A kedély országa – jó vendég a magyar

Harminckét esztendővel ezelőtti Magyar Hírlap-melléklet, a különösen kedvelt, mélynyomású „képes MH” 1985. június 1-jei példányára bukkantam a sok szanálás után meglehetősen megcsappant archívumom egyik dossziéjában. Örülök, hogy ez a lappéldány túlélte az évtizedeket, ugyanis az alábbi írás korképként is olvasandó. Akkoriban (is) igyekeztünk utolérni az idegenforgalmukban különösen kiváló eredményeket produkáló sógorokat, akik nem estéről reggelre virradóan próbáltak meggazdagodni, hanem gyakran nemzedékek egész sorának szorgalma által.  

Rudolf Busek, a stájer tartományi kormány „ide­genforgalmi nagykövete” évtizedek óta fáradozik a magyar–osztrák turizmus szélesítéséért. „Elsősorban a csoportos utaztatásokat szorgalmazzuk — mondta Busek úr –, mert így ol­csóbb ajánlatokat tehetünk. Hihetetlennek hangzik, de igaz: kétszáz schillingért teljes ellátást, zuhanyozó­fülkés szobát tudunk adni, ráadásul egy pohár italt is a csoport érkezésekor, kö­zös, zenés vacsorát, és sok helyütt a vendégfogadó saját fedett uszodáját is in­gyen látogathatják a ma­gyar turisták. Kiszámítot­tuk: a jól fölszerelt, kényel­mes, családias, vidéki kis hotelekben, panziókban fele annyiért üdülhet, étkezhet a magyar vendég, mint a nagyvárosi, például a gráci szállodákban.”

Mozart városa, Salzburg – madártávlatból.

Egészséges versenyben kíván az eddiginél több vendéget verbuválni Kelet-Ausztria három tartománya, Stájerország, Alsó-Ausztria és Burgenland, ha kell, szí­vesen együttműködik a ma­gyar idegenforgalmi hivata­lokkal és utazási irodákkal, szállodákkal is. Egymástól függetlenül, de egybehang­zóan mondták az osztrák idegenforgalom tapasztalt irányítói Bécsben, Grácban, Salzburgban, Kaufsteinben, Innsbruckban, ahol csak al­kalmam volt beszélgetni ve­lük, hogy az idegenforga­lom kétirányú utca. Csak akkor lehet eredményes, ha minél nagyobb számban fordulunk meg egymás or­szágában, és serkentő ver­sengéssel, elérhető, csábító árakkal, tartalmas szolgál­tatásokkal szerzünk – és tartunk meg! – vendége­ket. Egy stájerországi vas­kos prospektus húsznál több izommozgató, frissítő prog­ramot kínál: a hegymászás­tól a sárkányrepülésen, ke­rékpározáson, úszáson, lo­vagláson, szörfözésen, kaja­kozáson át a teniszezésig és horgászásig, a piberi lipi­cai ménes megtekintéséig.

Kazinczy Ferenc, Batsá­nyi János, Szentjóbi Szabó László, báró Wesselényi Miklós, llliero plébános, gróf Teleki Blanka, Löwey Klára és még annyi nagy­szerű magyar neve, emléke tolul emlékezetünk küszö­bére Kufstein említésekor. Megilletődve baktatunk föl a Kaiserturm, a Császár­torony kopott lépcsőin. Kör­ben az egykori börtöncel­lák, magyar politikai fog­lyok szörnyű szenvedései­nek színhelyei. Tárgyilagos, magyar közreműködéssel létesített tárlók a valami­kori zárkákban, még a be­tyár vezér Rózsa Sándoréban is. A következő délben, amikor az erődítmény egyik tornyának ablakain át fen­séges orgonamuzsika áradt az Inn folyó fölött a tiroli hegyek felé, magától értető­dően nem az első világhá­borús hősökre, hanem a 18–19. században itt raboskodott nagyszerű ma­gyar férfiakra és asszo­nyokra gondoltunk.

Kufstein dölyfös vára, előtérben az egykori börtön, a Császár-torony

Vendéglátónk és kalau­zunk, a kufsteini idegen­forgalmi szövetség lelkes és ifjú munkatársa, Hans-Peter Hager minden igyeke­zetével azon volt, hogy „jóvátegye” a sötét császári idők bűneit. És bár hűvös volt, és hideg esőt küldött havas csúcsai mögül a Wilder Kaiser, rövid sétán­kon is megállapíthattuk, joggal kapta állandó jelző­jét ez a város: Tirol gyöngy­szeme. Ezerkétszáz eszten­dővel ezelőtt alapították, egész sor középkori épülete maradt fönn. Ma 14 ezer lakosa van az erdők, me­zők, tavak, pompás hegyek övezte, turistaparadicsom­nak számító Kufsteinnek.

Nem akartam hinni a fü­lemnek (és a szememnek sem, hiszen a telefon­könyvben utánaszámoltam), amikor Hager barátunk el­mondta: hatvannál több szálloda, panzió, üdülőszál­lás, ezenkívül száznál több olyan család van a város­ban, amelyik hivatásszerűen foglalkozik idegenek elszál­lásolásával. Jó kétezer vendégággyal rendelkezünk – hangzott a tájékoztatás. Az idei hivatalos árlista szerint Kufstein olcsó, a magyar tu­rista is képes megfizetni, miután 100–200 schillingért is kaphat tiszta, zuhanyozós szobát és bőséges reggelit.

Ilyen ár mellett minden bizonnyal még arra is futja, hogy beüljön a „gyöngy­szem gyöngyszemébe”, Guschelbauerék szállodájának vendéglőjébe, ahol – ha ki­szolgálás közben jut rá ide­je, akkor – az Auracher Löchl kitűnő hangú házi­asszonya énekel–jódlizik a vendégek nem kis gyönyö­rűségére. És egy kis előze­tes: a jövő hónapban ma­gyar üvegművészeti kiállí­tás nyílik a kufsteini város­háza dísztermében.

Ez már valóban a bőség zavara! Nem látta az Auszt­riát, aki nem járt Tirolban; és nem látta az Tirolt, aki nem fordult meg Inns­bruckban. Ezen a tájon az abszolút profiké a terep az idegenforgalomban, a vendéglátásban. És ami megint csak sajátos és tisztelni való: a szabott ár és az árleszorítósdi. Milliószám érkezik a turista télen, nyá­ron egyaránt ide, ahol „az utca végében kezdődnek a havasok”. Mondom is beszélgetőtársaimnak, dr. Hubert Gundolfnak és Heinz Sillobernek, hogy Inns­brucknak, Tirolnak felesle­ges a propaganda, itt min­den önmagáért beszél. Le­hűtenek.

Az innsbrucki Herzog-Friedrich-Straße; az előtérben (jobbra) a Fehér Kereszt szálló

„Mi azt akarjuk, hogy vendégeink jól érezzék magukat, értelmesen és kel­lemesen töltsék el idejüket, ne adjanak ki pénzt hiába, amiért később bosszankodnának. Azt akarjuk, hogy minden korosztály és min­den társadalmi réteg meg­találja nálunk azt, amit ke­res, és főként, hogy vissza­jöjjön.”

A szállodát, ahol lakom, több mint négy évszázada alapították; a Weisses Kreuz mai gazdája, az Ortner család éppen hat év­tized óta áll vendégei szolgálatában. Megszállt a Fe­hér Kereszt falai között Mo­zart az apjával és a tiroli parasztok vezére, Andreas Hofer is. – Aligha létezne 520 esztendő múltán is az egykori fogadó, ha gaz­dái csak a futó vendégeket számláltak volna... Né­hány utcával odébb emel­kedik a konyhájáról, ké­nyelmes szobáiról neveze­tes Fehér Paripa vendégfogadó. Szép és olcsó – szólt a hetven évvel ez­előtti hirdetés, amikor a Plank család megvette a Weisses Rössl-t. Tavaly sokmillió schillinges hitellel és nem kevés saját pénziből Werner és Rosemarie Plank átépíttette a vendéglőt és a szállodát. A házat ebben a minőségében 1410-ben em­lítették először a fóliánsok. Ablakai, ajtajai – megtart­ván a régi stílus minden jellemzőjét – hang- és légszigeteltek, a konyhában mikrohullámmal működő sütő-főző készülékek. De az egyik legjellegzetesebb ti­roli ételt, a vagdalt hús­sal, májjal és fűszerrel „elbolondított” pirított krumplit mégis vasserpe­nyőben hozza elénk a foga­dós. „Mert ez csak így iga­zi" – jelenti ki Werner Plank, a városi tanács ide­genforgalmi bizottságának elnöke...

Mesébe illő valóság: a kufsteini Auracher Löchl szálloda és étterem

Az 550 ezer lakosú Tirol tartományban 350 ezernél több vendégágy várja az idegent; fele szállodákban, panziókban, vendégfoga­dókban, a másik fele magánházaknál. Legnagyobb­részt falun, olyan udvarházakban, ahol a család egy-három szobát (vagy éppen tízet is!) kiad. Kíváncsiak az árakra is? Egy személy­nek, egy hétre, reggelivel együtt hétszáz–ezerkétszáz schilling, azaz 1600–2750 forint.

Hihetetlen, ám igaz: 32 évvel ezelőtt még schillingnek hívták az osztrák nemzeti valutát, és árfolyama a forinthoz mérten ekként festett: 1 ÖS = 2,30 HUF.

Hideg-meleg víz, zu­hanyozó, tiroli szalonnás uzsonna, üdülőhelyi díj, vendégbiztosítási díj már az árban foglaltatik. És persze kedves fogadtatás, szíves látás, miként a vendégnek kijár. Mindezt a 254 idegenforgalmi szervezet hivata­losan is szavatolja. Évtize­dek óta, közmegelégedésre.

Hallották, hogy évszáza­dok után vetélytársa lett a salzburgi galuskának és a Mozart-golyónak? A Mozartkugel-t gyártó Fürst cukrászdában nemrég „megkomponálták” a 300 éve született zeneszerző tiszteletére a Bach-kockát. Nem diétás nyalánkság: csokoládé és diókrém, marcipán, tejszín és egy kis konyak van a kompozíció­ban. A 800 esztendős ala­pokon nyugvó salzburgi K+K vendéglő főpincére, a magyar származású Attila – tekintettel a hirtelen érkezett melegre – mégsem Bach-kockát, hanem finom gyümölcsfagylaltot ajánl desszertként. Gerhard Bacher, Mozart-város polgár­mester-helyettese fagylalto­zás közén újságolja:

– Tavaly 1,6 millió éjszakát töltöttek vendégeink Salzburgban. Az ide látoga­tók sorrendjében a 8. he­lyen a magyarok vannak, jócskán megelőzik például a svédeket és korunk sokat utazó nációját, a japánt is. A szocialista vezetésű tar­tományi főváros elsősorban az idegenforgalomból, má­sodrészt a nemzetközi kereskedelemből (közel a nyu­gatnémet határ), valamint a kisiparból és kiskereske­delemből gyarapodik. A munkanélküliség 3 százalék körüli, majd’ fele az orszá­gos átlagnak. Az idegenfor­galomra Salzburg alig-alig kap valamit a központi pénzekből, mégis boldogul, mert „mindenki teszi a dol­gát”. Itt 138 ezer házigazda él – szögezi le Bacher pol­gármester-helyettes. – A város apraja-nagyja szüle­tett vendéglátó.

Nem hallgatja el a gon­dokat sem: a többi között a kongresszusi turizmus is sa­játossága Salzburgnak. De nagyon sokan vannak, akik vetélkednek vele. Kifizetődőbb lenne a gyógyturizmus fejlesztése, iszap-, keserűsó- és kénes ivóvízkúrákat ajánlhatnánk mindenek­előtt a menedzser- és ke­ringési betegségek ellen. „Most már csak a szállodá­sokat kell meggyőznöm az ötlet életrevalóságáról...”