Nyolcvanéves az „olasz kamasz” – Baranyi Ferenc az aranytollasokkal ünnepelt

Az Aranytollas Újságírók Társasága – a Magyar Újságírók Országos Szövetségének legnagyobb múltú és tiszteletre legméltóbb közössége – tekintélyes, egyben baráti vendéget fogadott a szövetség székházában Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító személyében. (kép: Gergely Beatrix)

Kertész Zsuzsa (bal oldalt) tévéműsor-vezetőnek, az esemény szervezőjének és háziasszonyának is köszönhető, hogy kiderült az ellentmondás látszólagossága: tekintély és barátság kitűnően megfér egymás mellett – különösen, ha olyan poétában testesül meg, mint a vendég.

„Ne szabjunk korlátokat a Mindenhatónak! – kérte mosolyogva a költő a jelenlévőket, akik „Isten éltesse még százhúsz évig!”, és ehhez hasonló jókívánságokkal köszöntötték Baranyi Ferencet idei, nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A rendezvény egyúttal kiváló lehetőségnek bizonyult ahhoz, hogy egy kortárs magyar költő pályáját és munkásságát megismerje a közönség, vagy újabb részleteket tudjon meg róla az is, aki már régi tisztelője.

Így hallhattuk, hogy a kezdeteket még együtt határozta meg az irodalom és a zene szeretete, ám némi pedagógusi „terelgetés” után tevékenysége a költészet felé fordult – miközben muzsikaimádata sem változott (csak komponálás helyett szövegírás lett a meghatározó). És hogy a poézis sem csupán míves versfaragás, arról egy író–olvasó-találkozó győzte meg az ifjú Baranyit. Az egyik jelentkező hozzászóló, egy fiatal, falusi tanítónő nem kérdezett, hanem elmondta: a költő mely versei tartották benne a lelket élete legdrámaibb pillanataiban. Az író felelőssége akkor vált számára – Baranyi Ferenc számára – tapintható valósággá, és kísérte máig alkotásokban gazdag életét.

Nem egy helyszíni beszámoló, de egy doktori disszertáció sem bizonyulna talán elégségesnek ahhoz, hogy Baranyi Ferenc munkáságának széles skáláját bemutassuk. Ő maga a nagy előd, Petőfi gondolatát idézte fel: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!” Mindkét témakörben számos alkotással gazdagította a magyar poézist, dalszövegeivel, opera-librettóval téve még változatosabbá a képet. Az utóbbiak közé sorolandók sok esetben egyedülálló műfordításai.

És itt eljutottunk kissé talán fellengzős címünk gyökeréhez: Baranyi az olasz irodalom egyik legjobb magyar fordítója, életét végigkíséri Itália, az olasz kultúra szeretete, sőt, inkább imádata. Hasonlóan viszonyul a francia témához is, egyetemi éveiben megszerette és Párizsban meg is győződött arról: a sanzon nem könnyű műfaj, életbölcselet búvik meg a lenge sorok között. Erről a műfaj hazai nagyasszonya, Géczy Dorottya (jobb oldali kép) helyszíni – kétnyelvű – előadása meg is győzhette az esetleges tamáskodókat.

Akárcsak Baranyi Ferenc költeményei, amelyekből Merényi Judit (bal oldali kép) válogatott, ő is adta elő a „kiválasztottakat”. Míg a szerelmes versek a művésznő szuggesztív interpretálásában szinte áthevítették a terem hallgatóságát, a „Szabadság” kategóriába sorolhatók a szerző elkötelezett, humánus állásfoglalásáról szóltak meggyőző erővel. És ami talán a legfontosabb: ezek a versek régen és ma is igazak!

Egyszerűen nehéz meghatározni, hogy melyik költemény született a rendszerváltás előtt és melyik utána. Poétánknak nem volt szüksége arra, hogy az elmúlt bő negyedszázadban változtasson alapállásán, magyar és nemzeti volt és maradt, nem szégyellni való baloldali kötődéssel.

Ez még akkor is így igaz, ha egyik legújabb versében, amelyet Baranyi Ferenc maga adott elő a rendezvény végén, némi keserűség is kitapintható – nem a költő hibájából. A derűt azonban visszahozta közénk Békés Attila Aranytoll-életműdíjas újságíró és mandolinművész, aki hangszerén olasz dalokat elővarázsolva megőrizte a találkozó hangulatát…

 

 

 

 Tótágas

A baltás gyilkos mennybe megy –

pokolba nem jutnak ma latrok,

a sas repesve fog legyet,

farkasfalkák lakják az aklot,

szobor szarja le a galambot,

amely talpazatára szállt,

babért tövisre vált a bajnok,

mert itt már minden fejreállt.

 

Mohamedhez megy – lám – a hegy,

s Rómába nem mennek harangok,

mínusz kettő az egy meg egy –

a nulla is fölé magaslott,

az ördög hirdet békeharcot

s angyalt mímelve szít viszályt,

ma csicskás is lehet parancsnok,

mert itt már minden fejreállt.

 

Gazdit pórázon tart az eb,

pásztort terelgetnek a barmok,

sügér delfinre vet szemet,

szeleket zörgetnek harasztok,

bércnek vakondtúrásnyi halmok

szabnának magasság-határt,

hogy zerge tiszteljen varangyot,

mert itt már minden fejreállt.

 

Herceg, a harcot jobb feladnod,

gazokban úgysem tenne kárt…

Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?

Miután minden fejreállt?