Kistörténet nagytörténettel – Ormos Mária: Remények és csalódások

Ormos Mária akadémikus, a történettudományok doktora, professzor emerita, a kortárs történelemírás nagyasszonya számtalan kitüntetését, díját csak azért nem soroljuk fel, mert valamennyinél többet mond és maradandóbb érték – a neve. (A cikk forrása: https://olvassbele.com)

Ez a név évtizedeken át tudományos és közéleti publikációkat jelölt, ezért szokatlan, hogy a legújabb könyvében, mint írja, a „saját keresésére” indul. Az ősszel már 87. születésnapjához érkező tudós visszatekint az életének azokra a történeteire, élményeire, amelyeket ma (is) lényegesnek tart a személyes sorsa szempontjából, számba veszi azokat az embereket, akikhez a hivatásában, különféle tudományos, felsőoktatási tevékenységében, köz- és magánéletében a kollegiális barátság, a vezetői felelősség, illetve a szeretet fűzte és fűzi ma is. Persze, nem tagadja meg önmagát (sohasem tette), mert az ő definíciójával fogalmazva a „kistörténet”, a személye életútja mögött mindig felvillantja a „nagytörténetet”, a társadalmi, szociális, kulturális hátteret: „a kistörténet érthetetlen a nagytörténet nélkül.

A kronológiai szerkezetre épült könyvben külön fejezet szól a gyermekéveiről, a szülői házról, az iskoláiról, főleg az egyetemről, 1956-ról, az utazásairól, politikai szerepvállalásáról, családi és szerelmi életéről, pécsi rektorságáról, indokolt terjedelmességgel a különféle vezetői és tudományos munkáiról és néhány éve tartó, nagyon is aktív nyugdíjas korszakáról.

Közhelyszámba megy, de attól még igaz (noha kétféleképpen is értelmezik) a Buffon-tól, 1753-ból származó mondat, amely szerint a stílus maga az ember. Engem a leginkább – csakúgy, mint korábbi műveinek az olvasásakor – Ormos Mária áttetszően, szinte könnyeden logikus stílusa ragad meg. Csak azok sajátja ez az egyszerűség, akik a mondandójuknak és szakmájuknak fölényes tudású birtoklói, csak azokat jellemzi ez a sallangmentes letisztultság, akiknek meg- és átélt, egyszersmind felelősen, sőt bátran végiggondolt közlendőjük van. Formálisnak vagy jelentéktelennek is tűnhet föl, mégis jellemzőnek tartom, hogy túlnyomórészt egyszerű és sohasem hosszú kijelentő mondatokat ír. Kérdőjelet alig, felkiáltójelet egyáltalán, a kettőt együtt pláne nem találtam a könyvében. Három pont? Ugyan! Nincs szüksége írásjelek mankóira, vagy esetleg sugallatára, mert pontosan, félreérthetetlenül, árnyaltan, sőt hangulatosan működnek a kezén az egyszerű, közérthető szavak.

Minden tollforgató tudja, hogy az egyszerűségnek ezt a szintjét elérni kemény munka és persze tehetség dolga is. Is! De legalább ennyire a mentalitásé, az emberségé. Hiszen a szándék is számít: mennyire őszintén fordul a szerző valamennyi lehetséges olvasója felé, s nem csupán egy mégoly rangos, de szűk kör igényének, esetleg divatjának óhajt megfelelni. Ormos Mária nyilvánossághoz fordulása a belterjességnek, az arisztokratizmusnak még a látszatát is kerüli, s érzékelhetően nincs a számára lényegesnek minősíthető, ám elhallgatott téma.

Ezért aztán a nagyszerű tanítványok generációit nevelő, nemzetközi hírű professzor asszony szinte készséggel ír kudarcairól, tévedéseiről is. Igaz, minden közepesen képzett kommunikátor tudja, hogy az eredmények felsorolását csak az teszi igazán hitelessé, ha itt-ott valami hiba is beékeltetik a listába. Csakhogy jól érzékelhetően Ormos Máriánál ez nem valami szakmai művelet, nem olvasócsábító trükk, hanem „csupán” őszinteség. Ha egyszer ilyen az ember, hogyan is írhatna másként, ugyebár. Persze, őszintén írhatott volna azokról a gáncsoskodókról, árulókról, irigyekről, intrikusokról is, akikkel neki éppoly gyakran meggyűlt a baja, mint mindenkinek, aki kiemelkedő képességekkel és nagyon akar valami közhasznút alkotni, ezen a tájon. Egyetlen kivételtől eltekintve még csak meg sem említi őket. Erre a gesztusára csak egyetlen jelzőt találok: szellemi elegancia.

Történészi és közéleti érdeklődése sem „csillapult” az idők folyamán, a mostani, több szempontból válságos időkről sem titkolja a véleményét. De nem publicisztikai hevülettel, nem aktualizáló célozgatásokkal, vagy – pedig érezhetően keserű! – hangulatkeltéssel működik, hanem a felelős megszólalásnak egy másik szintjén szól, visszafogottan, az olvasónak elsősorban nem az érzelmeire, hanem a gondolkozására apellálva. És milyen érdekes: a gondolkodás is lehet út az érzelemhez. Ez utóbbit jellemzendő egyetlen mondatát idézem. Egy 1976-ban (Incze Miklóssal közösen írt) könyvét ismertetve fogalmazza meg ezúttal is egy máig érvényes, véleményem szerint ijesztően aktuális következtetését: „…diktatúra akkor születik, amikor egy országban vagy régióban súlyos gazdasági, társadalmi és mentális/politikai válság alakul ki, a demokrácia erői pedig gyengék ahhoz, hogy a bajokat demokratikus keretek között orvosolni tudják”.

A fentiek után aligha szorul indoklásra, hogy ezt a könyvet mindenkinek ajánlom.                                                                                                           

Ormos Mária: Remények és csalódások / Kossuth Kiadó, 2017