Az újságíró archívumából: Black and white – Sajószentkirályon

Midőn 1992 nyarán megkezdtem tudósítói tevékenységemet Prágában, Csehszlovákia válásra készült. Már akkor megegyeztünk a Népszabadság főszerkesztőjével, Eötvös Pállal, hogy „ha ezek tényleg szétválnak, célszerű lesz a székhelyünket áttenni Pozsonyba”.

A költözés másoknak is eszébe jutott – csak éppen ellenkező irányba. Szlovákiában romák tízezrei kerekedtek fel, hogy még csehszlovák állampolgárként a nyugati országrészbe települjenek át. Ez nem zajlott problémamentesen (Ústi nad Labemben például falat húztak fel a helyiek és a „jövevények” lakóházai közé – a berlini falbontás után három évvel), de a Szlovákiában maradtak élete sem változott alapvetően a nagy önállóság beköszöntével. Sőt, az ellentétek nem jártak egyedül. Ezzel foglalkozott az alábbi tudósításom (Népszabadság, 1994. április 20.) is Kelet-Szlovákiából – bár első látásra más a témája… Íme:

Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer – meg van is – egy falu, va­lahol a magyar határ szlovák oldalán, ott, ahol a Sajó partján bontogatják leveleiket a fűzfák. Králnak hívják a közsé­get, ami az ott lakók többségének a nyelvén annyit tesz, hogy Sajószentkirály. De van ennek egy szomszéd falva is, annak meg Abovce a neve, vagy ha úgy jobban tetszik: Abafalva. No, e két község határán, de még szentkirályi területen építették fel a „duplaátkosban” (kommu­nista is, meg csehszlovák is) a művelődési házat, történetünk színhelyét.

A piaci viszonyok beköszöntével a szerény küllemű, ám cél­szerűen kialakított műintézet fenntartási költségei mind nyo­masztóbban nehezedtek a helyi önkormányzatra. Kapóra jöhe­tett tehát egy vállalkozó kedvű fiatalember ajánlata, aki tíz év­re szóló bérleti szerződéssel ne­kilátott, hogy diszkót nyisson és üzemeltessen a kultúrház egy részében. Lukács Zoltán, a har­madik X-et épp hogy taposó üz­letember egy művész hajlamú ózdi barátja segítségével való­ban egykettőre átalakította az épület neki kiadott felét, s mi­után annak idején nagyon ked­velte az ABBA együttest, a svéd énekes csoport nevével ruházta fel a mulatóhelyet. Tavaly ta­vasszal meg is indult az éjszakai élet a szentkirályi határban, amit addig legfeljebb az itt átro­bogó vasúti szerelvények zaja vert fel éjfél után. Az ABBA- diszkó – legalábbis Zoltán in­formációi szerint – rövidesen a járás legfelkapottabb, legnépszerűbb mulatóhelyei közé dol­gozta fel magát.

Hanem azután valahol meg­tört a szépen indult pá­lyaív. Hiába fogadott fel egy-­két „fekete seriffet” (errefelé így hívják a privát őrző-védő szolgálatok tagjait), csak nem sikerült megakadályoznia, hogy a hét végi mulatozások kemény, kert alatti verekedésekbe torkolljanak. A „küz­dő felek” rendre a környékbeli ro­mák, illetve a nem cigány diszkóláto­gatók soraiból verbuválódtak. Az ismétlődő csataje­lenetek kellemet­len következmé­nye volt, hogy el­maradtak a „gá­dzsók”, a romák viszont – akiket a környéken általá­nos munkanélkü­liség elsősorban sújt – nem tették igazán rentábilis­sá a szórakozóhely üzletmenetét.

A csőd felé tartó Zoltán kínjában kieszelt valamit. A két estét, amikor vendégeket fogad, „fehér”, illetve „fekete” diszkóra osztotta. Mint a bejárati felirat is hirdeti, pénte­kenként „black disco” tartatik, ahol a feketék harminc, a fehé­rek kilencven szlovák korona ellenében válthatják meg a be­lépéshez való jogot. Szombaton, a „white disco” napján a hely­zet az előbbi fordítottja. S mi­után errefelé viszonylag ritka a néger, az érdeklődő helybéliek­nek maguknak kell dönteniük abban, hogy az adott napon me­lyik jelző és milyen árfekvés vo­natkozik rájuk.

Zoltán valahol maga is érez­hette, hogy ötlete nem igazán il­lik a XX. század végéről alko­tott Európa-képbe (Boszniáról most ne essék szó). Konzultált hát egy-két jogértő ismerősével, de végül is ők sem tudtak pa­ragrafus szerint kivetni valót találni a faramuci felosztásban. Az meg még inkább megnyug­tatta, hogy a közönség koráb­ban elmaradó fele visszaszivárgott, s a szombati „white” mu­latságokon nemsokára ismét telt háznak örvendve töltöget­hette a poharakat a kármentő mögött. A viszonylagos nyuga­lom azonban átmenetinek bizo­nyult. Abafalváról 82, Szentki­rályról pedig 57 lakos aláírásá­val petíciót küldtek az elöljáró­ságnak, követelve a diszkó be­zárását, mert a hajnali négykor hazafelé induló publikum összetöri az odavezető utcákon a kerítéseket, bezúzza a kocsik ablakait. A két község közötti vasútállomáson pedig különö­sen sok kárt okoztak már a ran­dalírozók (távolabbi községekből, sőt a határ magyar oldalá­ról is sokan járnak el szórakoz­ni az ABBA-ba). Zoltán most ellen-aláirásgyűjtést szervez arra számítva, hogy vendégkö­réből 400–500-an állnak ki mel­lette, hiszen ez szinte az egyet­len ilyen szórakozóhely a kör­nyéken, ő bent és a ház körül a rendet biztosítja, a községek ut­cáin pedig ugyanez a rendőrség feladata – vélekedik.

Miután fél évvel az „osztott üzemmód” bevezetése után még senki sem reklamált, hogy akármilyen módon megkülön­böztetve érzi magát, Zoltán el­határozta, hogy húsvét vasárnapján – a szép ünnep jegyében – vegyes bulit rendez. Ám szere­tet ide, feltámadás oda – a „black and white” diszkó nem igazolta reményeit: a régi ellen­tétek és verekedések feleleve­nedtek. „Inkább bezárok, mint­hogy mostanában megint ilyen­nel próbálkozzam” – bizonygat­ja elszántan.

S ami ebben a fokhagymaszagú Sajó menti történetben a leg­újabb elem: az egyik legutóbbi szombaton verekedés tört ki a „white” diszkó után. Ebben azonban romák nem is vettek részt, magyarok és szlovákok csaptak össze, első vérig (az utóbbiak azt nehezményezték, hogy a lemezlovas magyarul konferált).

Egyelőre itt a vége, fuss el vé­le! De hová, merre és meddig?