Behatol? Testté lőn? Erővé válik? Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon

Két idézettel kezdem.  Az egyik János evangéliuma, 1. fejezetének 14. verséből: „És az Ige testté lőn és lakozik mi közöttünk…” A másik Marxtól való, szerinte, ha az eszme (elmélet, gondolat stb.) behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik. (Nem térek ki itt arra, hogy Marx a valóság elemzésében és nem a jövendölésben alkotott rendkívülit, továbbá, hogy a rá való hivatkozás éppen őt torzította el a lenini-sztálini politikai praxisban.)

A fenti sorok kissé meditatív hangütésére tulajdonképpen kitörő öröm késztet. Megjelent ugyanis egy nagyszerű könyv, amely – mint az alcíme is sugallja – a legégetőbb jelenkori problémáink okainak, méreteinek, irányultságának a feltárásával és a lehetséges kiutakról szól. A mai közbeszéd és közírás fülsiketítő hangzavarában már ez is üdvözlendő volna. Az örömöt csak fokozza, hogy szerzői olyan szakemberek, tudósok, akik nagyon is különböző eszmei-közéleti táborokból „érkeztek” e könyv lapjaira. Szándékosan nem használom itt a konzervatív vagy a liberális jelzőt, hiszen éppen ebben a kontextusban veszítik értelmüket.

Illik egy recenzióban legalább vázlatosan ismertetni a tartalmat. Külön tanulmány szól a demográfiai problémáról, a nyugdíj-rendszerről, az energia- és környezetpolitikáról, a gazdaságpolitikáról, az oktatás és az egészségügy rendszeréről, a költségvetésről, a külpolitikáról, az illiberalizmusról, az előző század történelméről, a korrupcióról, az államközpontú gondolkodásról, a felzárkózás elleni politizálásról, a roma közösségek valóságáról, a közigazgatásról, a munkaerőpiacról, a bankrendszerről. Aligha újdonság e felsorolás annak, aki érdekeinek szűk körén kívül tágabb közösségeinek valódi állapota iránt érdeklődik, s nem elégszik meg azzal, amit bármilyen egyoldalú „csatornában” tájékoztatásként közöl (vagy éppen nem közöl!) vele. Ám csak a témák lehetnek unásig ismerősek, a tartalom bravúrosan mélyebb, jelentősebb a – sajnos – megszokottnál.

Bravúros azért, mert noha a tudományos eszközökkel feltárt tények abszolút tiszteletén alapuló, elmélyült elemzéseket a felelős gondolkodás igényessége jellemzi, a pontos fogalmazás nem burkolózik valamiféle szaktudományos szlengbe, hanem mindvégig közérthető marad a nem tudós olvasók számára is. És úgy, hogy nem tesz a stílusban leereszkedő vagy óvó nénisen gügyögő populista engedményeket.

Amint említettem, a tudósok kiutat is kínálnak, pontosabban sok javaslatot is tesznek, tehát egyáltalán nem zárkóznak el elméleti úton szerzett eredményeik gyakorlati következtetéseitől. Számtalan eredeti gondolat, nagyhatású felismerés és definíció értékű, szinte aforizmaerejű megfogalmazás teszi emlékezetessé, sőt újraolvasásra is csábítóvá a több mint húsz tanulmányt tartalmazó könyvet. Amit Burai Petra, az egyik szerző a saját írására mond, az az egész kötetre érvényes: „Ennek az írásnak nem a vészharangok megkongatása a célja. A harangokat már lassan száz éve folyamatosan kongatják azok a tudósok, művészek, politikusok, civilek az utca hétköznapi emberei, akik szerint ez a helyzet és a megalkuvás nem természetes és nem magától értetődő. Ez az írás arról szól, hogy mi van és mi lehet a harangokon túl”.

Azt írja a többi közt egy másik szerző, Boda Zsolt: „Sem elméleti érvek, sem a tények nem szólnak amellett, hogy a demokrácia válságjelenségeit – származzanak azok ’belülről’, tehát a politikai rendszer működéséből, vagy ’kívülről’, a társadalmi-gazdasági folyamatok politikai lecsapódásaiból – demokrácián kívüli eszközökkel kell vagy érdemes kezelni”.

Azt írja Gyurgyák János: „…másfajta politikára, másfajta értelmiségre és másfajta társadalomra volna szükség. Egy új reformkorra, sok-sok Széchenyivel, feddhetetlen és az emberi méltóságra érzékeny közszolgákra, nem pedig ködevő futóbolondok hadára, a ’közjó’ kifejezést még hallomásból sem ismerő kijárókra és rablólovagokra, a költségvetési forrásokat és az európai támogatásokat megcsapoló ún. vállalkozókra, nem a minden rendszert készségesen kiszolgáló értelmiségre, s végül nem a mindent lenyelő, mindenbe belenyugvó, apatikus társadalomra”.

Azt írja Orbán Krisztián, hogy: „A Monarchia részeként még a nyugati modellt építettük, és erről a pályáról nem Trianon lökött le minket, hanem az arra adott válaszaink”.

Egy-egy mondat Szalai Ákos tanulmányából: „Első hiba: rövid távú problémákra koncentrálunk, figyelmen kívül hagyva a kritizált rendszer önkorrekciós képességét… Második hiba: olyan problémákat olvasunk a működő rendszer fejére, amelyeket a javasolt eszköz nem tud kezelni… Harmadik hiba: olyan megoldásokat javaslunk, amelyek tovább mélyítik a hivatkozott problémát”.

A könyv egyik helyén felsorolják, hogy kik voltak is valamikor a kultuszminisztérium vezetői: Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Wlasics Gyula, Berzeviczky Albert, Apponyi Albert, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint – mekkora koponyák! És a rendszerváltozás óta? Jobb, ha ezt a névsort nem írjuk ide. De mindig van lejjebb! Most már önálló minisztériuma sincs a kultúrának (persze, a paksi beruházás külön minisztert kapott!), és a kultúráért felelős államtitkárok, illetve helyetteseik sűrűn váltják egymást, miközben megnyilvánulásaik még olvasottságuk mértékét illetően is gyanakvást keltenek.

Ha volna olyan párt Magyarországon – mondom, ha volna, de nincs! –, amelyik a kérészéletű sikerek, tehát a napi politikai „aprópénzre” válthatóság helyett vagy mellett valamiféle rangos és modern távlatos víziót volna képes és hajlamos a zászlajára tűzni, akkor ezt a könyvet a tagjaival fejezetről-fejezetre, gondosan és vitázva – igen, a népet lehetőleg megmentve a napi politikát szolgáló média butításától – aprólékosan megtárgyalná. Ha nem volna rosszemlékű a szó, azt mondanám, fejtágító szemináriumokat rendezne belőlük, amelyeken nem az ellenfél vezérének az elpusztítása volna a téma. Mert hát itt van egy nagyszerű elméleti produktum, de hol van az áttétel, a kapcsolat, az út, amely innen a politika gyakorlatához vezet? Megvannak-e ehhez a személyi feltételek? Főiskolai tanárságom legutóbbi éveinek is az volt az egyik keserű tapasztalata, hogy azokat a fiatalokat, akik kifejezetten politikusi pályára készülődtek, többnyire dogmatikus gondolkodásmód, szervilizmusra és túlméretezett exhibicionizmusra való hajlam, a kapcsolati tőkének a kulturális tőke fölé emelése, és nem túl magas IQ jellemezte. Függetlenül attól, hogy jobbra vagy balra tartottak éppen.

Tölgyessy Péter bevezetőjének első mondata: „1989 ingatag bizakodása után ismét kudarcba fordult a polgárosodás ügye Magyarországon”. Súlyos megállapítás, súlyos igazság. Véleményem szerint az is, hogy a felemelkedéshez vezető utat a társadalomnál kell kezdeni (még akkor is, ha újabban az oktatásügy teljes gőzzel ez ellen dolgozik), mert az ellenkező irány még sohasem vált be tartósan. Lesz-e ilyen értelmű behatolása a gondolatnak és a tudásnak, válhat-e majd erővé a felelősség, a műveltség, a szilárd közerkölcs? Testté lőn-e az Ige, vagyis lehetnek-e végre demokratáink, akik nem szóvirágokban, hanem működésükben és az élethez, a feladataikhoz, a társadalomhoz való viszonyukban azok tántoríthatatlanul?

Ezek ismert kérdések, és a kiváló könyv ezeket megerősíti, elmélyíti anélkül, hogy politikai lózunggal, gondolati üresjárattal, csúsztatással, pártos pitiánerséggel kínozná értő olvasóit.

Lehet, hogy ezek a kérdések már túlmutatnak egy könyv hagyományos szerepén és hatókörén. De a könyv is ezt teszi, szerencsére.

Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. / Szerkesztette: Jakab András és Urbán László / Osiris Kiadó Budapest, 2017. / 468 oldal, 3980 Ft