Az újságíró archívumából: Kaszinós indiánok

Füzes Oszkár kollégánk 1994 április 20-án, washingtoni laptudósítóként küldte alábbi írását a Népszabadságnak. Fogadják érdeklődéssel! (A kép illusztráció, forrása: casino.org)

(Az illusztráció forrása: http://www.gamblinghouse.info/casinos/indian-casinos-what-goes-around-comes-around)

Tüzes víz biztosan kicsit rá is játszik a szerepére, de nincs vi­ta: ő az úr az asztalnál. Magabiztosan használja a francia szakkifejezéseket, szmokingja makulátlan, csokornyakkendő­je prímán harmonizál ősz hajá­ba tűzött sastollaival. Tüzes víz, bár a becsületes neve Martin Thomas, igazi főnöke egy arizo­nai indiántörzsnek és bár hat­vanegy tavaszt élt meg, immár három éve krupié a Nagy Manitou akaratából. Azóta van pén­ze.

Pontosan senki nem tudja, de nagyjából évi húszmilliárd dol­lár körül van a „klasszikus” já­tékkaszinók forgalma az Egye­sült Államokban.

A baj csak az, hogy az agyon­szabályozás dacára a fényes termek mögött ott árnyéklik a bűnbarlang: ahol rulett, ott maffia, ahol félkarú rabló, ott pénzmosás, ahol póker, ott adó­csalás. Még valakinek 1988-ban az a zseniális ötlete támadt, hogy bízzuk a kaszinót az indi­ánokra: az őslakos amerikaiak rezervátumai talán kiszorítják a nagyvárosi bűnszövetkezete­ket a szerencsejátékból.

A százötven évvel ezelőtti ti­zennégy millióból mára alig egymillió rézbőrű maradt, kö­rülbelül háromszáz törzs ivadé­kai élvezik a rezervátumok „biztonságát”. A felnőttek több mint fele munkanélküli.

– Én megérzem a pénz szagát – cáfolja a római közmondást Mary néni, aki az aprócska gila törzs kormányzója. Az ő törté­netét a The New York Times is megírta a minap. A tizenegyezer lelkes arizonai törzs három esztendeje évi 28 millió dollárt zsebel be a kaszinó hasznából: ennyi pénzt Kolumbusz óta összesen nem kerestek. (Előtte sem.) Nem csoda, hogy sorra-rendre nyílnak a kaszinók szin­te mindegyik rezervátumban, a nyomorult indiánfalvak pedig soha nem látott felvirágzásnak indultak. Házak, sőt járdák, mi több. vízvezetékek épülnek, is­kolák nyílnak, befektetési ügy­nökök kilincselnek ajánlatok­kal olyan tájakon, amelyek aze­lőtt még a térképen sem voltak.

A százötven „kaszinózó” törzs összesen évi csaknem egymilliárd dollár bevételhez jut. Az óriási pénz áldásos hatását csak növeli, hogy férfiak és asszonyok ezerszámra jutnak munkához a folyamatosan ér­kező turisták révén. Már olyan törzs is akad, amely saját mérnökeivel tervezteti meg és saját kőműveseivel építteti föl a mo­teleket, bárokat és játékterme­ket. Valóságos „fortunaipari” forradalom zajlik, amely a leg­lelkesebbek szerint megmenti Észak-Amerika őslakóit a las­sú, de biztos kihalástól.

Csakhogy Mary néni sem cá­folhatja a másik antik közmon­dást: a szerencse forgandó. Má­sok is megérezték a pénz szagát. Sok indián település késve kap­csolt, s mire bankhitelből fel­épült a kaszinó, elfogyott a fize­tőképes kereslet, telítődött a piac. És hosszú idő óta először előfordult, hogy hadiösvényre lépett néhány törzs, bár most csupán ügyvédek ásták ki a jogi csatabárdot. Manitou gyerme­kei dömpingárat, tisztességte­len versenyt, jogtalan monopó­liumot emlegetnek egymásra szórt átkaikban, azaz perirataikban. A kínzócölöp és a skalpoló kés még nem, de a revolver már előkerült az üzleti viták­ban.

És még egy gyanús jel. Alig négy évvel a maffiamentesnek szánt indián kaszinók létrejötte után a minap törvényt kellett elfogadni. Szinte szóról szóra olyat, amit Las Vegasban és másutt régóta ismernek. Az a címe, hogy „Rendelet az indiá­nok által vezetett szerencsejá­ték tisztaságáról, a szervezett csalás és pénzmosás megakadá­lyozásáról”. És ki kellett nevez­ni az első maffiaellenes fel­ügyelőket az indián kaszinókat ellenőrző szövetségi hivatal­ban...