygunk, és vészhelyzetben még Orbán Viktort is megcsókoljuk.

Mindezt azért is közöljük a nagy nyilvánossággal, mert mostanában egyre több a rólunk, nyugdíjasokról szóló hír. Olykor nemtelen eszközökkel támadnak, Rőfivel, acsarkodással hoznak összefüggésbe, szóval disznólkodnak velünk. Úgy csinálnak, mintha félni kellene tőlünk.

Már most kijelenthetjük, hogy nem kell. Még akkor sem, ha az a bizonyos dübörgés lelassulna, a várt nyugdíjemelés elmaradna, és az ingyenes utazást sem kapnánk vissza. Mi, nyugdíjasok nem hőbörgünk, és már egy ajándékba kapott MÁV-menetrendtől is boldogok vagyunk.